Esélyegyenlőség milliárdosokkal

Szimpatikus embereket nevezett ki a kormányfő minisztereknek, mint ahogyan nekem – politikai nézetüktől függetlenül – szimpatikusak voltak azok is, akiket leváltott. Annak meg kiváltképpen örülök, hogy Lévai Katalin az esélyegyenlőség megteremtésére kapott megbízatást, féltem ugyanis attól, hogy a jeles közírót az oktatáspolitikába kapcsolják be. Aggodalmamat a tavalyi emlékezetes Kossuth téri gyűlés után írt publicisztikája váltotta ki (Népszabadság, 2002. április 29., reflexió: Népszabadság, május 22.), amelyben – többek között – a következőket írta: „Mennyire védtelen a magyar társadalom a manipulációval és a gyűlöletbeszéddel szemben. Különösen bántó a megtévesztett fiatalok tömegének látványa, akik nincsenek felvértezve a demagóg állításokkal, csúsztatásokkal és hazugságokkal szemben… Aki ezzel visszaél, súlyos bűnt követ el. (…) Magasan iskolázott, demokráciára nevelt fiatalok tömegei révületbe zuhanva éltették vezérüket.” Az ifjúság felvilágosítása, a helyes irányba terelése céljából kurzusok indítását javasolta az egyetemeken és a középiskolákban. A diákok szerencséjére kitűnő szociológusunkat nem ennek a programnak a megvalósítására kérték fel.
Annál több a tennivaló az esélyegyenlőség terén. Sajátos szocializmusunk ezt kezdetben úgy kívánta megteremteni, hogy mindenkitől elvett mindent, amit maguk vagy őseik kemény munkával és – az akkori szóhasználattal – mások „kizsákmányolásával” megteremtettek. A lakosság kategorizálásával tömegeket fosztott meg jogaiktól, életlehetőségeiktől, és évtizedekre hátrányos helyzetbe sodorta őket. Nem beszélhettünk esélyegyenlőségről a puhuló diktatúrában sem, hiszen az aktív pártmunka, a pártfunkció, az elkötelezettség gyakori kinyilvánítása alig tagadható többletlehetőséget biztosított az előmenetelben, a vezetői beosztás elnyerésében és az élet minden területén. Igaz, hogy a nyolcvanas években már a szakmai munkát is figyelembe vették, és kiugró teljesítménnyel néhányan fontos pozíciót is betölthettek: az esélyegyenlőtlenség azonban változatlanul megmaradt. Hiszen minden kinevezésnél a döntő szót a párt, más szavakkal az intézmények pártvezetői mondták ki. Mindezek fényében amikor 2002-ben a Kossuth téren a csillogó szemű, nyílt tekintetű fiatalok és idősebbek lelkesen hallgatták a beszédeket, nekem nem az jutott eszembe, miként Lévai Katalinnak, hogy ezt a tömeget a „vezér” „révületbe” ejtette. Sokkal inkább az: nem szeretnék, ha ismét azok kezébe kerülne az ország irányítása, akik működtetői voltak annak a gépezetnek, amely megfosztotta őket, szüleiket az esélyegyenlőségtől, amely meghamisította a történelmet, és egy hazug, idegen hatalom érdekeit szolgáló eszmét kényszerített az ország népére.
Hogyan álltunk ezzel az esélyegyenlőséggel a rendszerváltozáskor és utána? A korábban hátrányos helyzetben lévők elől eltűntek-e az akadályok? Azonos eséllyel bontakoztatják-e ki képességüket új demokráciánkban azok az emberek, akik annak idején – előrehaladásuk érdekében – nem kívánták igénybe venni a politika jóindulatát? Megszűntek-e azok a privilégiumok, amelyeket a rendszer hű katonái akkoriban élveztek? Ezekre a kérdésekre bizony aligha adhatunk megnyugtató választ. Minderre jellemző példát szolgáltat Gyurcsány Ferenc újdonsült miniszter úr pályafutása, aki már a rendszerváltozás előtt igazán elismerésreméltó karriert futott be: 1989-ben a KISZ KB titkárává nevezték ki. Nagy hatalmat jelentett ez a beosztás: nem hiszem, hogy bárki merészelt volna előtte rendszerellenes kijelentéseket tenni. E tisztséggel járó kötelességek közé tartozott az ifjúság helyes irányba terelése, ideológiai képzésének magas szintű irányítása, kézbentartása, a kapitalizmus és a kizsákmányolók ostorozása, és sorolhatnám tovább. Beosztása alapján joggal remélhette, hogy rövid időn belül bekerül a párt legmagasabb grémiumaiba is, és még jelentősebb szerepet kap a diktatúra irányításában. A közbejött „akadályok” miatt azonban karrierjének ezt a csúcsát már nem sikerült elérnie.
Miniszter úr éleslátását, rátermettségét bizonyítja viszont, hogy – más elvbarátaihoz hasonlóan – azonnal „realizálta” a változásokat, és jobbnak vélte, ha hátat fordít a szocializmusnak, és ő maga is mielőbb kapitalistává válik: korábbi szóhasználatuk szerint „kizsákmányolja a munkásosztályt”. Alkalmazkodókészségét, tehetségét bizonyítja, hogy néhány éven belül milliárdossá vált. Ezen a területen azonban nincs egyedül, hiszen csaknem minden jó korban lévő régi MSZMP-politikus, miniszter és KISZ-vezér, aki – átmenetileg – bekapcsolódott a pénzügyi, üzleti világba, rövid időn belül dúsgazdag, a miniszterelnök szavaival sikeres ember lett. Az okok feltárásában nem vagyunk könnyű helyzetben. Úgy látszik, a tehetség, a szorgalom, a teljesítmény nem minden, mivel ismerek éles eszű, jó üzleti érzékkel megáldott embereket, akiknek bizony nagyon meg kellett és meg kell kínlódniuk a talpon maradásért. Nézetem szerint el kell tekintenünk attól a magyarázattól is, hogy Gyurcsány Ferenc és elvbarátai a régi mondás szerint valamiféle különös anyagból lennének gyúrva. Sokkal inkább érvényes lehet az a tétel, hogy az esélyegyenlőség nemcsak a szocializmusban nem érvényesült, de a rendszerváltozás idején sem. Mindezek után sajátságos, hogy Lévai Katalin azokat a fiatalokat félti az „eltévelyedéstől”, akik valahogyan nem lelkesednek azon polgártársainkért, akik – az általuk megteremtett esélyegyenlőtlenséget kihasználva – az „eszme” korábbi szolgálatát, az önkényuralom fenntartásában játszott szerepüket milliárdokká konvertálták át, és még a politikai hatalmat is meg kívánták tartani, illetve meg akarták szerezni. Úgy gondolja a miniszter asszony, hogy az ifjúságot arra kellene ránevelni, hogy inkább az ilyen kivételesen „ügyes” polgárokért lelkesedjék, és csillogó szemekkel kórusban skandálja: „Péter, Péter!” vagy „Ferenc, Ferenc!”? Kíváncsian várom a felvilágosító tanfolyamok beindulását: remélhetőleg a Kendermag Egyesületnek a Vörösmarty téri rendezvénye, akciója még nem ebbe a kategóriába tartozik. A végén még majd valóban sikerül révületbe ejteniük a fiatalokat.
Nagyon sok teendője van Lévai Katalinnak, az esélyegyenlőség biztosának. Aligha tagadható, hogy az anyagiak hiánya veszélyezteti programja megvalósítását. Kívánatos lenne, ha a fent említett két miniszter között szoros kooperáció alakulna ki. Gyurcsány miniszter úr úgy tudná leghatékonyabban segíteni a miniszter asszony esélyteremtő elgondolásait, többek között a szegénység felszámolását, a romák felzárkóztatását, ha vagyonából átadna neki mondjuk egymilliárdot. Ezzel némiképp kompenzálhatná a diktatúra működtetésével okozott sérelmeket, az akkori esélyegyenlőtlenségekből fakadó hátrányokat. Ez valójában nem jelentene neki nagy veszteséget, hiszen a kedvező (!) politikai környezetben jó esélye van arra, hogy a barátai által irányított vállalatai gyorsan pótolják a kieső összeget. Ily módon talán még azt is elérhetné, hogy néhány lelkes fiatal az ő nevét skandálja a Kossuth téren.
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja