Feldühödött iraki síiták

Sokáig azt hihettük, hogy az iraki háború befejezése után az ország északi részében tombol majd tovább az erőszak – mind ez idáig valóban nem hárult el a veszélye annak, hogy az itt élő kurdok, türkmének és arabok polgárháborúja tovább súlyosbítja az egyébként is kilátástalan helyzetet. Időközben azonban aggasztó hírek érkeztek a jórészt síiták lakta Dél-Irakból; könnyen meglehet, hogy a felkorbácsolt indulatok vérontásba torkollanak.

Az Irak déli részén élő síiták soha nem szimpatizáltak Szaddám Huszein rendszerével, különösen azután, hogy a volt elnök az 1991-es Öböl-háború után leverte felkelésüket. Hasonlóan éreztek a bagdadi Szaddám Citynek nevezett szegénynegyedben élő síiták, akik a háború előestéjén közömbösen szemlélték a hazafias fogadkozásokat, az Amerika-ellenes felvonulásokat. Síitának lenni Irakban mindig is valamifajta különállást jelentett – az ország hatvan százalékát kitevő népesség tagjai tagadhatatlanul közelebb érezték és érzik magukhoz az iráni Khomeini ajatollah iszlám forradalmát, mint a Baasz párti arab államszocializmust. Talán ez az oka annak, hogy Szaddám Huszein bukása után országszerte elemi erővel tör fel a síita ellenállás, és ami a legfontosabb, immáron nem a bukott rezsim, hanem a megszálló amerikaiak ellen.
A síiták jóval nagyobb gondot jelentenek a szövetségesek számára, mint a legyőzött Irak más népei, vallási kisebbségei. Az egyelőre hallgatásba burkolózó szunnitákkal ellentétben a síiták látványos tömegdemonstrációkon követelik az amerikai harckocsikkal importált nyugati értékrend és életforma visszaszorítását. Mohamed al-Fartuszi síita imám például halállal fenyegette meg „a bűnös nőket, az alkoholárusokat és a mozit működtetőket”. Népszerűségét jelzi, hogy amikor április végén az amerikai katonák őrizetbe vették, Bagdad belvárosában sok ezren követelték azonnali szabadon bocsátását. Lehetetlen nem odafigyelni az olyan hírekre, mint például Mohamed al-Hakim hazatérésére. A tekintélyes síita vezető huszonöt évi száműzetés után valóságos diadalmenetben érkezett Irakba, s mintegy hatmillió ember lelkes ünneplése közepette kijelentette, hogy az országot az iszlám szellemében kell kormányozni. Végezetül itt a legújabb esemény – hétfőn tüntetők ezrei követelték az amerikai csapatok azonnali távozását, a háború óta ez volt a legnagyobb demonstráció az iraki fővárosban.
Washingtonnak valamiképpen kezelnie kellene a síita kérdést, hiszen könnyen meglehet, hogy az indulatok elszabadulnak, és akkor már késő lesz megfékezni Ali kalifa feldühödött követőit.
A síita öntudat feléledése alaposan átformálhatja az amerikai–iráni viszonyt. Teherán köztudottan a síita érdekek védelmezője, nem kétséges, hogy dél-iraki hittestvéreinek önállósodási törekvéseit rokonszenvvel tekinti, s a lehetőségekhez mérten támogatja. Csakhogy ezen a ponton beleütközik a Bush-doktrínába – meglehet, hogy a síita felkelést támogató Iránt Washington a világterrorizmus tárgykörébe utalja. Ne feledjük, hogy Irán „megneveztetett”, nem kétséges, hogy Bush elnök ma is a „gonosz tengelyének” tartópillérét látja a síita forradalmi államban.