Botrányt kavarhatnak a hazatérő Stasi-akták

Ismét kísért a hajdani NDK titkosszolgálatának hosszú árnyéka. A keletnémet állambiztonsági szervek hátramaradt iratait feldolgozó központ – az első vezetője után „Gauck-hivatal” néven közismertté vált szervezet – új információkhoz jutott Washingtonból. Hosszas huzavona után az USA hajlandónak mutatkozott azon kartotékgyűjtemény átadására, amely a német egyesítés folyamatának sokszor zavaros körülményei során került az amerikai kémelhárítás birtokába.

Berlini sajtóértesülések és a „Gauck-hivatal” jelenlegi vezetője, Marianne Birthler asszony információi szerint háromszáztizenhétezer mikrofilmre rögzített és még további hetvenhétezer személyi törzslap gondoskodhat az NDK külföldi kémtevékenységének átvilágításáról és a világ különböző pontjain beszervezett ágensek kilétének megállapításáról.

Az annak idején a külföldi felderítéssel foglalkozó részleg (HVA) anyagának a sorsát a kémkedés világára oly jellemző homály fedte. Az első feltételezés, hogy a „Rosenholz” (rózsafa) fedőnév alatt futó akciót egy volt HVA-tiszt bonyolította le, miután egyszerűen eladta a kartotékokat a CIA-nek, nem felelt meg a valós tényeknek. Sokkal hihetőbb a következő variáció: 1989-ben Rainer Hemmann HVA-főhadnagy azt a parancsot kapta, hogy a mikrofilmre felvett adatokat – egy semmitmondó bádogdobozba rejtve – juttassa el a Vörös Hadsereg Berlin-Karlshortsban székelő főparancsnokságára, és adja át a KGB-s összekötő tisztnek, Alekszander Principalovnak. Ekkor azonban már a CIA tudomására jutott a nagy értékű papírok létezése. Az Egyesült Államok titkosszolgálatának ügynökei kapcsolatba léptek a Kelet-Berlinben állomásoztatott KGB-ezredessel, Alekszander Szjubenkóval. Rajta keresztül eljutottak előbb Principalovhoz, majd egy KGB-tábornokhoz. Ez a hármas gondoskodott azután – a Szovjetunió széthullását követő zűrzavarban – arról, hogy az adatok 1992-ben az amerikai titkosszolgálat kezébe kerültek. Röviddel később – rejtélyes körülmények között – Principalov és Szjubenko életét vesztette. A tekintélyes The Washington Post pedig a hidegháborús korszak legjelentősebb titkosszolgálati sikereként ünnepelte a CIA-operációt.

A német kormány fáradozásai a kartotékok visszaszerzésére tíz esztendőn át süket fülekre találtak. Az amerikaiak két célt fontosabbnak tartottak: leleplezni az Egyesült Államokban beszervezett NDK-ügynököket és ugyanakkor nyomára jutni az úgynevezett harmadik világ országaiban dolgozó ágenseknek, azzal a céllal, hogy további munkájukat a CIA szolgálatában folytassák. Az amerikaiak tudták, hogy az NDK állambiztonsága szorgalmasan igyekezett olyan afrikai és közel-keleti főiskolásokat megnyerni magának, akik a keletnémet egyetemeken és főiskolákon tanultak.

A Washington–Berlin huzavona újabb fordulathoz érkezett, amikor a kancellári hivatal bejelentette: német szakértőknek sikerült megfejteniük négy mágnesszalag (SIRA) titkát az 1969 és 1987 között az NDK kémelhárítását vezető Markus Wolf által beszervezett ügynökökről. Ez a forrás felvilágosítással szolgált ugyan jelentéseik tartalmáról, de csak az ágensek fedőnevét tartalmazta. Az Egyesült Államokból érkező anyag részletei gondoskodhatnak majd az azonosításáról. Késői perekre aligha lehet számítani, hiszen a keletnémet polgároknak semmi nem tiltotta, hogy saját elhárításuk javára hírszerzéssel foglalkozzanak. Természetesen más a helyzet az NSZK állampolgáraival, akik az NDK zsoldjában álltak. Az esetleges kompromittáló leleplezések új helyzet elé állítanák az érintett szövetségi és tartományi képviselőket éppen úgy, mint a közszolgálati funkciót betöltő személyeket, akik mindeddig abban bíztak, hogy dicstelen múltjuk következmények nélkül marad. Az Amerikából érkezett anyag feldolgozása és kiértékelése tetemes időt vesz ugyan igénybe, de azután újabb átvilágításra ad lehetőséget. Az NSZK érintett polgárain túlmenően számtalan, más országban kémkedő ügynök sem érezheti nyugodtan magát. Ismerve a Stasi pedantériáját, így például aligha elképzelhető, hogy a német egyesítést megelőző és végül kiváltó magyarországi eseményekről – az NDK-menekültekkel szembeni eljárásról, az akkori kormány dilemmájáról – ne igyekeztek volna saját bizalmi forrásokból értesülni.

A „Rosenholz-ügy” kapcsán természetesen felmerül a nyugatnémet kémelhárítás szerepe is. És nem tűnik fel különösen jó színben. Az NSZK társadalmának minden területén – kormányszervek, pártok, minisztériumok, gazdaság, egyetemek – harmincezerre lehetett becsülni a beépített informátorok számát. Ezzel szemben áll az alkotmányvédő hivatal kémelhárító részlegének a közleménye: az egyesítés pillanatáig négyszázötven, az NSZK-ban hamisított papírokkal bevetett személyt sikerült leleplezni, de közülük nyolcvan elmenekült, miután Kelet-Berlinből idejében figyelmeztették őket.

A legmélyrehatóbb kémafférra 1974-ben került sor. Bonnban az elhárítás leleplezte azt a Günter Guillaumét, aki tíz esztendőn keresztül kémkedett az NDK szolgálatában, és végül mint Willy Brandt kancellár referense a nyugati politika centrumából szolgáltatta az információkat. Az SPD-kancellár május 6-án lemondott, és a következő állásfoglalást juttatta el az államelnökhöz: „Magamra vállalom a politikai és személyi felelősséget a kémaffér körüli gondatlanságokért. Ezt a döntést senki nem vehette le rólam.”