Szakmai feltételezések szerint a hazai régészeti feltárásokkal összefüggésbe hozható értékek fele az illegális piacra kerül. Először arról kérdezem Wollák Katalint, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal régészeti és műtárgy főfelügyelőjét, hogy miként szabályozzák más országokban régészeti leletek tulajdonjogát? Hogyan gondoskodnak arról, hogy ne vesszen nyomuk, és a nemzeti értékeket, a tudományt is gyarapíthassák?
– Nagy-Britanniában a régészeti leletekkel kapcsolatos szabályozás szerint a meglelt kincs azt illeti, akinek a földjén azt megtalálták. Ám nem ritka, hogy a leleteknek csak egy részét tartja meg a magánszemély, van, amit önként, anyagi ellenszolgáltatás nélkül átad az államnak. És természetesen vannak olyan tárgyak, amelyek bekerülnek a műkereskedelembe. Ez a szokásjogon alapuló „rendszer” lehetővé teszi, hogy a múzeumok, az örökségvédelmi intézetek hozzájussanak azokhoz a tudományos információkhoz, amelyek nálunk a fosztogatások miatt elvesznek. Ugyanakkor, ha Nagy-Britannia területéhez mérten a leletek sűrűségét a magyarországival összehasonlítjuk, nálunk a föld alatt fellelhető régészeti lelőhelyek száma jóval nagyobb. Hihetetlenül gazdag a Dunántúl fémből készült tárgyakat is tartalmazó római kori lelőhelyekben, és akkor még nem is beszéltünk az őskor időszakáról, valamint a népvándorlás kori emlékekről. Ezért az említett terület a fosztogatások szempontjából igen veszélyeztetettnek tekinthető.
Magyarország a régészeti leletekkel kapcsolatos szabályozásban a német tradíciókat követte, ahol annak ellenére, hogy a különböző tartományok idevágó rendelkezései eltérőek, az állam szerepe igen jelentős. A földben lévő régészeti leletek tulajdonjogával kapcsolatos magyar szabályozás az államot helyezi előtérbe, mert a régészeti értékeket történelmi múltunk pótolhatatlan forrásának tekinti. A jelenlegi franciaországi gyakorlat az, amelyhez a hazai szabályozás leginkább közelíteni szeretne – magyarázza Wollák Katalin –, ahol igen erős központi szabályozással és állami szerepvállalással találkozhatunk. Nemrégiben alakították ki azt az új rendszert, amelyen belül egy külön hivatal látja el a szükséges hatósági feladatokat. Ezzel párhuzamosan egy másik intézmény gondoskodik arról, hogy a régészeti feltárásokat a beruházók adójából fedezzék. Háromezer régész tartozik hozzájuk, ennyien végzik Franciaország területén a feltárásokat.
– Nálunk hány szakembert foglalkoztatnak a feltárásoknál és a további kutató, rendszerező feladatoknál?
– A múzeumok állományában csaknem háromszázan vannak. De a hazai egyetemek és más intézmények kutatócsoportjaira is lehet számítani. Ezenfelül számos fiatal régész dolgozik szerződéssel.
– Ha hazánk földjében régészeti szempontból ekkora kincsesbánya húzódik, megfelelően bánunk-e vele?
– Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy 2001 októbere óta van egy európai szellemiségű törvényünk, ennek alapelvei már közelítenek az uniós elvárásokhoz. Ezt a törvényt egy Európa tanácsi szerződés előzte meg, amelyet Európa kulturális minisztereinek többsége – köztük a mienk is –, 1992-ben, Máltán aláírt. Ebben megfogalmazódott, hogy az európai régészeti örökség elemei végesek, pótolhatatlanok és fokozottan sérülékenyek. Egy részüket az utóbbi száz-százötven évben feltárták. A további értékekkel kapcsolatban az az álláspont alakult ki, hogy úgy őrizhetőek meg a legjobban, ha a feltérképezésük és értékelésük után benn tartják azokat a földben, régészeti rezervátumokat hozván létre. A lelőhelyeket érintő beruházásoknál a környezetvédelmi járulékhoz hasonlóan az átfogó tudományos feltárás költségeit a beruházónak kell viselnie.
A hazai szabályozás szerint a régészeti lelőhelyeket érintő nagyobb léptékű beruházások költségének minimum kilenc ezrelékét kell az megelőző feltárásokra fordítani. (Ez az összeg magába foglalja a lelőhely felderítését, a feltárás költségeit, a raktározást és az elsődleges dokumentálást, hogy az anyag a későbbiekben a tudományos feldolgozásra alkalmas legyen.)
A leletmentés időigényes, a beruházónak viszont az az érdeke, hogy minél előbb az övé legyen a terep. A kilencvenes évek elején, közepén fordult elő inkább, hogy az itt építkezni kívánó külföldi cégek képviselői, nem ismervén a magyar törvényeket, igyekeztek figyelmen kívül hagyni az említett szempontokat. Ez a hozzáállás változóban van. A Samsung cég képviselői például a Gödön tervezett beruházást megelőzően, időben tájékozódtak a magyarországi régészeti szabályokról, hogy felkészülhessenek a teendőkre. A Nemzeti Autópálya Részvénytársasággal való együttműködés szerint az M1-es út megépítése óta az építőknek folyamatosan együtt kell működniük azokkal a megyei múzeumokkal, amelyekhez az adott terület feltárása tartozik.
Az M3-as autópálya bővítése és meghosszabbítása Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves, Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye múzeumait érintette. 1993 és 1996 között harminchárom régész, számos kutató és technikai szakember, hetvenöt egyetemi hallgató és több száz munkás dolgozott a nem mindennapi terepen. Menet közben persze adódtak konfliktusok, de az a kiállítás, amelyet 1997-ben a Nemzeti Múzeumban rendeztek, önmagáért beszélt. A 175 kilométer hosszúságban megvizsgált 150 lelőhelyről, 21 helyszínről kiemelt tárgyakat mutatták be ekkor. Hétezer év történelmének jelzéseit, az újkőkortól a középkorig.
Az az európai alapelv, amely a nagy létesítményeknél a régészeti lelőhelyekkel kapcsolatos teendőket jó mederben tartja, számos esetben gondot okoz a kisebb léptékű, magáncélú építkezéseknél. Tegyük fel, hogy valaki a családi házába szeretné a gázt bevezetni, ehhez pedig egy árkot kell ásatnia. Az engedélyeztetésnél derül ki, hogy a szóban forgó földterület mondjuk egy késő vaskori, kelta település felett van. A régészek tudják, ha az árkot kiássák, megsérülhet az említett föld alatt húzódó település. Ezért mielőtt a felszíni munkálatokra sor kerülne, el kell végezni a megelőző feltárást, a hozzá tartozó rendszerezéssel, dokumentálással. A jelenlegi törvény szerint ennek a költségei a magánszemélyre hárulnak, mint ahogyan a nagyberuházók is fizetnek hasonló esetben. Ez a kötelezettség nem ritkán komoly gondokat okoz, értetlenséget vált ki, tehát végig kellene gondolni, hogy az állam hogyan segíthetne – jegyzi meg Wollák Katalin.
– Mennyire folyhatnak nyíltan a törvénybe ütköző akciók?
– 1997 óta a büntető törvénykönyv szankcionálja a lelőhely-rongálást, kimondja: régészeti lelet nem forgalomképes, aukciókon nem szerepelhet, műkereskedelemben, régiségüzletekben nem foglalkozhatnak vele. E tiltás persze nem jelenti azt, hogy ha valaki kimegy mondjuk az Ecserire, nem találkozhat úgymond gyanús eredetű tárgyakkal. Ám az egyértelmű törvényi tiltás és a kulturális szabályozás ellenére ma még jelentős mértékűnek tekinthető az illegális „régészkedésből” származó feketekereskedelem. Vannak olyan információk, hogy a megrendelések gyakorta érkeznek Németországból és Ausztriából.
Még a sokat tapasztalt régészeket is meglepte az a tudatosság és célszerűség, amellyel a most folyó kaposvári büntetőper vádlottai rendelkeztek. Mint Wollák Katalin megjegyzi, tevékenységükben az is egyedülálló, ahogyan a műtárgyak előállítására specializálódtak. Annyit jelent mindez, hogy például egy bronzkori dísztárgy, ékszer töredékét „korhűen” kiegészítették, a mai anyagot „antikolva”. Feltehetőleg így került volna külföldi piacra több tucat doboznyi tárgy, amelyet vizsgáltak a szakértők a Nemzeti Múzeumban. Mellesleg – fűzi hozzá némi iróniával Wollák Katalin – ha már ennyire szakosodtak, tehetségüket kamatoztathatták volna más módon is. A különböző korokból származó régiségek másolatának készítése és forgalmazása ugyanis megengedett, ráadásul igen jól jövedelmező foglalkozás.
El lehet képzelni, hogy a régészeket miként érinti egy ilyen hír, hiszen nemcsak anyagi kárról van szó, hanem pénzben nem mérhető szellemi pusztításról. Érzékeltetésül elmondják, hogy egy római kori őrtorony alatt lelt aranyérem tudományos értéke a környezetével együtt és csakis együtt (!) hordozza az egyedülálló történelmi információkat. Ha viszont egy amatőr fémdetektorral „kicsipogja”, szakszerűtlenül bánik a területtel, mindez elvész. Ezért számít a régészeti helyek megbolygatása, fosztogatása büntetendő cselekménynek, amelynek szellemi hátterét az öntevékeny kutakodók olykor fel sem fogják.
Tavaly mintegy négyszáz feltárási kérelem érkezett a Nemzeti Kulturális Örökségvédelmi Hivatalhoz. A nagyléptékű beruházásokkal párhuzamosan a feltáró-mentő kutatások lehetőségei rendkívüli módon bővültek. Míg az egyik oldalon a kapával, ásóval, fémdetektorral felszerelt „szabadcsapatok” garázdálkodnak, a tudományos műhelyekben bámulatos összmunkával használják ki, hogy hatalmas területeken dolgozhatnak. Elvégzik a geofizikai felméréseket, légi felvételek készülnek, feltérképezik a feltárandó területet. Vízrajzi és talajszerkezeti méréseket végeznek, így tágabb összefüggések megismerésére nyílik mód. És ekkor még nem beszéltünk a kiemelt tárgyakkal kapcsolatos további teendőkről. A hazai régészet e reneszánsza ellenére mégis ott tartunk, hogy a régészeti munkálatok idejére, a köteles szakmai előírásokon túl, egyre nagyobb energiát kell fordítani azok őrzésére. Sőt, van olyan kiemelt jelentőségű kutatóhely, amelyet óvatosságból nem neveznek meg.
Bár egyértelműen nem lehet bizonyítani, hogy a hazai földben fellelhető régiségek ötven százaléka az illegális kereskedelembe vándorol, az ország különböző „kényes” pontjait ismerő régészek körében ez a feltételezés jó ideje tartja magát. A megyei múzeumok munkatársai maguk is járják a vidéket, olykor nyomára is bukkannak az amatőr kutakodóknak, s ilyenkor meg is teszik a megfelelő jogi lépéseket. A mezőőrök, mezőgazdasági munkások, a falujuk történelmét szívükön viselő emberek szintén fontos információkat adnak a gyanús „mozgásokról”. (Bár a kaposvári ügy kiterjedtsége épp az ellenkezőjére mutat.) Kérdés persze, hogy a mai, nyersen anyagias világban a becsület és állampolgári kötelesség eszméi jók-e valamire? És önmagában a tiltással, a büntetéssel elérhető-e, hogy útját álljuk a múlt fosztogatásának? Azért vannak jó példák is – mondja Wollák Katalin. A hivatalnak van jutalmazási lehetősége, amellyel nem egy esetben élt is. Az utóbbi műemléki világnap alkalmából hárman részesültek erkölcsi és anyagi elismerésben. Egyikőjük olyan bronz kartekercset talált, amelyből eddig csak egy volt az országban. Továbbá 320 darab érme is ily módon vált közkincscsé. A harmadik személy pedig több esetben hívta fel a szakemberek figyelmét értékes lelőhelyekre. A szakember szerint érdemes lenne megtalálni a módját, hogyan lehetne a régészet iránt komolyan érdeklődő, jó érzésű embereket valamilyen módon bevonni a feltárás szakmailag nem zavaró mozzanataiba. Talán így a pusztítással szemben egy másik irányzat is érvényesülhetne. Hogy mit szólnak ehhez a régészek? Erre már óvatos a válasz. Ennek előkészítésére széles körű felvilágosítómunkára van szükség.
***
Álrégészek a bíróság előtt
Különösen nagy értékre, üzletszerűen, folytatólagosan elkövetett lopás, rongálás és más bűncselekmények miatt kell felelnie a Kaposvári Városi Bíróság büntetőtanácsa előtt annak a négy, harminc-negyven év közötti személynek, akik, miután alapos leckét vettek a Dél-Dunántúl régészetéből, detektorokkal felszerelkezve Baranya, Somogy és Tolna mezőgazdasági művelésű, illetve művelés alól kivont területein kezdték faggatni a föld mélyét. Az „amatőr régészek” – nem kis üzleti haszon reményében – 1997-től 2001-ig tevékenykedtek a három dél-dunántúli megyében, nem kímélve azokat a potenciális régészeti lelőhelyeket, amelyek feltárása a muzeológusokra várt.
– Az elsőrendű vádlottnál a házkutatás során több tízezer régészeti leletet, egyebek között réz-, bronz- és vaskori, kelta eredetű, római, népvándorlás és honfoglalás kori tárgyat foglalt le a rendőrség. A lefoglalt darabok közt értékes pénzérmék, kőpengék, fémből és egyéb anyagból készült munkaeszközök, használati és dísztárgyak, veretek, csatok, fibulák, ékszerek, fegyverek és díszes kulcsok voltak – mondta a vádirat alapján Varga Rita bíró, a Somogy Megyei Bíróság sajtószóvivője. – Jellemző az elsőrendű vádlott elszántságára, hogy akkor sem hagyott fel a jogosulatlan régészkedéssel, amikor már javában folyt ellene és társai ellen az eljárás.
A szóvivő elmondta, hogy a bizonyítékok alapján feltételezhető: a házkutatás során fellelt és lefoglalt leleteknél jóval több írható az elsőrendű vádlott számlájára, merthogy az 1997 óta folyó „régészkedés” során előkerült tárgyak közül a vádlott jó néhányat már értékesített. És arra is merült fel peradat, hogy meglelt tárgyak felújítás, illetve restaurálás után a feketekereskedelembe kerültek.
A bírónő hangsúlyozta: az illegális kutatás eredményeként fellelt tárgyakkal, a pénzérmék kivételével, idehaza nem lehet kereskedelmi. A több mint 60 millió forintra becsült régészeti anyag pontos értékét azért nehéz megállapítani, mert nincs hasonlítási alap. Talán csak a műgyűjtők és műkereskedők által forgatott, külföldi katalógusokban feltüntetett árak lehetnének irányadók a valóságos érték megállapításához.
A Nemzeti Múzeum tárgyalásokon részt vevő régész szakértői szerint a hazai régészeti kutatások történetében alig van példa olyan nagy mennyiségű régészeti anyag előkerülésére, mint amennyit három-négy év során a négy kaposvári „kutató” fellelt. Ugyanakkor hangsúlyozták: a vádlottak által végzett illegális régészeti kutatás alkalmatlanná tette a potenciális lelőhelyeket szakszerű, múzeumi régészekre váró kutatásra. Az álrégészek a peradatok szerint is tudatosan készültek az akcióikra. Az elsőrendű vádlott a kaposvári éremgyűjtő egyesületben pallérozta műveltségét, ám a többiek is bújták a könyvtárakat és a levéltárakat. Sőt a Kárpát-medence egésze régészeti lelőhelyeiről is rendkívül pontos ismereteik voltak.
A vádlottak tagadták a bűnösségüket. Az elsőrendű azt állította: mivel fakereskedéssel foglalkozik, ahhoz kellettek a detektorok, hogy ellenőrizze, nincs-e a fában fém. Társai azzal védekeztek, hogy csak hobbiból kerestek és csereberéltek régi érméket. A kaposvári kincskeresőper tárgyalását – a bizonyítási eljárás folytatása miatt – a Kaposvári Városi Bíróság szeptember 30-ra elnapolta.
origo.hu
Csurka Istvánnak mindenben túl korán volt igaza - az író-politikusra emlékeztek a Terror Háza Múzeumban
