Blöff

Összeillesztjük a kirakójáték darabjait, és megtudjuk belőle, hogy Szaddám Huszein hosszú időn keresztül becsapta az egész világot – fogadkozott egy minapi interjúban Condoleezza Rice. Az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója azokra a vádakra reagált, amelyek szerint az Irak elleni háborús okot jelentő tömegpusztító fegyverek csak a feltupírozott hírszerzői jelentésekben léteztek. Ám hiába az elszánt ígéretek: az Irakban kutakodó specialisták eddig nem találtak egyetlen kávéskanálnyi anthraxot vagy szarint sem.
Gázálarcos figura sajtótájékoztatón mutatja be az iraki tömegpusztító fegyverek legfrissebb „tárgyi leleteit”: Szaddám Huszein bűzölgő tornazokniját és egy rovarirtó spray-t, eközben a háttérben két magas rangú katona megállapítja, hogy „kezdünk elkeseredni…” Noha a jelenet csak egy képes magazin karikatúráján létezik, az amerikaiak – bár néhány ezer specialista és mellékfeladatként az egész megszálló haderő ezzel foglalkozik – egyelőre nem tudtak olyan bizonyítékot felmutatni, amely igazolná a háborút megelőző és annak kirobbantását igazoló washingtoni nyilatkozatokat.
Amit találtak, az „nagyon vékony”. Észak-Irakban például két ponyvával letakart, jó állapotban lévő hatalmas utánfutót, amelyeknek a felszerelése állítólag megfelel a mobil biológiai fegyverlaboratóriumokénak. Kár, hogy civil vagy katasztrófavédelmi célokra éppúgy használhatók, és egy csepp veszélyes hatóanyagot sem találtak a tartályaikban.
Vegyvédelmi felszerelést is felfedeztek az iraki katonai támaszpontokon, amelyeket a bizonyítékokat keresők szerint azért halmoztak fel, mert vegyi és biológiai fegyverek bevetésére készültek. Vagy – ám erről kevesen beszélnek – talán azért, mert tartottak ilyen támadástól, netán – és ez a legvalószínűbb – a felszerelések megmaradtak a hetvenes–nyolcvanas évek gigantikus beszerzéseiből.
A kutatás természetesen hosszadalmas. Irak területe nagy, rengeteg olyan létesítmény van, ahol a „szereket” elhelyezhették. Biztosan van olyan hely is Irakban, ahová úgy el lehetett dugni a tartályokat, hogy azokat senki se lelje meg – ám ez az ügy szempontjából mellékes. Az amerikaiaknak hiteles, laikusok számára is érthető bizonyítékokat kellene felmutatniuk, hogy visszaszerezzék elveszett szavahihetőségüket. Már ha egyáltalán léteznek bizonyítékok, amint azt a háborús készülődés időszakában amerikai és brit politikusok állították, illetve állítják ma is változatlanul. Bennfentes amerikai médiumok szerint különböző bürokratikus csoportok, minisztériumok és hírszerzési hivatalok rivalizálása húzódik meg az iraki tömegpusztító fegyverekről szóló jelentések hátterében. Úgy vélik, a politikai célkitűzés (Irak elfoglalása, az olajlelőhelyek és jobb geostratégiai pozíciók biztosítása) érdekében a felső vezetés – így a védelmi minisztérium neokonzervatív figurái vagy éppen maga Dick Cheney alelnök – nyomást gyakorolt a különböző hírszerző és -elemző szervekre, hogy tupírozzák fel jelentéseiket. Ebben partnerre találtak a szervezetek legfelső vezetőiben is, akik nem a szakmai szempontokat részesítették előnyben, hanem elfogadták a politikusok akaratát. George Tenet CIA-igazgatónak például szerepe lehetett több jelentés felnagyításában. Amikor ezeket az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtti bizonyításra készülő Colin Powell külügyminiszternek átadták, az gyanút fogott, és elrendelte a felülvizsgálatukat tárcája saját hírszerzési-elemző részlegével. A külügynek dolgozó szakértők több adatot hibásnak találtak, amelyek az 1991-es öbölháborút megelőző állapotokat tükrözték. Ezeket törölték, így sikeredett Powell prezentációja emlékezetesen vérszegényre.
A „bizonyítékok” két jellegzetes példája volt a háborút megelőző időszakban az alumíniumcsövek és az afrikai urán beszerzésének ügye. Az első az Irak által – a fegyverembargó miatt mindenképpen illegálisan – importált alkatrészeket érintette, amelyeket állítólag az urán fegyvercélokra történő dúsításánál alkalmazhatott volna. Az ügyet tálaló újságcikk megjelenését követően Condoleezza Rice nemzetbiztonsági főtanácsadó is megerősítette a hírt, s több héten keresztül igyekeztek azt igazolni, hogy Bagdad aktív nukleáris programmal rendelkezik. A valóságban azonban az értesülést már korábban széljegyzettel látták el, miszerint az alumíniumcsöveket csak hagyományos tüzérségi rakéta-sorozatvetőkhöz lehet felhasználni. Ám e tényt elfelejtették közölni a kétségtelenül szándékosnak tűnő kiszivárogtatás után.
Hasonló módon ültették át a köztudatba ötszáz tonna nigeri urán-oxid beszerzésének ügyét is, amelyből – elvben – fegyvert lehetett volna készíteni. Ám ahogy az irakiak dúsítóiról szóló jelentések túlzónak bizonyultak, úgy az alapanyag léte is. Kiderült, hogy az afrikai ország külügyminisztériumából érkezett tipp egyszerű hamisítvány. A miniszter, akinek levélpapírjára írták, már tíz éve nincs hivatalában. Évértékelő beszédében George Bush elnök tehát hamisan állította, hogy Irak egy éven belül atombombával rendelkezhet: alapanyag és a legalapvetőbb gyártástechnológia hiányában ez kizárt volt.
Washington egyetlen feltétlen és egyben katonailag is tevékeny szövetségese, London sem volt mentes a hasonló manipulációktól. Emlékezetes a 2002 szeptemberében nyilvánosságra hozott „hírszerzői jelentés” Irak tömegpusztító fegyvereiről, Tony Blair előszavával. A miniszterelnök szenvedélyes – már-már közhely számba menő – szavakkal ecsetelte, miként vetett be Szaddám Huszein rezsimje mustárgázt az irániak, majd a kurdok ellen, igaz, a laikus és rövid emlékezetű közvélemény számára nem idézte fel, hogy mindez még a nyolcvanas években történt. Az írás maga – amelyet már akkor többen szemináriumi dolgozatként aposztrofáltak – pedig minden kíváncsi embernek kedvét szegte, hiszen lényegében 1991-es információkat, újságcikkeket tartalmazott, a nyolcvanas években készült, rossz minőségű fotókkal illusztrálva. A dokumentum utóélete valóban alátámasztotta ezt a felvetést: kiderült, hogy a Kaliforniai Egyetem egyik diákjának dolgozatát használták fel benne. Az ügy odáig fajult, hogy Tony Blair sajtófőnöke – a bírálatokat elcsendesítendő – a napokban levelet írt a titkosszolgálatok főnökeinek, amelyben ígéretet tett arra, hogy a jövőben jobban megválogatják, milyen dokumentumokat hoznak nyilvánosságra.
A kérdés ezek után már csak az, lesz-e következménye annak, ha tényleg nem kerülnek elő az iraki fegyverek. Ennek most ugyanúgy megvan az esélye, mint annak, hogy végül találnak néhány hordónyi tenyészetet vagy olyan edényt, amelyben meglelik az eredeti elegy bomlástermékeit. Mi történik akkor, ha az amerikai kongresszus vagy a brit parlament vizsgálatot indít? Megismétlődhet-e Lyndon B. Johnson elnök esete, aki részben a kétes tonkini incidens miatt hátrált meg a második periódus elől? A háborús közhangulatban erős-e annyira az angolszász demokrácia, hogy számon kérje a nyilvánvaló ferdítéseket, hazugságokat, és személyes konzekvenciákat vonjon le? Tom Wolfowitz védelmi miniszterhelyettes (a háborús politika egyik „építésze”) nagy port kavart nyilatkozata, amelyben beismeri, hogy főként „bürokratikus” okok miatt hangsúlyozták a háborús okok között a tömegpusztító fegyverekre vonatkozó információkat, arra utal, hogy aligha.
Annak is van kockázata, ha a belpolitikai konzekvenciák elmaradnak. Ha rövidesen nem szolgálnak bizonyítékkal a specialisták, Washington elveszítheti a világ közvéleménye kisebb részének bizalmát is, amely eddig hitt szándékának és módszerének helyességében. Ez pedig újabb térvesztést jelenthet a terrorizmus elleni harcban.