A Guzenko-ügy

Barbarossa terv megvalósítása, vagyis a Szovjetunió német lerohanása előtt Pavel Fityin, a szovjet kémhálózat akkori vezetője az Egyesült Államokba küldte Fekliszovot. A kémfőnök karrierje is elgondolkodtató a maga módján: a harmincas, délceg férfi, akit Sztálin és Berija bármikor fogadott, néhány évvel korábban még egy alig pár szobát elfoglaló mezőgazdasági könyvkiadó helyettes igazgatójaként dolgozott. Csupa tapasztalatlan „homo novus” volt Fekliszov többi közvetlen felettese is, az angolszász országokban folyó szovjet kémkedés koordinátorai. Valamennyien a nagy tisztogatások alatt elpusztított elődök helyére léptek.
A tejfelesszájú fiatal hírszerzők egyike, az akkor végzős műszaki egyetemista, Valentyin Pavlov – akit ma világszerte azért ismernek, mert neve bekerült Frederick Forsyth A negyedik záradék című regényébe – saját bevallása szerint ebben az időben még nagyon is hadilábon állt az angol nyelvvel. Ezért amikor Berija Washingtonba küldte titkos szóbeli üzenettel Dexter White-hoz, Morgentau pénzügyminiszter titkárához – a Kreml figyelmeztetni akarta ezt a kört, hogy Japán hamarosan megtámadja az Egyesült Államokat –, akkor Pavlov nemes egyszerűséggel az őt fogadó White markába nyomta a leírt üzenet angol szövegét. Azután visszakérte a papírt, és egy hamutartóban elégette.
De térjünk vissza Fekliszov tengerentúli missziójához! Az ifjú „mesterkémtanoncot”, ahogyan ma az ősz veterán nevetve jellemzi egykori önmagát, elutazása előtt legnagyobb csodálkozására maga Molotov, az ország akkori második embere fogadta. Fekliszov a New York-i szovjet konzulátus szürke hivatalnoka lett; főnökei eleinte főleg rejtjelező rádiós munkára alkalmazták. Eközben azonban a kulisszák mögött fokozatosan több mint egy tucat ügynököt, köztük orosz emigránsokat irányított. Amerikai bevetése csúcsán az egyik „gruppovod”, Julius
Rosenberg mérnök és néhány barátja segítségével 1944-ben sikerült megszereznie az amerikai gyártmányú lokátor és néhány más elektronikai felszerelés szupertitkos tervrajzát, sőt egyes elkészült alkatrészeket is. „Az amerikai atomtitkok megszerzését leszámítva ez volt a legbravúrosabb hírszerző akciónk” – mondja elégedetten Julius Rosenberg egykori szovjet összekötője. „Hiszen még az irántunk nem annyira ellenséges Roosevelt-adminisztráció sem osztotta meg velünk ezeket a titkokat!”

Mondani sem kell, hogy a kitűnő memóriával rendelkező Fekliszov ezredest ma is sokban köti a titoktartás. Amikor lefordítottam neki Schmidt Mária cikkét, amelyben a szerző levéltári kutatásai nyomán elsőnek meggyőzően bizonyította Aldger Hiss „érintettségét”, s megmutattam az amerikai politikus fényképét, hátha vizuálisan emlékszik rá, a hadastyán lakonikusan azt felelte: „Erről nincs mondanivalóm.” Közben azonban zavarba jött. Akárcsak akkor, amikor Julius Rosenberggel kapcsolatban használtam az „atomkém” kifejezést.
Egy idő után azonban Fekliszovot hazarendelték, mert New Yorkban szorulni kezdett körülötte a hurok. Sikerei jutalmául feleségével és kisgyermekével Moszkvában egy kis szobát kapott meg egy beutalót valamelyik fekete-tengeri üdülőbe. Miután kipihente a feszültséget, egy Terleckij nevű atomtudós tanítani kezdte őt a magfizika alapjaira. Így szerzett minimális ismeretei valamelyest megkönynyítették számára, hogy pályája következő állomásán, Londonban az 1940-es évek végén – ezúttal kultúrattasé fedésben – a német antifasiszta emigráns tudós, Klaus Fuchs összekötőjeként hozzájusson az angol atom- és hidrogénbomba titkaihoz. Végül egy újabb hosszú moszkvai parkolópálya után, az emberiséget a harmadik világháború szélére sodró karibi válság napjaiban a KGB washingtoni rezidenseként Fekliszov – Fomin álnéven – titkos összekötő volt Nyikita Hruscsov és a Kennedy testvérpár között.
Ezekről a titkos tárgyalásokról Fekliszov sokkal szívesebben mesél, mint a két titkosszolgálat összecsapásáról az 1940–1950-es évek fordulóján. Akkor ugyanis az FBI, majd az OSS helyére lépő CIA frontális ellentámadásba lendült, a tengerentúli szovjet kémhálózaton pedig hatalmas rések keletkeztek. Időközben a hidegháború légkörében jó néhány egykori amerikai titkos kommunista meg neves „társutas”, sőt két korábbi „gruppovod” – Whittacker Chambers és Elisabeth Bentley – szembeforult a múltjával. Leleplező írásaik, vallomásaik növelték a meghasonlottságot a baloldali amerikai értelmiségi körökben. De talán még nagyobb csapásnak bizonyult a New York-i szovjet rezidentúrára, hogy az FBI-nyomozók állandó megfigyelése, zaklatása nyomán megtört, s átmenetileg szabadlábon maradva lényegében vádalkut kötött velük egy Harry Gold nevű vegyész. Az illető ekkor már közel egy évtizede a szovjet hírszerzésnek dolgozott, és rendkívül sikeres ember volt. Kettős ügynök volta, illetve a vádalku ellenére ezért később, a Rosenberg házaspár perében tíz év börtönbüntetésre ítélték.
Egyik legelső kihallgatásán Harry Gold bevallotta, hogy évek óta kapcsolatban áll a New York-i szovjet diplomatákkal. Közelebbről Anatolij Jackovval, aki az 1940-es évek derekán Jakovlev néven az atomkémkedés első számú felelőse volt a „műszakiak” néven számon tartott New York-i különleges szovjet csoportban. Csakhogy Jackov mint külföldi állampolgár nem tehette be a lábát Los Alamosba, a Manhattan-project, vagyis az amerikai atomterv legfőbb kísérleti telephelyére. Ezért több ízben a teljesen megbízható ügynök hírében álló – a titkos szovjet iratokban Raymond, Arno és Goose néven szereplő – Goldot küldte oda maga helyett. Addigra ugyanis a Los Alamos-i nukleáris kutatólaboratóriumokból legalább három tudós szállított rendszeresen információt a szovjet hírszerzésnek. Az egyik a német Klaus Fuchs, a másik a már zöldfülű egyetemistaként is hallatlanul tehetséges Edward „Ed” Hall volt; a harmadik Los Alamos-i szovjet ügynök kilétéről máig vitatkoznak a kutatók. Ezenkívül a ma is élő David Greenglass, Ethel Rosenberg testvére szintén kicsempészett némi információt az atomkísérleti telepről. Mivel azonban nem volt fizikus, megbízói kétségesnek találták az adatait.
Ebben az információs láncban Gold sokkal fontosabb szerepet játszott, mint Greenglass. Munkája elismeréseképpen a szovjet hatóságok ezért a magas pénzjutalom mellett a Harci Vörös Zászló Érdemrenddel jutalmazták. „Nem tudtuk, milyen kígyót melengetünk a kebelünkön…” – kesereg még most is Fekliszov ezredes. Azt azonban nem hajlandó a nyilvánosság előtt elismerni, hogy a Rosenberg házaspár atomkémkedéssel foglalkozott. „Ethel egyáltalán nem dolgozott nekünk. Én személyesen soha nem is láttam – mondja. – Julius ugyan egyike volt a legeredményesebb segítőtársunknak, ám inkább ipari kémnek nevezném. A lokátorokhoz értett, de fogalma sem volt a magfizikáról… Nagyrészt Harry Gold átállása és David Greenglass hamis vallomása juttatta a villamosszékbe a Rosenberg házaspárt.”
Rosenbergék köréről egyébként több helyről is érkeztek terhelő adatok az FBI főhadiszállására. Ugyanis 1945 szeptemberében Ottawában menedékjogot kért a kanadai hatóságoktól az ottani szovjet követség egyik alkalmazottja. Igor Guzenko a katonai hírszerzésnek, a GRU-nak dolgozott, de a „civil” szovjet kémhálózatról is nagyon sokat tudott. Átállását követően Vasfüggöny címmel közreadott könyvéből kiderült, hogy szökésekor magával vitte a szovjet hírszerzés által használt rejtjelmegfejtő kulcsot. Moszkvai felettesei erre rögtön rájöttek, valamilyen oknál fogva azonban nem cserélték le azonnal a kulcsként használt számsorokat. Egyébként a kanadai hatóságok sem mozdultak rá elég gyorsan erre a rendkívül fontos ügyre 1945 szeptemberében. Sokáig hezitáltak, van-e egyáltalán joguk menedéket nyújtani egy szövetséges állam polgárának és feleségének, akiket az ottawai szovjet követség sikkasztással és más köztörvényes bűncselekménnyel vádolt meg. Csak azután értették meg a leleplezés túlzás nélkül világtörténelmi jelentőségét, hogy Guzenko kihallgatásába bekapcsolódtak az FBI orosz szakértői. Ekkor világossá vált, hogy kezükben a bizonyíték: Moszkva a háborúban szövetséges országokban kiterjedt kémhálózatot épített ki, és ügynökei jó ideje gőzerővel folytatják az atomkémkedést.
Így lett Igor Guzenkónak a szovjet rendszerrel való szembefordulása a hidegháború nyitánya – fél évvel a korábban ismert időpont, Winston Churchill 1946. márciusi fultoni beszéde előtt, amelyben az óriási nemzetközi tekintéllyel rendelkező brit politikus a kialakuló két világrend közötti vasfüggönyt emlegette. Ezekben a hetekben hangzott el Sztálin 1946. februári híres beszéde is a róla elnevezett moszkvai kerület választási gyűlésén. Ez volt az egyetlen eset a második világháború kitörése után, amikor a diktátor „a nép közé” ment – hogy az elkövetkező 15 évre újabb fegyverkezési programot és a lakosság számára újabb nélkülözéseket helyezzen kilátásba.
A Guzenko-ügy nyomában járva Moszkvában eljutottam az egyik legilletékesebbhez, Valentyin Pavlov tábornokhoz. Az illegális szovjet hírszerzés egykori vezetője közel hatvan esztendő múltán is képtelen volt nyugodtan beszélni az átállt rejtjelezőről. Ez az eset ugyanis kis híján kettétörte a pályáját. Még örülhetett, hogy miután kiutasították Kanadából, ő, az ottawai „civil” rezidens csupán parkolópályára került. Katonakollégáját, a GRU ottani rezidensét, Guzenko közvetlen főnökét ugyanis moszkvai felettesei büntetésül a gulágra küldték.
„Kanadában kiterjedt atomkémkedést folytattunk, mivel az ország angol domínium volt – mesélte az ősz Pavlov tábornok. – Angliában pedig komoly tudományos kutatómunkát végeztek ebben a témában. A háború alatt a laboratóriumok egy részét Kanadába költöztették a német légitámadások elől. Azt hiszem, ott végezték az urániumtisztítással kapcsolatos kutatásokat. Amikor Guzenko átállt, feladta több ügynökünket, aki az atomkémkedésben dolgozott… Guzenko mogorva, barna férfi volt. Olyan aszketikus arcú, aki állandóan résen áll. A feleségét rokonszenvesebbnek találtam. A többiektől távol tartották magukat, kerülték a szovjet kolónia tagjait. Mégsem gyanakodtunk rájuk. Nem sejtettünk semmit! Képzelheti, mit éreztem, amikor egy reggel a katonai hírszerzés ottawai rezidense közölte velem, hogy eltűnt a rejtjelezőjük. És az iratok sincsenek meg. Én akkori konzul fedésben dolgoztam. Fogtam a saját rejtjelezőmet, és elmentem vele Guzenko lakására. Minden eshetőségre készen fegyvert is vittem magammal, hiszen nem tudhattam, mi vár rám. Bekopogtunk, de az ajtó zárva maradt. Később Guzenko megírta, hogy látta, amint jövünk. Tudta, hogy én vagyok az NKVD ottawai rezidense. Ezért megijedt, és a teraszon keresztül átmászott a szomszédba. Ott elbújt. Mi feltörtük a lakást. Valaki odajött és megkérdezte, mit csinálunk. Azt mondtam neki, hogy a lakás tulajdonosa nem jelent meg a munkahelyén. Aggódunk, ezért vagyunk itt.”
A Guzenko-ügy után a tengerentúlon illegálisan vagy legális fedésben dolgozó szovjet hírszerzők sorra felkeresték a „gruppovodokat”, azok pedig az irányításuk alatt álló népes ügynökhálózat tagjait. Figyelmeztették őket, hogy „merüljenek alá”. Egyes esetekben nagyobb összegekkel is segítették az ügynököket, hogy átvészeljék a nehéz időket. Mindegyiküket óva intették a békemozgalomban, a szakszervezeti munkában való részvételtől. Nem volt szabad magukra vonniuk a hatóságok figyelmét, ezért megígértették velük, hogy nem járnak be a szovjet konzulátusra, a szovjet kulturális központokba, még a népszerű filmvetítéseket sem látogatják. Nem fizetnek elő baloldali lapokat, és messze elkerülik a kommunista pártrendezvényeket.
1946 és 1948 között a moszkvai központ utasítására az Észak-, sőt Dél-Amerikában működő szovjet rezidensek többségét pánikszerűen evakuálták. A szovjet hírszerzésnek sikerült kimenekítenie néhány nagyon fontos ottani ügynököt a biztos letartóztatás elől. Az Egyesült Államokban ezt a munkát Willy Fischer, az új illegális rezidens koordinálta, aki később, a lebukásakor legjobb ifjúkori barátja személyi adatait diktálta be az őt kihallgató amerikai tiszteknek, s így Abel ezredes néven vonult be a hírszerzés történetébe. Egy szép napon pedig a szovjet atomkémkedést koordináló Berija örömmel jelentette Sztálinnak, hogy a világhírű olasz származású atomtudós, Bruno Pontecorvo – aki évek óta a szovjet ügynökhálózat egyik legeredményesebb informátora volt – hamis útlevéllel, hatalmas kerülővel Moszkvába érkezett.
A Lubjanka téri székházban többen fellélegeztek. Ehhez hozzájárult az is, hogy az amerikai igazságügyi tárca és az FBI egy időre lépéshátrányba került. Judy Coplon, a potenciális szovjet ügynökök listáját kezelő fiatal washingtoni jogásznő ugyanis halálosan beleszeretett Valentyin Gubicsev orosz hírszerzőbe, az ENSZ építészi fedésben dolgozó szovjet munkatársába, s az általa irányított kémhálózat oszlopos tagja lett. Úgy látszott, a Guzenko-ügy nyomán szétzilálódott tengerentúli szovjet hírszerző rezidentúrák kezdik visszanyerni régi magabiztosságukat. Ebben a helyzetben derült égből villámcsapásként hatott a Washingtonból érkező hír, hogy veszélybe került az egykor Alekszandr Fekliszovra „bekötött”, ügyes szervezőkből és kiváló műszaki értelmiségiekből, tehetséges fiatal tudósokból álló ügynökhálózat, amely Julius Rosenberg irányítása alatt állt.
Vége

Kun Miklós