A Kárpát-medence leggazdagabb honfoglaláskori leletét rejtő temető és az Árpád-kori településeken talált maradványok alapján rekonstruált házakból álló falu gyönyörű környezetben, a Zempléni-hegység által körülölelt szelíd lankákon helyezkedik el. A skanzenhez őshonos állatok is tartoznak, részeként annak a koncepciónak, ami szerint itt úgy kell élni, mint ahogy eleink éltek.
– A karosi temető, illetve a környékbeli igen számos lelőhely tanúsága szerint a IX–X. században – de a 955-ös augsburgi vereségig mindenképpen – előkelő harcosok éltek ezen a területen – tudjuk meg Volf Máriától, a Nemzeti Múzeum munkatársától, akivel az egyik korhűen rekonstruált Árpád-kori ház előtt beszélgetünk. – Erről tanúskodik az a gazdag leletanyag, ami a halottak mellé volt temetve: a Révész László vezette ásatások során aranyozott ezüst tarsolylemezek, palmettadíszes szablyamarkolatok, női hajkorongok kerültek elő a sírokból, és korabeli pénzek, amelyek a kalandozó hadjáratok során kerülhettek a harcosokhoz. A leletek gazdagsága és a temetkezés módja arról árulkodik, hogy előkelő harcosok és szolgáik élhettek itt a X. század második harmadáig, amikor a kalandozások kényszerű befejezését követően valószínűleg átszervezték a hadi népeket, helyükre pedig más, nem feltétlenül harcos csoportokat telepítettek. Így nem igazolható az a helyi hit, hogy a karosiak, rozvágyiak és karcsaiak e harcosok leszármazottai lennének, de az igen, hogy elődeik már a kora Árpád-korban itt élhettek. Az oklevelek által említett Berzseny valószínűleg egyike lehetett a kalandozások után betelepített nem harcos csoportok lakhelyeinek.
Az egymásra rakódó történelem, az érintetlenségében letűnt századokat idéző táj hangulata erősen megragad, amit csak fokoz, hogy a honfoglaló magyarok lovasrohamra készülődik a ragyogó május elsejei napsütésben. Az elsöprő roham után terepíjászat következik, amit lelkes előadás kísér arról, hogy miért is élnek itt emberek úgy, mint eleink, miért vállalják az őshonos állatok gondozását télen-nyáron, esőben és kétméteres hóban.
– Meglehetősen göröngyös úton jutottunk el addig, hogy ez az élő falu megkezdhesse működését – mondja Petraskó Tamás, a bodrogközi hagyományőrzők doyenje a kisrozvágyi skanzenről. – Én több mint tíz éve küzdök azért, hogy ne hagyjuk veszendőbe menni mindazt a tudást, szellemiséget és emberi tartást, ami honfoglaló eleinknek sajátja volt. Az 1995-ös Magna Hungária túra után, amikor a honfoglalás útvonalát bejártuk, végre utat találtunk a Nemzeti Múzeum kutatóihoz, akik aztán szakmailag is felkarolták kezdeményezésünket, a polgári kormány idején pedig anyagi támogatást is kaptunk a tudományos eredményekre épülő hagyományőrző munkához.
Mindazt, amit az Árpád-kori faluban csinálnak, kísérleti régészetként ismerik a szakemberek. Ennek lényege, hogy a különféle ásatások alkalmával feltárt épületek és tárgyak rekonstrukcióit a hagyományőrzők gyakorlatban is kipróbálják, s ez segít eldönteni: valóban úgy nézhetett-e ki a ház, valóban úgy funkcionált-e a használati tárgy, ahogyan a tudósok képzelik. – Ha kipróbáljuk a rekonstruált tárgyakat és építményeket, azonnal kiderül, helytálló-e az eredetiről alkotott elképzelésünk – magyarázza a dolgot Petraskó Tamás. Ha az adott dolog funkcionál, nagy valószínűséggel jól követtük eleink logikáját. Ha nem, akkor a tapasztalatok alapján tovább finomítható, fejleszthető a rekonstrukció. Az ugyanis nagyon nehezen képzelhető el, hogy olyan tárgyakat csináltak volna eleink, amik nem használhatók semmire, vagy olyan házban éltek volna, ahol meg lehet fulladni a füsttől.
A pedagógusból lett hagyományőrző lelkesedését osztja Volf Mária is, aki a letűnt korok megismerése szempontjából ugyan olyan fontosnak tartja a tárgyak rekonstrukcióját, mint magát a feltárást. A gond legfeljebb az, hogy az alig tucatnyi építményből – házból, jurtából, füstölő kemencéből és karámból álló – falu további fejlesztéséhez és működtetéséhez is pénz kell, s támogatást mostanában nem nagyon kapnak, s ennek megszerzéséhez a tudósok sem feltétlenül tudnak eleget segíteni. – A polgári kormánytól negyvenkilencmillió forintot kapott a Honfoglaláskori Régészeti Park a karosi temető emlékparkjának kiépítésére és a kisrozvágyi falu alapjainak lerakására, de azóta semmilyen támogatást nem kaptunk – fedi fel Petraskó Tamás a rózsásnak nem nevezhető anyagi hátteret. – Ez két ok miatt is nagy gond: az egyik, mindenki által könnyen belátható ok, hogy az állatokat – a több tucat rackajuhot, szürke marhát, sztyeppei lovat, de még az őshonos terelőkutyákat: pulikat, pumikat és mudrikat is – etetni kell, és ez ilyen anyagi körülmények között télen nem is olyan egyszerű feladat. A másik, hogy szeretnénk továbbfejleszteni a falut: bőven van még hely új házak rekonstruálására, és azt is szeretnénk elérni, hogy ősi mesterségeket űző kézművesek – vannak ilyenek a tagjaink között szép számmal – telepedjenek meg a környező falvakban, és tavasztól őszig, reggeltől estig az Árpád-kori faluban gyakorolják mesterségüket. Persze az, hogy nincs pénz, nem keserít el minket: megszoktuk, hogy nehezen jutunk előre – fűzi hozzá. – Folyamatosan pályázunk és reménykedünk: 2004-től uniós pénzeket is megcélozhatunk a hagyományőrzésre. Feltéve, hogy nem lesz túl bonyolult a pályázati eljárás. Egy Árpád-kori faluban ugyanis nagyon sok munka van. Senki nem ér rá hónapokat adminisztrációval eltölteni.
Az idő végességét jelzi a lassan lebukó nap is: a honfoglalók felkerekednek, és elindulnak a karosi temető felé, ahol hamarosan fellobban a máglya, a sámán ajkán pedig felhangzik az ősi regösének.
origo.hu
Gál Kinga: Az EP Patrióták frakciója szavazatával nem támogatja az új, Ursula von der Leyen vezette Európai Bizottságot
