A huszonöt legsikeresebb nő Európában

First Ladynek lenni az Egyesült Államokban – nagy becs. Elvileg mindegy, hogy milyen területen Első Hölgy valaki; ám ha a gazdasági életben tűnik ki, jut az élre, az elsők közé, vagy lesz – nota bene! – a legelső, hát akkor, bizony, különös tiszteletnek örvendhet. S egy csapásra olyan híres lesz, mint akár a filmvilág sztárjai.

Az Újvilágban egyre több ilyen sztár sertepertél. Egyre több a sikeres nő a gazdasági életben, női szupermenedzserekről cikkeznek a lapok, s a társasági rovatokban is legalább olyan gyakran szerepelnek, mint a filmcsillagok. Amerikai sajátosság ez, feszítenek az amerikaiak, az amerikai álom ma már természetesen nemegyszer „rózsaszínű”, azaz a nők sikere, teszik hozzá dagadó keblekkel.

Újabban azonban immár a vén kontinens is büszkélkedhet: amerikanizálódik, méghozzá az amerikanizálódás igencsak üdvös válfaját tapasztalja meghonosodni, midőn egyre több First Lady bukkan fel itt is a gazdasági életben.

Az amerikai pénzügyi lap, a Wall Street Journal európai kiadása, pontosabban ennek vezetői a minap gondoltak egy nagyot s megbíztak tizenegy különb-különbféle szakértőt: vizsgálnák már meg az európai női menedzserek helyzetét, szerepét, befolyását, sikereit, és kutakodásaik-mérlegeléseik nyomán állítsák össze a legkiválóbb lányok s asszonyok listáját! Így is lett.

A „Miss Manager Europa 2003” névvel-címmel a minap megjelentetett listára Európa huszonöt legjobb menedzsernője választatott ki. A primátus az Egyesült Királyság menedzsernőié – ők vannak a legtöbben a legjobb huszonötben –, de szép számmal képviseltetik magukat a németek és a franciák is, sőt még orosz szupermenedzser is akad.

A pálmát – vagyis az első helyet – Rose Marie Bravo „viszi el”, aki az angol Burberry céget irányítja, mögötte második az ugyancsak angol Marjorie Scardino, a Pearson-csoport médiaágazatának vezetője, az „ezüstérmes” pedig a francia Patricia Barbizet, az Artemis vállalatcsoport elnöke (amely csoporthoz tartozik, a többi között, a műtárgy-kereskedelemmel foglalkozó angol Christie’s, a könyveket forgalmazó francia Fnac, és részesedése van például az olasz Gucciban is). A Wall Street Journal felkérte szakértők egyébként a harmadik helyre, holtversenyben, még két hölgyet neveztek meg: Linda Cookot a Shelltől és a skót Pringle vezetőjét, Kate Winsert. Olasz földről mindössze két szupermenedzser került fel a listára: Christine Licci és Concetta Lanciaux. Ám mindketten külföldön dolgoznak. A harmincnyolc éves Licci a Citibank németországi vezetője, háromszáz filiáléval, a korát bevallani nem akaró, foggiai születésű Lanciaux pedig a francia Bernard Arnault elnökhelyettese.

A huszonöt legkiválóbb nő közül tizenöten angol vállalatoknál dolgoznak, öten francia cégek felelős vezetői, ketten a német gazdaságban tevékenykednek. S bár általában az olaszországi menedzsernőknek sincs szégyenkeznivalójuk, erre a listára mégsem jutottak be. Sőt a spanyolok, a svédek, de még az oroszok is lepipálták őket. Spanyol földről például a Spanyol Hitelbank elnöke, Ana Patricia Botin kilencedik ezen az álomlistán, a csupán névrokon Annika Botin, a svédországi Enskilda Banken vezetője pedig a tizedik. A moszkvai Microsoft igazgatónője, Olga Dergunova személyében Oroszországot is megtisztelték a szakemberek, mégpedig a huszonkettedik hellyel.

E listájával a Wall Street Journal egyúttal azt a mítoszt is foszlatgatni igyekszik, miszerint az európai üzletasszonyok „csak” a divatiparban vagy a művészetek terén volnának sikeresek. Clara Furse például – aki a listán a kilencedik – a világ egyik legfontosabbikának tartott londoni tőzsde első számú vezetője, igenis egy mind mostanáig kizárólag férfiaknak fenntartott poszt megérdemelt birtokosa; Magda Salarich, a Peugeot-Citroën párizsi marketingigazgatója szintén egy eleddig par excellence férfiakénak gondolt szakma kiválósága. A gazdasági élet e két ágazatában például még az Egyesült Államokban sem jutottak az élre nők! Abban az Egyesült Államokban, ahol szinte aranysúlyban javadalmazzák a női menedzsereket; gondoljunk például Carly Fiorinára, a Hewlett-Packard elnökére, Patricia Russóra, a Lucent Technologies, vagy Megan Whitmanre, az eBay elnökére!
Rose Marie Bravo, a Wall Street Journal „versenyének” győztese olasz–amerikai családban született, ötvenegy esztendővel ezelőtt, New York Bronx negyedében. Azon kevés amerikaiak egyike, aki külföldön próbált szerencsét; sikerrel. Ő lendítette fel ugyanis az angol divatcéget, a Burberryt, melyről pedig már azt mondogatták, hogy nemcsak csődbe jut, hanem végérvényesen el is tűnik a gazdasági életből. Bravo asszonynak öt év elég volt ahhoz, hogy rendbe hozza és fellendítse a céget. Hasonlóképpen csődbemenő céget vett át Marjorie Scardino, a brit Pearson-csoport médiabirodalmának vezetője. Ő szintén ötvenegy éves, texasi születésű, valaha újságíróként dolgozott, éppen a Pearson-csoport egyik lapjánál: az Economist című hetilap amerikai kiadásának szerkesztőségében.

A Wall Street Journal szerint nem véletlen, hogy a két hölgy az Egyesült Államokban végezte tanulmányait, az Újvilágban formálódott szakmailag. Igaz, a londoni tőzsde elnökével nem ez a helyzet: ő ízig-vérig „transznacionális”. Furse asszony holland szülők gyermekeként Kanadában született, először az USA-ban, azután Hollandiában, végül pedig Britanniában folytatta tanulmányait. Több nyelven beszél, több kultúrában otthonos, s bár még csak negyvenhárom éves, már több mint húsz esztendeje a pénzügyi élet kiválóságaként tartják őt számon. S nem csak Európában. E három szupermenedzser azonban nem csupán szakmai karrierjében szuper: mindhárman háromgyermekes édesanyák is.