Elutasított szocialista elitlegenda

Napi tapasztalat, hogy ha nem is feltétlenül az elmúlt rendszer restaurációja folyik, ám „illetékes szorgos kezek” szeretnék elérni a Kádár-rendszer egyfajta piedesztálra helyezését. Az olyan előadások, mint amelyeket a Vízivárosi esték keretében tartanak, ezt a hamis nosztalgiát utasítják a megfelelő helyre, a történelmi hazugságok közé.

A Kádár-rendszer emberarcúvá maszkírozása természetesen inkább csak indirekt eszközökkel történik. Mondhatnánk úgy is, vigaszágon próbálják utólag fényezni, mégsem becsülhetjük le azoknak a tévé- és filmbejátszásoknak a jelentőségét, amelyek mintegy kellemes emlékként villantják fel a kommunista rendszer hétköznapjait. Sorjáznak elénk a régi úttörőtáborbeli jelenetek, megjelennek a megfelelő aláfestő zenékkel a Balaton-parti pancsolások, s egészen más színben tűnnek fel a múlt megszépítő messzeségéből még a régi brigádgyűlésekről, mozgalmi felvonulásokról szóló képsorok is.
Talán ezért is fontosak az olyan előadás-sorozatok, mint amelyet a Budai Vigadóban rendeznek hétről hétre Vízivárosi beszélgetések címmel a Kádár-rendszer történetéről. Milyen volt a Kádár-rendszer? – teszik fel a kérdést a szervezők, s keresik rá az autentikus választ. Legutóbb a tervutasításos rendszerről, a kollektivizált mezőgazdaságról és az új gazdasági mechanizmusról hallhattak az egybegyűltek fontos gondolatokat, amelyek hozzásegítettek bennünket, hogy még pillanatokra se engedjük át magunkat annak a feledésnek, amelyet oly erősen szorgalmaz a kormánypárti, irányítottan szervilis média. Manapság ugyanis az a szokás is dívik, hogy „független-baloldali” politológusok, elemzők, közgazdászok az elit szót igyekeznek használni nem csupán a mai értelmiségre, de a Kádár-rendszer által életidegen módon kitermelt nómenklatúrára is. Tellér Gyula és Szakács Sándor közgazdászok előadása, párbeszéde kimondva-kimondatlanul is a tévhiedelmekről rántotta le a leplet. Mint Tellér fogalmazott, az új gazdasági mechanizmus után olyanokat is pozícióba kellett helyezni, akik nem csupán párthűségük okán kapták meg a stallumot, de szakmai tudással is rendelkeztek. (Szakács Sándor persze figyelmeztetett: a kinevezések káderjellege megmaradt, a szakértelem csak másodlagos szempont volt a kiválasztásnál.) A lényeg azonban az, hogy a tudás mint hatalmi pozícióra konvertálható elem mégiscsak megjelent az irracionális szocialista gazdaságban, s ez oda vezetett, hogy az új káderek egyfajta janicsárpozíciót igyekeztek betölteni helyükön. Ezek a vállalatigazgatók, régi-új káderek – mivel már volt némi döntési kompetenciájuk – érdekeltek voltak abban, hogy – miként a régi török birodalomban – tartóssá tegyék a vezetői poszton való regnálásukat. Ez a tendencia erősödött fel a nyolcvanas évektől s vált a rendszerváltozás egyik fontos dinamizáló tényezőjévé, még ha a nagyközönség előtt rejtve is maradt. Tellér arra is utalt: az első privatizációs hullám idején egyértelműen megjelent ez a réteg, s helyzeti előnyéből fakadóan érvényesítette akaratát.
A fenti gondolatokhoz hozzátehetjük: a szocialista szakembermítosz történelmi toposszá válásának kivirágzását, reneszánszát éljük. A média kormánypárti része folyamatosan mint kanalas orvosságot adagolja az újabb és újabb karrierlegendákat, amelyek a szocialista nagyvállalkozók önerőből való felemelkedését igyekeznek elfogadtatni. Gyurcsány Ferenc újdonsült miniszter, mint tudjuk, saját milliárdjait önerőből szerezte, szerény vidéki fiúként, aki a nagyvárosi forgatagba kerülvén kamatoztathatta rendkívüli képességeit. A magyar Bill Gates imázsát felölteni igyekvő nagyvállalkozó-miniszter sikertörténetéből természetesen kimaradnak azok az életrajzi elemek a magát baloldalinak mondó média tálalásában, amelyek egyértelművé teszik: ha nem vehette volna igénybe a Kádár-rendszerbeli álelit családi összeköttetéseit, ha nem Kádár János hűséges fegyverhordozói családjába nősül be, vajmi kevésre jutott volna a gazdasági életben. Ez persze feltételezés csupán, hiszen a baloldali elitmítoszt a volt KISZ KB-sek szocialista felsőbbrendűségére is fazonírozták. Így Gyurcsánynak pusztán saját mozgalmi múltja is segítségére lehetett volna szocialista-kapitalista önépítése során.
Feltehetőleg a fenti problémakört, a szocialista káderből kapitalista új emberré avanzsáló értelmiségi eredetmítoszát a következő Vízivárosi beszélgetés járja majd körül, amely az Aczél-féle értelmiségi politikáról fog szólni. A Kádár-rendszer gazdaságpolitikájának visszafejlődés-története azonban nem függetleníthető – mint az iménti példa is bizonyítja – az értelmiségi áthallásoktól sem. Ha viszont a tervutasításos rendszer, a kommunista-szocialista gazdaságpolitika fejlődéstörténetét vizsgáljuk, szintén szomorú kép bontakozott ki Tellér Gyula és Szakács Sándor elemzése nyomán. A II. világháború után a társadalom és gazdaság hagyományos alapjait verték szét, ha kellett, a terror eszközét is felhasználva. Tellér emlékeztetett rá, Gyilasz visszaemlékezései szerint Sztálin kijelentette: a modern háború arra is jó, hogy rákényszerítsék a társadalmi rendet a megszállt országra. A tervutasításos rendszer ennek logikus mellékterméke volt, csakhogy paradox módon soha nem tudott megvalósulni Magyarországon. Csak a mennyiségi kvótákra figyeltek, a hadipart végletesen preferálták, ám saját terveiket is állandóan változtatták, így sosem lehetett tudni, mi az éppen érvényes direktíva. Az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbefojtása után minden ott folytatódott, ahol előtte abbamaradt. Miként előtte, most sem volt jelentősége annak, ki mit mondott, vagy ígért. Nem csak Rákosi és Gerő dolgoztak ügynökökként, végeredményben Kádár János is ügynök volt, hiszen a szovjetektől azt az utasítást kapta, hogy állítsa vissza a régi rendszert. Ma már sokan csak a történelemkönyvek lapjairól tudják – ha nem valamifajta alternatív történelemkönyvet lapozgatnak –, hogy a kivégzések, megtorlások előtt ő iktatta törvénybe a munkástanácsok kiemelt szerepéről szóló jogszabályt, s ő volt az, aki személyes garanciát vállalt arra, hogy nem lesz kolhozosítás. Természetesen egy pillanatig sem gondolta komolyan az ígéretek betartását, a restauráció folytatódott.
Ez lett volna a magyar történelem első száznapos programja? Válasz természetesen nincs, nem is lehet. Talán azért sem, mert a kényszerű, magától értetődő aszszociációk egyértelműek.
A magyar gazdaság pedig mindeközben törvényszerűen, kíméletlen következetességgel haladt a tönkremenetel útján, s a saját munkásbázisukként létrehozott szocialista iparvidékeket (Salgótarján, Ózd) is tönkretették. Tellér Gyula utalt rá: az új gazdasági mechanizmus jelentős része toldozással-foldozással telt el, miközben politikai csatározások folytak, amiről csak a beavatott körök tudhattak. A piacgazdaság törvényszerűségeinek megfelelően mindig több és több piacgazdasági elemet voltak kénytelenek bevonni a gazdaságirányításba, ám mivel az irracionális rendszer fenntartása a politikai vezető réteg, illetve a szovjet rendszer érdeke, s létalapja volt, a lényeg nem változhatott. A konklúzió: a rendszerváltást igazán az motiválta, hogy egy idő után se a kádereknek, se pedig a szovjeteknek nem volt igazán nagy üzlet a rendszer fenntartása.
A nagy üzlet, úgy látszik, a rendszerváltás időszakában, s utána jött el.