74. ÜNNEPI KÖNYVHÉT

Eksztázis
Verses műelemzések Gyurkovics Tibortól
Zsohár

„Csak ürügy volt a festmény. Bárkibe / beleszerethettem egy perc alatt, / enyém lett válla, ágyéka, szíve, / mit különben a festék eltakart. // Történetüket én szőttem tovább, / így lettek titkaik a titkaim, / szemükben kinyílott a nagy virág, / halálos kékjével a kankalin.” Ez a Gyurkovics-vers szolgál mottójául a szerző most megjelent „festménykötetének”. Hogy ürügy volt a festmény, azt Gyurkovics akkor írta, amikor lllyés Gyula csodálkozva kérdezte tőle: ugyan mit akar azzal, hogy képekről költ verseket?
Nem hétköznapi műelemzőként szól a festményekről. A dédapa testvére festő volt, Petőfi, Vasvári, Jókai kortársa. A személyes emlékezés már a gyermekkor időszakából ered: Gyurkovics Tibor, a nagybácsi és névadó keresztapa nem volt festő, ám megszállottan s hozzáértőn gyűjtötte a magyar festményeket, amelyek 1945-ben csodálatosan megmenekedve szerénykedtek a lakásban. Munkácsy, Mednyánszky, Aba Novák, Csók, Egry, Gulácsy s a többiek ott pompáztak a falakon, az unokaöcs, az ifjabbik Tibor a vasárnapi ebédekre hivatalosan az óriások között ült, s merítette kanalát a levesbe. Tizennégy évesen ők voltak személyes ismerősei, míg apját a hadifogságból várták haza reménykedve, s a rokoni ebédekkel húzták ki a következő vasárnapig.
Persze Gyurkovics Tibor azt mondja, hogy igazából nem érdekli a festmény, a felszín, hanem a bejáratot keresi a képbe, s mikor megtalálja, kész a vers. Tavaly az Extázis, I. festménykötetében 107 képből és 107 versből győződhettünk meg róla, hogy megtalálta azt a bizonyos bejáratot – s most, íme, itt a második kötet. Elképesztő tempóban ír, akár a vulkán, úgy dolgozik. Mintegy alvajáró vagy inkább álomjáró állapotban – dünnyögi. Egyszerűen csak lapozta, forgatta, nézegette a képeket, három-négyszáz éveseket, klasszikusokat, elegánsakat, Krisztusról festett oltárképeket és az impresszionistákat vagy a hideg-rettenetes amerikaiakat, a XX. századi végórák festőkrónikásait, és megszülettek a versek. Bacon, Cezanne, El Greco, Matisse, Renoir és Wesselmann, Duchamp, Magritte az ürügy.
Megcsillant a képek testén a költemény. Nem műelemzések, s mégis. Nem magyarázatok, de talán mégis magyaráznak valamit. Az ezerszer felmagasztalt hírességektől is valami ritkát, eldugottat kutatott ki Gyurkovics, hogy átlényegítse magán a színeket és formákat, a történéseket és a megdermedt pillanatokat. Aztán merészen és alázatosan, önkényesen és tisztelettudón, magától értetődőn és megbotránkoztatón rímekbe, sorokba, enjambement-okba öntötte őket. Arra is volt gondja, hogy a tartalomjegyzékben azt írja, Képmutató, s a festők névsora legyen a keresési szempont. A tervező és a nyomda hibátlan munkát végzett! 107 kép, 107 vers. Másodszor.
(Gyurkovics Tibor: Extázis, II. Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2003. Ára: 3500 forint)

Eleven áram
Ferencz Győző líragyűjteménye
Ferch

Képzeljünk el valakit, aki egy éven keresztül azzal tölti minden áldott napját, hogy magyar költők életművét olvassa elejétől a végéig. Ferencz Győző ezt tette, figyelmét szigorúan a legmagasabb esztétikai értékekre összpontosítva. Fejébe vette ugyanis, hogy olyan verseket gyűjt kötetbe, „amelyek az örökké változó hagyományból múlhatatlan értékként emelkednek ki: klasszikus és élő alkotások maradtak, a klasszikus magyar költészet eleven árama lüktet bennük”. Az eredmény az Osiris Kiadó költészeti antológiája.
Ferencz Győző csak lírai verseket vett fel könyvébe, csak lezárt életművekből válogatott, és csak teljes műveket közölt – néhány kivételtől eltekintve. A kötet az Ómagyar Mária-siralommal kezdődik, és a költők születésének időrendjében haladva Baka István Csak a szavak című, 1995-ben megjelent versével zárul. Előfordul, hogy ismert versek hiányoznak. A szerkesztő tudatos választásából következően, hiszen nem iskolai szöveggyűjteményt szerkesztett. Kihagyott közismert, közkedvelt verset, ha ugyanattól a szerzőtől talált ugyanolyan minőségű, de kevésbé ismert költeményt. Kihagyott olyan verseket, amelyeket ismertségük koptatott el. És nem riadt vissza attól sem, hogy dilettáns költő művét vegye be a kötetbe, ha talált tőle igazán jó alkotást. Ferencz megpróbál kiszabadulni annak a felfogásnak a fogságából is, amely „a magyar költészet értékét az évszázadok során rárótt politikai szerep, történelmi küldetés szerint méri”, anélkül hogy kétségbe vonná e küldetéses költészet valódi értékeit.
Egyetértünk vele abban, hogy „minden antológia az irodalom új kísérlete önmaga meghatározására”. De nemcsak az irodalom, hanem az irodalomtörténész, a versszerető ember kísérlete is. Mint minden válogatás, Ferencz Győző antológiája is személyes. Az ő ízléséről, az ő vonzalmairól tanúskodik. De arra törekedett, hogy egyensúlyt teremtsen „a mégoly képlékeny költészetkritikai hagyomány” és saját szempontjai között. Az olvasónak nincs más dolga, mint hogy bevegye magát a versrengetegbe, és kedve szerint barangoljon.
(A magyar költészet antológiája. Válogatta és szerkesztette Ferencz Győző. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 5200 forint)

A nyomortelep marad
Bódis Kriszta könyve a cigánysorsról
Péntek Orsolya

Talán nem is az elképzelhetetlen nyomor, hanem a kilátástalanság teszi annyira kétségbeejtővé a Bódis Kriszta művében felrajzolt magyarországi cigánysorsot. A Kemény vaj című könyv, amely a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg a napokban, egyetlen hatalmas, talán évszázadok óta érlelődő monológ; több száz oldalas sikoly – mert így élni lehetetlen, és mégis muszáj.
A város és a makacsul elforduló társadalom peremén, a zárt, kihűlt barakkvilágban, a sárban, az elhagyott bánya mellett a sorra születő gyerekek csak akkor esznek, ha jut – amíg meg nem fagynak, vagy nevelőintézetbe nem kerülnek. Ott csak néhány szabály van: nem útban lenni, csendben lenni, és megtenni, amit a felnőtt mond, még ha megalázó is, hogy aztán a családból kiszakítottak ismét visszakerüljenek oda, ahonnan indultak. Kitörni nem lehet. Ha valaki nem akar éhezni és nyomorogni, mivel munka nemigen akad, bűnöző vagy prostituált lehet – utóbbi addig, míg használni tudják, akár a tárgyakat. Hamar felnőnek, és hamar megöregszenek, akik így élnek.
Ebből a világból nincsen menekvés: az egyetlen feladat nap mint nap: lenni. Túlélni.
Azok a pillanatok, amelyek emberivé teszik az életet, ritkák errefelé: vagy a lehetetlen körülmények, vagy maguk a barakklakók teszik tönkre egymás közötti kapcsolataikat.
Közben álszent és képmutató, semmire sem jó „programok” születnek a nyomorgók felzárkóztatására. Elegáns sajtótájékoztatót tart a helyi polgármester, aki beszél, de nem mond és nem tesz semmit. A politikai kurzusok időnként változnak ugyanis, de a nyomortelep, úgy tűnik, mindig marad.
A váltogatott idősíkok, a keveredő stílusok, a szerzőből szinte kiszakadó, hosszan tartó mondatok, a néhol lírába, imádságba átcsapó szövegfolyam, a regénybeli, csak lassan világossá váló viszony- és kapcsolatrendszerek miatt Bódis Kriszta könyve nem könnyű olvasmány.
A szerző nem vádol és nem követel: mindaz, amit leír, egyszerűen csak igaz. A XXI. században, itt, Európában.
(Bódis Kriszta: Kemény vaj. Magvető Kiadó, 2003. Ára: 1990 forint)

Szerep és irodalom
Görömbei-esszék a nemzeti önismeretről
Brém-Nagy Ferenc

Az elmúlt két-három év folyóiratokban megjelent, akadémiai ülésen vagy előadásokon elhangzott esszéit gyűjtötte kötetbe Görömbei András, és adta most közre a Nap Kiadó Magyar Esszék sorozatában. Fontos könyv ez. Fontosabb, mint amit mostanság irodalomtörténeti, -értelmezési munkáktól vár és kap az olvasó, és jóval fontosabb annál, mint amilyen – nagyjából előre megjósolható – visszhangja lesz majd.
Elég csak néhány címet említeni (Irodalom és nemzeti önismeret, A magyarságtudomány útkeresései, Az erdélyi magyar irodalom magyarságtudatának elemei, Az egymást segítő sokféleség, A magyar líra az ezredfordulón) ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljék, Görömbei esszéi azon kérdéseket járják körbe, amelyek – normálisan működő társadalmat és irodalmat feltételezve – magától értetődő természetességgel lehetnének részei a közbeszédnek. Hogy ez nincs így, részben szomorú, részben természetes. Az egyik okot maga a szerző is felvázolja – igaz, ő a kisebbségi irodalomra vonatkoztatja, de a megállapítás nyugodtan kiterjeszthető az egész magyar literatúrára.
„Az utolsó évtized hangos politizálása szinte elnyomta az irodalom szavát. (…) A rendszerváltás folyamatának átpolitizált légkörében az irodalom fontossága a nagyközönség tudatában leértékelődött. A korábbi cenzúra helyére most a gazdasági kiszolgáltatottság lépett, s ez áttekinthetetlenné és esetlegessé teszi a művek megjelenését.” Pontos diagnózis. S ha továbbgondoljuk, eljutunk irodalmunk jelenkori – tizenöt–húsz éve még elképzelhetetlen – szegregációjához, az egymás mellett létező körök világához, amelyben a résztvevők magukon kívül kevés dologgal foglalkoznak. Pedig a könyv témái a magyar irodalom közösségi szerepvállalásától az anyanyelv nemzeti öntudatot megőrző voltán át a nemzetiségi/nemzeti irodalom megmaradásának lehetőségeiig mind-mind széles körben, esztétikai eszményektől függetlenül tárgyalható, tárgyalandó kérdései lennének napjainknak.
(Görömbei András: Irodalom és nemzeti önismeret. Nap Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 2350 forint)

Költő mítoszok közt
Pécsi Györgyi Kányádi-monográfiája
Mrena Julianna

„Mítoszok közt születik a költő – ha akarja. (…) Kányádi Sándor kezdettől jelentőséget tulajdonít születése, gyerekkora környezetének, a szellemi, az emberi és a tárgyi hagyománynak. Költészeti mitológiát épít rá, miközben igen messzire is elrugaszkodik” – írja Pécsi Györgyi monográfiájában. Kányádi mitikus világának feltérképezésére vállalkozik a szerző, aki láthatóan avatott ismerője a költő műveinek: Pécsi Györgyi nemcsak a nagy ívű pálya alakulását tárja az olvasó elé, miközben korszakról korszakra kalauzol, hanem színvonalas, értő verselemzéseivel is hozzásegít Kányádi költészetének mélyebb megismeréséhez. Rámutat a kortárs irodalmi összefüggésekre is egy-egy vers vagy motívum gondolati múltját kutatva; keresi, milyen hatások játszhattak közre az egyes ciklusok stílusának megválasztásában.
Nem kerülhető el e gondos feltárómunka közben a Romániához csatolt területek korabeli – és mai – helyzetének leírása sem, amely alapvetően befolyásolta nemcsak Kányádi, hanem kortársai pályáját is. Érzékletes, méghozzá sötét képet kapunk tehát arról is, hogyan próbálta megfojtani az erdélyi irodalmi életet Ceausescu diktatúrája, és miképpen lehetett művészként és emberként mégis túlélni e korszakot. Az akkori kritikákba belepillantva megtudhatjuk, milyen volt a versek fogadtatása közvetlenül a születésük után, s képet kapunk az irodalmi élet szerkezetéről is. Mindemellett életrajz is e könyv, amely olvasmányos, emberközeli módon ír a költőről.
A függelékben a Kányádi-képek mellett gondosan összeállított jegyzékek találhatók értékes információkkal: Kányádi Sándor műveinek leltára, bibliográfiák listája, rövid életrajz. Aki Pécsi Györgyi monográfiáját kézbe veszi, átfogó, elemző könyv olvasója lehet. S ami még fontosabb: kedvet kap, hogy Kányádi költészetét jobban megismerje. S ha már ismeri, új színeket fedezhet fel régi kedves verseiben.
(Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2003. Ára: 1990 forint)

A helytartó
Szavakból gyúrt Kádár-szobor
Kő

Kádár Jánosnak már többször akartak szobrot állítani Budapesten, s ha a rendszerváltozás 1989-ben nem söpri el a kommunista rezsimet, minden valószínűség szerint állna is már egy Kádár-szobor a XIII. kerületben. Szerencsére azonban – egyelőre – a szobornak se híre, se hamva, helyette azonban Huszár Tibor szavakból gyúrt szoboralakot a helytartóból, aki 33 éven át úgy táncolt magyar földön, ahogy Moszkva fütyült. Huszár tudja, hogy a szavak a legerősebb kábítószerek, amelyeket az emberiség eddig feltalált, éppen ezért siet bizonygatni Kádár János politikai életrajzának második kötetében: a helytartó gyarló emberi hibái, örökös kompromisszumai, kettős játékai ellenére bölcs, okos, taktikus, megértő államférfi volt, a XX. század legnagyobb magyar politikusa. És itt a legnagyobb baj Huszár Tibor könyvével, hogy tudniillik a szerző – az első kötethez és a Kádár-levelekből válogatott könyvhöz hasonlóan – rokonszenvezik hősével, túlságosan tiszteli őt, így aztán a megszépített, retusált, mentségeket és igazolást kereső életrajz csak hamis premisszákhoz vezethet. (A háromezer kötetes könyvtár még nem igazolja Kádár műveltségét.)
A másik baj a prekoncepció, amelyben Huszár következetes: azt sulykolja, hogy Kádár szűk mezsgyén mozgott, és választási lehetősége soha nem volt. Élete nagy fordulópontjain megadatott a lehetőség, hogy igent mondjon vagy nemet, de ő csak a körülírt igeneket és a körülírt nemeket ismerte. Ezért lett tartás nélküli és erkölcsi érzék híján lévő ember.
Reméltük, a második kötet – egyebek mellett – választ ad arra a kérdésre, hogy mi történt az 1956-os forradalmi napokban az Akadémia utcai pártházban, amikor Kádár is egyetértett a többpártrendszer bevezetésével, megszavazta az ország semlegességét, és együtt dolgozott Nagy Imrével. Csakhogy a terhelő dokumentumokat Kádár elhallgatta – a környezetét is erre ösztökélte –, és meg is semmisíttette. Ezért tudunk erről a tárgyról nagyon keveset. Pedig nagyon vártuk azt a Kádár-kötetet, amely a politikus igazi énjének, erkölcsi értékrendszerének (nem a lelkiismerete diktálta döntéseit, hanem mindent a pártszempontoknak vetett alá), valós szellemi képességeinek hű tükre lesz. Ám a Huszár-féle nem hiteles és nem tényszerű életrajz. Az igazi még – jobbról vagy balról – várat magára. A szerző egyes részeket átugrik, több fejezet hiányos. A forráskritika hiánya ugyanis a prekoncepcióval karöltve zsákutcába visz. Bár valószínűleg nagyon sok segítséget kapott a pártdokumentumok tanulmányozásához, és helyenként briliáns felkészültségről árulkodik.
(Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza, 2. 1957. november – 1989. június. Kossuth Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 2980 forint)

Trianon-problémák
Dokumentumok, tanulmányok tükrében
Fáy

Furcsa leírni, de úgy tetszik: a trianoni békeszerződés a magyar könyvpiac sikertémája. Vagyis jó üzlet. Az elmúlt húsz esztendőben, de elsősorban 1989 után több mint nyolcvan kötet foglalkozott eltérő színvonalon a kérdéssel. A legtöbb munka nagy érzelmi töltéssel elemzi a békediktátum igazságtalanságát és tarthatatlan voltát, bőséges teret engedve a Trianonhoz vezető út fátumszerűsége, illetve a történelmi Magyarország megcsonkításában érdekelt szomszédos országok nemtelen viselkedése taglalásának. A másik oldalon pedig – meglehetősen mulatságos módon – avatott történészek és avatatlan publicisták egyetlen mozdulattal söpörnek le az asztalról minden érzelmi alapú megközelítést, olykor Trianon bármilyen fölemlegetését idejétmúlt nemzetieskedésnek tekintik. A közelmúltban még olyan neves történész véleményét is hallhattuk, aki nemes egyszerűséggel kinyilatkoztatta, miről lehet és miről nem lehet beszélni Trianon kapcsán. Érdekes dolog ez a fajta tematizálás, amelyet ugyan számtalan érvvel támaszthat alá a nyilatkozó, de ne feledjük: ehhez hasonló jelenségre csak a rendszerváltás előtti években volt példa.
Ilyen körülmények között – normális esetben – nem csupán biztos üzleti siker, hanem értelemszerűen tudományos kockázat is új Trianon-könyvet piacra dobni; még akkor is, ha az új könyv nem is új. A Zeidler Miklós szerkesztésében most megjelent kötet ugyanis már publikált dokumentumokat és tanulmányokat gyűjtött egybe, vagyis primer, secunder, sőt tercier írásokat olvashatunk, amelyeket ennek megfelelően három csoportba osztva kap kézbe az érdeklődő. Ismert és kevésbé ismert szövegek kerültek egymás mellé, amelyek alapján világosan kirajzolódik a probléma napjainkig ható ereje.
Látszólag tehát semmi „tudományos kockázatot” nem jelent a kötet; a szövegközlés korrekt, a jegyzetek jól használhatók, és az itt közölt politikai megnyilvánulások és különféle tanulmányok értelemszerűen nem tükrözik a szerkesztő álláspontját, viszont bemutatják a Trianon-problémát, illetve ennek artikulációját. De mégsem teljesen kockázat nélküli a kiadvány: elsősorban azon írások miatt, amelyek a vaskos műből kimaradtak. Ilyenek pedig természetesen vannak; tájékozottság, ízlés, vérmérséklet kérdése, hogy ki milyen hiányosságot fedez majd fel az új koncepcióval, új kiadónál ismét megindított Nemzet és emlékezet című sorozat legújabb Trianon-kötetében. Persze nem a hiányosságok a fontosak, hanem az, hogy egy kötetben olvasható ez a rengeteg szöveg, amelyet történészek, politikusok és az érdeklődő nagyközönség – határokon innen és túl – nagy haszonnal forgathat.
(Trianon. Szerk.: Zeidler Miklós. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 7980 forint)

Papoké és venyigehányóké
A magyar bor útja
Kákonyi Péter

Hamvas Béla, akiben a bor kultusza és bölcselete ideálisan találkozott, azon tűnődik egy írásában, hogy a szőlő kultúrateremtő és -hordozó növény. A végleg letelepülő és a tájjal szakrálisan egybeforradó népek lesznek az igazi szőlőművesek. Mert egy-egy tájnak nemcsak kiterjedése és klímája, de szelleme és kisugárzása is van, amelyet a szenzibilis lélek a borban találhat meg sűrített formában. Ami a Kárpát-medencét illeti, az itteni szőlő- és borkultusz ősi eredetű, miként az Ambrus Lajos, Csoma Zsigmond és Somlósi Lajos könyvhétre megjelent albumából kiderül: „Az őslakosság is foglalkozott szőlőtermesztéssel, amit egy VIII. századi sír metszőkéslelete is bizonyít az archeobotanikai adatok mellett. A szőlő- és borkultúrában a szókincs, a technológiai különbségek, a régészeti-történeti és az összehasonlító néprajzi adatok tanúsága szerint kétféle, eltérő kultúrát lehet elkülöníteni: az ókori rómait (esetleg római hódítás előttit), illetve a honfoglalás révén megjelent keletit, délkeletit.”
Bor szavunk török eredetű, és kevés fogalomra használt annyi megkülönböztető jelzőt és kifejezést nyelvünk, mint a hegy levére a távolabbi meg a közelebbi múltban, illetve a jelenben. A szerzők akkurátusan felsorolják eme jóízű szavakat, csak mutatóban néhány: sokadalom bora, papoké meg venyigehányóké, úrbor, kepebor, adóbor. És mindez lehet színe, fénye szerint borongós és pállott, ordas, nyaras, virágos, búsult és rutás, társ, fráter és búcsúzó stb. Ahogy borivó is sokféle akad, talán még többféle, mint ahány nevezetes bortermő tája volt és van a Kárpát-medencének. Hajdan a budai meg a szerémségi volt a legkeresettebb nedű, ám már a XVI. században említi Oláh Miklós érsek e kettő mellett a somogyi meg baranyai, pozsonyi és soproni, egri, borsodi és újvári, továbbá a veszprémi, zalai, végül az erdélyi borvidékeket is. A korábban talán nem kitüntetett jelentőségű hegyaljai, Tokaj környéki borok a XVI. századtól jutnak kulcsszerephez. Ez a Tokaj környéki borászat aranykora: „Köszönhető ez a XVI. század közepétől a minőségi munkák rendszeres elvégzésének, a különböző minőségű borok elkülönítésének, a biológiailag aszúsodott szőlőbogyók és a nemes penészű pincék tudatos felhasználásának, valamint az aszúborok, az eszencia és a szamorodniféleségek erőteljes forgalmazásának.”
Ami a hazai borászatot, a magyar borok sok száz esztendős históriáját illeti, ehhez sajnálatosan nemcsak a hajdani virágkor felemlegetése, hanem a XIX. század végétől megkezdődő – többféle okból bekövetkező – hanyatlás ismertetése is hozzátartozik. Ahogy végigkíséri a hősi küzdelem és az örök reménység is, amely a valahai „aranykor” visszfényében manapság próbálja újjáteremteni és hajdani szakrális méltóságába visszaállítani ezt a nagy múltú mesterséget és – ne restelljük kimondani – művészetet.
(Ambrus Lajos – Csoma Zsigmond – Somlósi Lajos: A magyar bor útja – a kezdetektől napjainkig. BKL Kiadó, Szombathely, 2003. Ármegjelölés nélkül)

Nyomozás a Balkánon
Történelmi krimi Borisz Akunyintól
Stier Gábor

Ezúttal a XIX. század utolsó harmadának Balkánjára kalauzol bennünket Borisz Akunyin. Vad fejek, úgynevezett basibozukok, a fejüket felemelő délszláv népek, a pánszláv hittől vezérelt cári sereg, a végnapjait élő oszmán birodalom s természetesen kémek, hírszerzők intrikus világába. A Török csel, Akunyin világhírű krimisorozatának második része 1877-ben, az orosz–török háború idején játszódik. Az Azazelből már megismert zseniális nyomozó, Eraszt Fandorin ismét kiemelkedő képességeihez, csavaros észjárásához méltó feladatot kap. Ki kell derítenie, ki lehet az a török kém, aki miatt a túlerőben lévő orosz hadsereget egyre-másra váratlan kudarcok érik. Az előző kötetben is felbukkant titokzatos Anvar efendi? Az egyik orosz tiszt, netán a külföldi tudósítók vagy a gyönyörű nihilista lány, Varvara Szudorova? Az író szokásához híven játszik az olvasóval. A megoldást már az első lapon megadja, méghozzá úgy, hogy ez a könyv elolvasása után sem nagyon szembetűnő. Az utolsó oldalakig izgulhatunk, amikor – ezt elárulhatjuk – Fandorin vaslogikával felfejti a szálakat.
A csupa izgalom ellenére a Török csel az Azazelhez hasonlóan több mint krimi. Valódi korrajz. Akunyin észrevétlenül von bennünket izgalmas időutazásba, amelynek során el-elfilozofálgat arról, hogy a XIX. század végén milyen sors vár Oroszországra és a világra. Akunyin ugyanis a manapság egyre ritkább, intellektuálisan és nyelvileg is igényes tömegirodalmat műveli, tegyük hozzá, magas fokon. Mindez persze nem véletlen, hiszen a Borisz Akunyin álnevű író, alias Grigorij Cshartisvili ismert irodalmár, szerkesztő és japánszakértő. Ez a név tehát már néhány éve is mondott valamit egy szűk körnek, az Akunyin azonban semmit. Ezzel szemben ma a legnépszerűbb lektűrírónak tartják, afféle orosz Agatha Christie-nek, akinek könyveit milliós példányszámban adják ki. A XIX. század második felében játszódó, a klaszszikus irodalom témáit, alakjait felelevenítő, a Kelet kérdéseinek, az ideológiák, a történelem vagy a vallás területeire el-elkalandozó, tüntetően régimódi bűnügyi regényeit a szakma is a magas irodalom újszerű és komoly jelenségének tekinti. Kár, hogy ezekhez az egyszerre kellemes és szellemet ápoló olvasmányokhoz a magyar olvasó csak ötévi késéssel juthat hozzá.
(Borisz Akunyin: Török csel. Európa Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 1800 forint)