Önáltatás a Fehér Házban

Washington szerint bebizonyosodott, hogy moszuli rejtekhelyén Szaddám Huszein két fiával, Udajjal és Kuszajjal végeztek az amerikai különleges egység katonái. Borítsunk fátylat Jessica Lynch balesetére, a „spontán” ledöntött bagdadi Szaddám Huszein-szoborra, a tömegpusztító fegyverek hollétére, a megannyi megválaszolatlan kérdésre, s higgyük el, hogy ez az igazság. Udaj és Kuszaj sorsa már akkor eldőlt, amikor emlékezetes ultimátumában Bush elnök – apjuk mellett – őket is felszólította az ország elhagyására. Világosan látszott, hogy sorsuk megpecsételődött, elfogásuk és likvidálásuk már csak idő kérdése. Mindenesetre feltűnő, hogy George Bush háborújában csak a kisebb vétkeseknek jár bírósági tárgyalás, a valódi felelősöket egyszerűen kiiktatják az élők sorából. A háborúkban ugyanakkor gyakorta előfordul, hogy nem ejtenek foglyot, úgy látszik, az amerikai különleges egység ezúttal likvidálási paranccsal érkezett a helyszínre. A két „herceg” tragédiája aligha sokkolja az iraki társadalmat, hiszen a meglehetősen züllött életvitelű, zsarnoki természetű elhalálozottak nem örvendtek különösebb népszerűségnek, és az amerikai megszállás mindennapjain sem változtat a bukott rezsim két kulcsfigurájának likvidálása. Washington diadalittassága azonban már-már az egeket ostromolja. Az aránytévesztést jól példázza az ismert amerikai diplomata, Peter Galbraith ujjongó kijelentése: „Az irakiak mindig azt mondják nekem, hogy csak akkor fogadják el a rezsim kimúlását, ha a saját szemükkel látják a holttesteket. Nos, itt van két tetem.”
Aránytévesztésről van tehát szó, mi több, egyszerű kommunikációs fogásról. Az amerikai vezetés jelképértékűvé emelne egy mellékkörülményt, esetünkben a két Szaddám fiú kiiktatását. Az ő szempontjukból hosszú hónapok óta kétségkívül ez az első valamirevaló esemény, meg is tesznek mindent, hogy sorozatos kudarcaikról egy időre elfeledkezzen a nagyvilág. Udaj és Kuszaj halálánál ugyanis sokkal fontosabb, hogy Irakban mindennap meggyilkolnak amerikai katonákat, hogy a lakosság egyelőre nem az ideiglenes kormányzótanácsot, hanem a helyi ellenállókat támogatja, s hogy a megszállás költségei már most havi négymilliárd dollárra rúgnak.

„Nehézségeim következménye nem a nehézség természetétől függ, hanem attól, hogyan fogadom” – az amerikaiak alighanem nagyon is tudatosan alkalmazzák Elliot bölcs intését. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a nehézségeket hiábavaló önáltatással leplezni, hiszen attól még semmi sem változik. A jelenlegi amerikai külpolitika irányítóinak fel kellene ismerniük, hogy kommunikációs stratégiájuk rosszallást és ellenérzést szül világszerte. A háborúnak pedig messze nincs még vége – talán ez az egyetlen állítás, amiben amerikaiak és irakiak feltétlenül egyetértenek.