Belgium a világ lelkiismeretének szerepében?

Kétségtelen, hogy Belgium nemzetközi hírnevének Pándy András és Marc Dutroux ártott a legtöbbet az utóbbi években. Nem is olyan régen még úgy tűnhetett, hogy a flamandok és vallonok országáról a pedofilok és a darabolós gyilkosok jutnak eszünkbe. Szerencsére ma már senki sem emlegeti a szörnyűségeket, Belgium sokkal inkább markáns politizálásáról és példamutató jogrendszeréről híres, mint a bulvárlapok szenzációiról.

Iraki és jordániai állampolgárok háborús bűnök miatt tegnap feljelentették Tommy Franks tábornokot, az Irak elleni hadjáratot vezető amerikai főparancsnokot a brüsszeli szövetségi ügyészségen. Louis Michel belga külügyminiszter visszaélésnek nevezte a feljelentést. A vád: háborúsbűnösség, az eljárást kezdeményezők szerint Franks számos gyilkosságért felelős.
Két évvel ezelőtt palesztinok emeltek vádat Ariel Saron ellen Belgiumban. Köztudott, hogy a jelenlegi izraeli miniszterelnök személyesen is érintett az 1982-es szabrai és satilai palesztin menekülttáborokban lezajlott vérengzésekben, s miután az úgynevezett Kahane-bizottság annak idején elkendőzte Saron felelősségét, az ügyet csak húsz év után sikerült a nemzetközi közvélemény tudomására hozni. Joggal vetődhet fel, miért éppen Belgium az igazságszolgáltatás fellegvára, és egyáltalán van-e törvényes lehetőség Franks és Saron felelősségre vonására?
Belgiumban 1993-ban hozták meg azt a törvényt, amely – háborús bűncselekmények esetén – helyet ad a magánvádas eljárásnak. A genfi konvenciók értelmében minden állam köteles üldözni a háborús bűncselekmények elkövetőit, bármilyen állampolgárságúak legyenek és bárhol tartózkodjanak is. Belgium – a világon szinte egyedüli államként – teljes mértékben eleget tesz az előírásnak, sőt a nemzetközi konfliktusok mellett a polgárháborúkra és az államon belüli háborús bűncselekményekre is kiterjesztették a büntethetőséget. Eljárást azzal szemben is indítanak, aki nem tartózkodik belga területen. Az egyetemes joghatóság kiterjesztése a háborús bűnökre persze korántsem belga találmány. Ugyanezen megfontolás alapján ítéltek el náci háborús bűnösöket, 1961-ben az izraeli Eichmann-perben is alkalmazták ezt az elvet.
Belgiumban a szóban forgó törvény soha nem szolgált politikai célokat, 1993 óta megkülönböztetés nélkül indítottak eljárást különböző személyek ellen. Az első precedensértékű ítélet 2001-ben született meg, akkor két ruandai apácát ítéltek el, miután bűnösnek találtak őket az afrikai országban lezajlott népirtásban. Tommy Franks és Ariel Saron mellett Belgiumban eljárást indítottak Jasszer Arafat, Augusto Pinochet, az elefántcsontparti elnök és a volt kongói külügyminiszter ellen.
A következetes belga igazságszolgáltatás értelemszerűen érdekeket sért a nagyvilágban. Nagyhatalmi állásánál fogva az Egyesült Államok nem tűri, hogy akár Franks tábornokot, akár más amerikai állampolgárt a törvény betűje alapján perbe fogjanak, őrizetbe vegyenek és elítéljenek Belgiumban. Sokatmondó tény, hogy az amerikaiak azért nem csatlakoztak a Nemzetközi Büntetőbíróságot létrehívó római egyezményhez, mert a háborús, illetve az emberiesség elleni bűncselekményekkel kapcsolatos vizsgálatokat – George W. Bush szerint – nem szabad kiterjeszteni amerikai katonákra és békefenntartókra. Washington azért is neheztel Brüsszelre, mert az iraki háború ügyében a belga kormány határozottan kiállt a „francia–német-tengely” és a nemzetközi törvényesség mellett. Bizonyára nem növelte Belgium népszerűségét Izraelben az a tény, hogy a Saron elleni vádemelés után a belga szenátus igazságügyi bizottságának elnöke, Josy Dubié szenátortársaival ellátogatott a szabrai és satilai menekülttáborba, és virágot helyezett el a palesztinokat rejtő tömegsírra. Ezek után senki sem csodálkozott, amikor az izraeli vezetés felemlegette, hogy 1973-ban a belga kormány megtagadta a segítséget a négy arab állammal háborúban álló Izraeltől. Csakhogy Belgium szuverén állam, és ha a nemzeti önrendelkezés elve nem írott malaszt, akkor szabadon járhat el politikai, jogalkotási ügyeiben. Arrafelé ugyanis stabil demokrácia van, ami azt jelenti, hogy nemcsak alkalmazzák, de be is tartatják a demokratikus alapelveket.