Éles emlékhelyvita Németországban

Az eredeti javaslat általános egyetértésre talált: emlékhelyet kell létesíteni a holokauszt áldozatainak. Az ötletet azután hosszú éveken keresztül nem tettek, hanem véget nem érő viták követték a tervezett emlékmű minden részletéről. Így arról, hogy a Berlinben létesítendő műemlék csak a nemzetiszocializmus hatmillió zsidó áldozatának tragikus emlékét idézze vagy a félmillió meggyilkolt roma áldozatét is.

Így érvelt az emlékhely felépítésének támogatására alakult szervezet: „Minden műemlék értelmetlen, ha csak általános jellegű.” Most ugyanennek a szervezetnek a tagjai írásban tiltakoznak egy olyan terv ellen, amely a hazájukból elüldözöttek kálváriájára kíván emlékeztetni egy „európai központ” keretein belül. A kezdeményezésről a Német Száműzöttek Szövetsége gondoskodott és annak „A kitelepítések centruma” nevet ajánlotta. A többes szám azonnal jelzi, hogy a javaslat mögött nem kizárólag a szülőföldjükről erőszakkal elkergetett németek drámája áll. 1910 és 1922, majd 1938 és 1950 között Közép- és Délkelet-Európában, továbbá a múlt század utolsó évtizede során a Balkánon legalább ötvenmillióra rúgott azoknak a száma, akiknek kényszerből kellett elhagyni hazájukat.

Otto Schily szövetségi belügyminiszter már 1999-ben kifejezésre juttatta a Szociáldemokrata–Zöldek kormánykoalíció hajlandóságát az elüldözöttek sorsának feldolgozására, ugyanakkor viszont emlékeztetett arra is, hogy a hazai politika balszárnya nem tagadta ugyan a múlt eseményeit, de igyekezett elhallgatni azokat. A hajdani NDK vezetői – tekintettel a kommunista ideológia nemzetközi jellegére és a „baráti államokhoz” fűződő kapcsolatokra – a maguk oly szorgalmasan hangoztatott antifasiszta szólamainak árnyékában egyszerűen nem megtörténtként kezelték a világháborút követő atrocitásokat.

A történelmi múlt feldolgozása mindig is nehéz diót jelentett a hazai történészeknek. Holott a kitoloncoltakra érvényes törvény leszögezi: „a szövetségi állam és a tartományok kötelesek a kitelepítettek által elhagyott területek kulturális értékének ápolására, eleget téve az elűzöttek, a menekültek, az egész német nép és a külföld öntudatának.” Mindeddig számtalan múzeum, kutatóintézet és könyvkiadó vállalta magára e feladatot. A európai egyesítés folyamata új helyzetet teremtett. Az intézeteknek nyújtott anyagi támogatást lehetne most a javasolt központ javára fordítani. Csakhogy az ellenzők szerint e projektum nacionalista benyomást keltene, kiváltaná a szomszéd államok bizalmatlanságát, veszélyt rejtene magában, hogy az egyik fél szenvedéseit a másik tábor fájdalmával hasonlítsák össze. Leszek Miller lengyel miniszterelnök annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy az ötlet kizárólag az Európa Tanács égisze alatt valósítható meg. Mindkét felvetés egyazon célra utal: beláthatatlan időre kitolni a terv kivitelezését.