Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a tárgyak miféle áttételeken keresztül viselkednek úgy, mintha lelkük volna. Kétségtelennek látszik azonban, hogy némelyik képes elnyerni az ember bizalmát, még akkor is, ha nem személyes kötődésről van szó. Természetesen a bennünket egyre inkább körülvevő gépeket is tárgynak tekintjük, legyenek bármilyen bonyolultak. Megállapíthatjuk, hogy vannak közöttük jellemesek és jellemtelenek, illetve jó- és rosszindulatúak, s jellemük tulajdonképpen nem függ bonyolultságuktól, sőt gyártóik hírnevétől sem.
Vannak hűséges és hűtlen tárgyak, eszközök és gépek. Ha már szóba jött a hűség, hadd említsek meg egy Rakéta típusú szovjet porszívót, amely egy emberöltő óta vonakodás nélkül – bár alacsony hatásfokkal – szívja a port a környezetünkben, Pesten aztán Csopakon. A bemeneti és kimeneti nyílást felcserélve képes vagyok egy gumicsónakot is rakétagyorsasággal felfújni vele, amire egyes modernebb típusok teljesen alkalmatlanok, mivel csak szívni tudnak.
A másik érző szívű gép, amelyről örömmel és némiképp elérzékenyülve emlékezem meg, egy Hajdú gyártmányú midimat mosógép. Ezt a berendezést a nyolcvanas évek elején vásároltuk protekcióval a műszaki áruházban. Protektorunk egyik kollégám volt, nevezetesen filmkritikus, akit bonyolult rokoni szálak fűztek a Ramovillon keresztül a Keravillhoz.
Ez a mosógép soha életében nem volt calgonizálva. Szerelőt egyáltalán nem látott az előző huszonnégy esztendőben. Azokhoz a makkegészséges emberekhez hasonlít, akik csak hírből ismerik az orvost, s úgy hunynak el egy adott életkorban hirtelenül, hogy nem is tudják, mi a betegség.
Nyugodtan nevezhetem gépmatuzsálemnek ezt a masszív jószágot, aki hűségesen mos, öblít és centrifugál. Hihetetlen ragaszkodás él benne irántunk. Már vadi új korában volt egy különös szokása: amikor nekikezdett a centrifugálásnak, akkorát ugrott, mint egy szöcske, zömök, rugós lábai ilyenkor döngve csapódtak a fürdőszoba padlózatához. Amíg centrifugált – nyilván így akarta felhívni figyelmünket szorgoskodására – rázkódott és dübörgött az egész lakás, ő maga ide-oda szökdécselt, majd egy utolsó hördüléssel megállt, csendjével jelezve, hogy eleget tett feladatának. A fregoli a robajra már szinte magától kezdett leereszkedni, mert tudta, hogy eljött a teregetés ideje. Az ugró atlétáknak is a térdízületei a legérzékenyebbek; mosógépünket is itt érte a baj úgy egy évvel ezelőtt. A bal mellső rugós ugrólába kificamodott, és a csonk kezdte szétverni a csempét. Feleségem már a hűséges masina halálhírét költötte, ám én a hűségre hűséggel feleltem. Amputáltam a törött lábat, és helyébe egy használt teniszlabdát helyeztem, majd az egész fenéklemezre Slazengereket és Dunlopokat raktam. A feleségem az első alkalommal félve programozta be a gépet, s rá mi történt: a Hajdú azóta olyan halkan suhan ide-oda a fürdőszobában, mint egy Rolls-Royce, szinte dorombol centrifugálás közben. Remélem, megéri nálunk az ötvenedik esztendejét.
Mivel tudom, hogy a nyájas olvasó politikai mondandót is vár tőlem, hadd jegyezzem meg: a Rakéta porszívó szocialista hűsége engem arra a hűségre emlékeztet, amellyel a populáció egy része az MSZP-hez ragaszkodik.
Hogy a Hajdú mosógép (mint licenc) mitől ilyen hű, én nem tudom…