Lemondó miniszterek

Csillag István közlekedési miniszter komolyan fontolgatta lemondását: már a kezében volt a toll, sőt vészesen közeledett a papírlap alja, a hívogató fehérség felé, amikor futár érkezett: mégsem a fénysorompó volt a hibás a siófoki autóbusz-katasztrófában. Megkönnyebbült sóhaj röppent ki a minisztérium nyitott ablakán: ezt megúsztuk, a németek nem veszik a fejünket, mégsem lesz nemzetközi skandalum. E bizarr epizódot magától a minisztertől tudni, aki fecsegő kedvében élő tévéadásban számolt be a nevezetes vacillálásról.

A sokat megért tévénéző persze sejti, hogy mindez csupán utánrúgás, lépcsőházi bölcselkedés, kockázat nélküli kockázatvállalás. A közlekedésügy csillagának természetesen esze ágában sem volt ilyesmi – nem is lehetett, hiszen komoly politikusban efféle gondolat csak azt követően vetődhet fel, ha a balesetért való felelősséget a szakértők már egyértelműen megállapították. (Ilyen eset a valószínű példaként szolgáló németországi vonatkatasztrófáé: ott a sínek sanyarú állapota miatt a közlekedési tárca valóban vastagon benne volt az ügyben.) Így, „bűntelenül” viszont vagy a miniszteri alkalmatlanságnak, vagy az álszent önfényezésnek lehetünk tanúi – s nem utolsósorban a megrendülést, gyászt és döbbenetet kihasználó figyelemelterelésnek.

Csillag miniszternek ugyanis valóban ideje volna már lemondania, de annak semmi köze a siófoki tömegtragédiához. Le kellene mondania például a sorozatos autópálya-botrányok miatt. Hogy egy év alatt – a hangzatos kampányígéretek ellenére – egyetlen kilométer új autópálya sem épült Magyarországon. (Emlékezzünk a nagyképű „kilométertáblás” sajtótájékoztatóra!) Ami pedig épült volna, azt a megbízást a miniszter előbb – még tavaly nyáron – közbeszerzés, pályáztatás nélkül gondolta odapasszolni a baráti cégeknek. (Görgey Gábor, aki ugyanezt művelte Nemzeti Színház-ügyben, már megérdemelt kormányfő-tanácsadói évjáradékát, utazó nagyköveti ingyenrepülőjegyét élvezi.) Második nekifutásra formailag már rendben volt minden (no jó, az addigi legnagyobb építtetőt kizárták a kiírás által, de ennyi pártravaszkodás belefér); most viszont az derült ki, hogy azért tett mindenki drágább ajánlatot az újrajátszáskor (tízmilliárdos nagyságrendű kárt okozva az autózni vágyó adófizetőknek), mert a miniszter orra előtt kartellbe tömörültek, aki egészen mostanáig nem fogott gyanút. Ha valamiért, hát ezért kellene lemondania: ez a „mulasztás” ugyanis (az emberéletektől persze eltekintve) van olyan súlyú, mint ha meghibásodik valahol az országban egy fénysorompó.
De ha már a miniszterek lemondási kultúráját elemezzük, megér egy bekezdést Magyar Bálint is. Eddig is gyanítani lehetett, hogy a pedagógiai előélettel nem rendelkező oktatási miniszter második nekifutásra sem fog jobban teljesíteni, mint elsőre (a friss Sulinet-botrány kísértetiesen emlékeztet a már emlegetett kollégáinak laza közpénzkezelési gyakorlatához), a legújabb oktatási „reform” kapcsán azonban bízvást kiérdemelheti az Anti-Klebelsberg nevet. Nos, ez a szép szál ember, a bukott diákok végső mentsvára nem is oly rég a nemzeti főadón, élő, egyenes adásban azt a vallomást tette: húsz évvel ezelőtt ő is szívott marihuánás cigarettát, mégpedig kétszer. Ha a műsort vérbeli riporter, nem pedig a saját forgatókönyve után loholó, politikailag végtelenül elkötelezett Friderikusz Sándor vezeti, onnan kezdve erről szólt volna a műsor. Jancsó és Konrád művész urak füvezési előélete vagy absztinenciája ugyanis közpolitikai szempontból messzemenően érdektelen – a gyakorló oktatási miniszteré ellenben közügy. A riporternek legalább egy kézenfekvő, közérdekű kérdést mindenképpen fel kellett volna tennie: „Mikor óhajtja, miniszter úr, átadni a tárca vezetését, s van-e javaslata hivatali utódjára?” Ehelyett megvető kijelentések hangzottak el azokról, akik a szólásszabadságot a fütyülés szabadságaként értelmezték (noha egyetlen teoretikus sem képes bizonyítani, hogy a sípszó nem autentikus véleménynyilvánítás, a szólásszabadság egy speciális formája). Gondoljunk csak bele a miniszter önvallomásába. Az akkor és ma hatályos törvények szerint is kábítószert fogyasztott, mégpedig visszaeső módon, felnőtt fejjel (akkortájt vagy Hankiss Elemér értékszociológiai műhelyének, vagy a Szövetkezeti Kutatóintézetnek a tudományos munkatársa lehetett). Ez még csak hagyján, de a médiában, büszkén, már-már kérkedőn közhírré is teszi ezt – egy olyan tárca vezetőjeként, amilyen minőségében a tanulóifjúság legfőbb példaadójának kellene lennie. Több mint egy hete várom, hogy a pedagógusok szakszervezete vagy a szülők képviselői megszólaljanak, kinyilvánítsák a magáról megfeledkezett füvező (és füvezést népszerűsítő) miniszter alkalmatlanságát, követeljék azonnali lemondását. Hasztalan. Pedig a törvényességi fénysorompó tilos jelzésénél hajtott a sínekre – miniszterelnöke pedig bármiféle etikai tanácsot felállíthat, ha elszabadult minisztereit székükben hagyja. Amikor Bill Clinton korábbi amerikai elnökről kiderült, hogy diákkorában ő is füvezett, az elnöki propagandagépezet azzal védekezett: igen, de nem szívta le tüdőre. Akkor egész Amerika ezen a bornírtságon röhögött, az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig. Talán meg kéne nyilatkoztatni az anyukájával összeköltöző magyar minisztert is: vajon azért rugaszkodott-e neki másodszor is, hogy a tüdőzést is megtapasztalja?

Mióta Kiss Elemér kancelláriaminiszter lemondott, egyáltalán nem elméleti probléma: mikor is, a korrumpálódás mely fokán kell lemondania egy miniszternek? A kormányfő a világért sem mondana ki ilyesmit, de Kóródi Mária és Görgey Gábor idő előtti távozásában a szakmai balfogásokon túl nyilván a tisztátalan számlázások, elvbaráti átvilágítási bulik is közrejátszottak. Érdekes módon azonban épp a legnagyobb pénzeket mozgató kulcstárcákról (a pénzügyi, a gazdasági, a külügyi) esik ilyen vonatkozásban a legkevesebb szó. Mintha koncként dobnák oda a kisebb tárcákat a nyilvánosságnak: tessék csak inkább ezeken rágódni. Jellegzetesen ilyen volt az elenyésző költségvetésű sportminisztérium – melynek az ázsiója most is csak azért emelkedett meg, mert egy milliárdos pártvállalkozó kapta meg játékszerül, afféle kormányzati ugródeszka gyanánt. Gyurcsány Ferencet nemcsak konzervatív ellenzéke, de a liberálisok is megkülönböztetett figyelmükkel tüntetik ki – valószínűleg ugyanis semmilyen ideológiával nem lehet elfogadtatni, hogy miközben egy közszolga „szünetelteti üzleti és lobbitevékenységét”, cégei után szépen felveszi az osztalékot. Sőt még azt is sérelmezi, hogy régi mozgalmi családjában összeférhetetlenségi okokból az anyósának, Apró Piroskának le kellett mondania némely állami tisztségekről, holott ő csupán „oldalági rokon”. Tény, hogy nem vérrokon – de ilyen alapon nem az a feleség, az ÁPV Rt.-székházban székelő Dobrev Klára sem. Mi jöhet még? Az összeférhetetlenségi okokból távozó sportminisztériumi államtitkár-üzlettárs – mint abszolút független olimpiai bizottsági elnök? Talán ez az a pont, amikor egy miniszternek (úgy is mint halovány magyar Berlusconinak) az eskütétele pillanatában le kellene mondania.