A közvetítő titka

„Az állam és egyházak viszonyát mindkét fél számára elfogadható egyezmények kielégítően szabályozzák. A viszony rendezett, a helyzet normális, kiegyensúlyozott” – vélekedett Balogh István 1972-ben egy MSZMP-kiadványban, amelynek célja a vallás megsemmisítése volt. A baloldal és az egyházak közötti viszony azóta is töretlenül normális. Szent István-napi körmenetet például már több mint egy évtizede szabad tartani. Más kérdés, a kormányból ki megy el rá.

Csapdahelyzetre is gyanakodhatnánk, amelyből csaknem lehetetlen kitörni; és talán valami hasonló motoszkálhatott a párt vezetői fejében, amikor hosszú hezitálás és egyeztetés után először egy volt párttitkárt-matematikust ültettek az egyházügyi államtitkár bársonyszékébe, majd Szalay István teljes kudarca után egy konfliktuskezelő jogászt. Mindenesetre a miniszterelnök olyan embereket nevezett ki, akik színes és fordulatokban gazdag pályafutásuk során nem a rossz emlékű Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) munkatársai voltak, hanem makulátlan külsősök.
Vagy mégsem? Kettejük közös vonása például, hogy sokféle módon kapcsolódtak ahhoz a párthoz, amely a nyílt terror eszközeivel igyekezett eltiporni a gyalázatosnak tartott istenhitet.
Persze ne gondoljuk, hogy holmi elvtelen haszonszerzésből keresett hajdan kapcsolatot a párttal Szalay István és Gulyás Kálmán, még kevésbé, hogy ortodox kommunisták lettek volna: alighanem mindketten belülről bomlasztották a rendszert. Gulyás Kálmán ezért először alaposan megismerkedett a dialektikus materializmussal, mivel azonban a postafőiskolán megszerezhető tudás kevésnek bizonyult, ismereteit tovább mélyítette a marxizmus–leninizmus esti egyetemen. „Esztétikát, esztétikát tanult szabad időben. Tanulni kell, mert így maradhat ember csak az ember.” Mélyreható tudással felvértezve látott hozzá a szakmai karrier építéséhez, méghozzá a KISZ KB-ban. Ha belegondolunk, számos nagyszerű munkatársa lehetett a majdani egyházügyi államtitkárnak, olyan kiválóságok, akik mind a mai napig meghatározó szereplői politikai és gazdasági életünknek: Nagy Imre, Gyurcsány Ferenc, Barabás János, hogy csak néhány nevet említsünk az ismertebb hajdani KISZ-vezetők közül. A Magyar Köztársaság 2003. április 24-én kinevezett egyházügyi államtitkára saját bevallása szerint csak mezei KISZ-es volt negyvenéves ifjúként, a megyei képzési központok, a balatoni táborok felelőse. Sok remek világnézeti klubot szervezhetett.
Azonban semmi sem tart örökké, és a volt pártkatonák sikeres munkálkodása következtében összeomlott a szocializmus, maga alá temetve a Kommunista Ifjúsági Szövetséget is. Gulyás Kálmán pedig az átalakulás során támadt társadalmi viharok csillapításának diszkrét feladatát vállalta magára, hivatalt teremtett, és az általa megalapított Munkaügyi Közvetítői és Döntőbírói Szolgálat igazgatója lett. Ösztönös mediátor, Gulyásnak veleszületett képessége a munkaügyi közvetítés, bár tagadhatatlanul meglévő adottságait sikerült alapos, egy hónapig tartó külföldi tanfolyamon is továbbfejlesztenie. 2003 áprilisában azonban új feladatot kapott, immáron egyáltalán nem a párttól, hanem csupán Kiss Péter kancelláriaminisztertől, volt munkatársától, akinek semmi köze nincs a szocialistákhoz. Mindezt azért fontos kiemelnünk, mert maga az újdonsült államtitkár hangsúlyozta: csupán köztisztviselőként vállalja a munkát, és semmilyen ügyben nem kíván politikai szerepet vállalni. Gulyás Kálmán apolitikus elgondolásával újabb magyar csoda valósult meg: a szakértőkből álló baloldali kormányban van egy államtitkár, akinek tárcájának ügyeihez soha semmi köze nem volt, és ráadásul még csak nem is politikus az illető. Tökéletes.
Érdemes megfontolni, hogy milyen társadalmi üzenete lehet ennek a kinevezésnek. Képzeljük el például, hogy Gulyást nem egyházügyi államtitkárnak jelölik, hanem mondjuk a legtöbb konfliktust kezelni kényszerülő pénzügyminisztérium élére. Szakmai ismeretei ehhez a munkakörhöz is éppen annyira lennének adottak, mint mostani hivatalához. Hogyan vélekednének erről a baloldali választók vagy az oly sok kérdésben döntő szavú kisebbik koalíciós partner?
Az államtitkári felkérés olyan titokban történt, és annyira függetlenül, hogy Gál J. Zoltán kormányszóvivő zavarában néhány napig sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudta a baloldali lapoknak alighanem tesztelési szándékkal kiszivárogtatott híreszteléseket. De az is lehet, hogy a titkolózás is az új államtitkár munkájához tartozik, hiszen mint Gulyás Kálmán elmondta, a mediáció lényege, hogy konkrét ügyekről nem szabad a sajtót értesíteni.
Az elmúlt öt hónap mintha e nemes elgondolás jegyében telt volna el észrevétlen gyorsasággal. Az avatatlan kívülálló számára persze úgy tűnhet, hogy Szalay alatt sem történt semmi, és ez a haladó hagyomány folytatódik most is. Ez csak a látszat. Hiszen az előző államtitkár ténykedésének több érdekes, sőt szenzációs következménye volt, például sikerült egy nemzetközi megállapodást felrúgni, visszatérni az egyház-finanszírozás teljesen következetlen, a jómódú emberek támogatottjait preferáló változatához; benyújtani és a baloldali többségű Országgyűléssel elfogadtatni egy törvénytervezetet, amely teljesen ellehetetleníti az egyházak szociális és egészségügyi tevékenységét. A szociális salátatörvény miatt a püspöki kar februárban az Alkotmánybírósághoz fordult.
Szalay utóda éppen e lap hasábjain minősítette cinikus álnaivitással ezen lépést „államigazgatási munka során elkövetett véletlen hibának”; jóllehet pontosan tudhatta, hogy a „véletlen hibára” nemcsak több jobboldali képviselő hívta fel a figyelmet az Országgyűlésben, nemcsak a köztársasági elnök küldte vissza megfontolásra a törvényt, hanem 2002. szeptember 26-án a katolikus, református és evangélikus egyházak képviselői is levélben fordultak Csehák Judithoz, hogy vonja vissza a tervezetet. A „véletlen hiba” mindössze ennyi figyelmeztetés ellenére történhetett meg az államigazgatási munkában.
Az államtitkárnak abban teljesen igaza van, hogy elődje tagadhatatlanul óvatlan volt a sajtóval. Nem sokkal munkába állása után nyilatkozatot adott ki, hogy törölni kívánja a médiatörvény szövegéből a „történelmi egyház” kifejezést. Apróság volt csupán ez az elszólás, arra azonban alkalmas, hogy némi felháborodást váltson ki, jóllehet a szókapcsolat egyetlen magyar törvényben sem fordul elő. Egy esztendővel ezelőtt, 2002 augusztusában Szalay bejelentette, hogy hamarosan elkészül a Kenyeret és békét nevet viselő egyházügyi cselekvési terv, amely nyilván az MSZP programjában található apró hiányosságot lett volna hivatott pótolni, azt ugyanis, hogy a választási küzdelem munkás időszakában a programalkotó pártemberek megfeledkeztek az elődpárt regnálásának idején eltiporni vágyott egyházakról. Teljesen kiment a fejükből, hogy ilyenek is vannak, annak ellenére, hogy a miniszterelnök kedves figyelmesség gyanánt a Mindenhatótól kért áldást a plébánosok munkájára a választások előtti karácsonyi üdvözletében. Azóta kérése nyilván meghallgatásra lelt, mert nem érezte szükségesnek megismételni az otromba és nagy felháborodást kiváltó PR-fogást.
Különös, hogy az MSZP-program hiányossága senkinek sem tűnt fel sem akkor, sem Szalay hivatali idejének jó néhány hónapján keresztül. Sajnos a jelek szerint a hivatalából távozó államtitkár becsomagolta és magával vitte a csaknem teljesen kész Kenyeret és békét tervet. „Nem került hozzám, nem ismerem” – nyilatkozta szomorúan. Ennek ellenére bizakodó, és június 18-án bejelentette: „A közeljövőben elkészül a kormányzat egyház-politikai stratégiájának tervezete.” Jobb későn, mint soha, végül is még csak alig több mint egy év telt el, és mi ez a kis késlekedés az örökkévalósághoz képest.
Ennek a szembetűnő összehangolatlanságnak nem mellékes következménye lett az, hogy – mivel úgysem kardinális kérdésről van szó – a baloldali sajtó is némi gyanakvással kezdhette szemlélni a történteket. Persze csak bizonyos korlátokon belül. Az, hogy se pénz, se posztó, szinte természetes. De miért nincs egy mélyen hívő tagozatú szocialista, aki elvállalná ezt a nehéz feladatot? Csak nem azért, mert a bukás előre látható, és nem is az a cél, hogy megoldást találjanak, hanem csak az, hogy a problémák minél kevésbé zavarják meg a kormányzás nehéz, felelős munkáját?
„Nehéz volna összefoglalni, milyen főbb elemekre épül a kormányzat egyházpolitikája. A kormányzatnak ugyanis nincs egyházpolitikája” – olvashattuk a kissé megkésett felismerést a nagy baloldali napilapban az idén áprilisban. „A közhivatalnok szakmai elképzeléseiről, terveiről és szándékairól nem tudunk meg semmit, ám kárpótlásul feltárulkozott előttünk vallása, és bepillantást nyerhettünk templomkerülő szokásába. Lám, ismét gazdagabbak lettünk” – viccelődik az új államtitkár személyén a baloldali hetilap glosszaírója.
Most ezt is szabad. El lehet meditálni azon, hogy van-e vagy nincs konfliktus a történelmi egyházak és a kormányzat között, szükség van-e konfliktuskezelésre, ha már egyszer egy ebben járatos ösztönös tehetség került az államtitkárság élére. Azt a kérdést azonban már nem lehet föltenni, hogy voltaképpen kik között kell(ene) közvetíteni, ha az egyik félnek bevallottan nincs elgondolása, cselekvési terve, programja, jövőképe az egyházakat illető kérdésekben. Komolyan vehető nézetnek tekinthetjük-e azt, hogy mindig csak pillanatnyi helyzetek rövid távú megoldására rendezkedik be a kormányzat?
Pedig arra a kérdésre, hogy kik között is kell közvetíteni, a válasz nagyon egyszerű. A kormány ugyanis nemcsak az MSZP-ből áll, a kisebbik koalíciós partner hívő tagozat nélkül is fontosnak tartotta megfogalmazni elvárásait. A Korszakváltás programja a hasonló MSZP-dokumentumhoz képest vérpezsdítően érdekes olvasmány. A szocialisták két árva mondatával szemben a hazai liberálisok mintegy tizennyolc tanulságos sort szenteltek egyházügyi kérdéseknek, méghozzá igen méltó helyen, a kábítószer-fogyasztás és a hálószobatitkok tiszteletben tartásának taglalása között.
A programalkotók abból a magvas gondolatból indultak ki, hogy míg a vallás magánügy, a kultuszformák gyakorlása közösségi jellegű. E sajátos dichotómia határozza meg az egyházügyi probléma kezelésének módját is. Az állam ugyanis a szabad demokrata álláspont szerint semmilyen kényszert nem alkalmazhat, akár a drogfogyasztás esetében. A kétféle ópium között nincs különbség. Mindenkinek szuverén joga tönkretenni magát. Ugyanakkor minden kultuszforma egyenlő támogatást kell hogy élvezzen. A Korszakváltás programjának talán leglényegesebb pontja egyházügyi kérdésekben, hogy változtatni akar az egyházi státus elnyerhetőségének jelenlegi rendszerén. Különös módon ez a célkitűzés mind Szalay, mind Gulyás nyilatkozataiban szerepel, jóllehet a szófukar szocialista tézisek között ilyesmiről nincs szó.
A két államtitkár ténykedésében az is közös, hogy mindkettejüknek szándékában állt megváltoztatni az egyházak támogatásának pillanatnyilag csakugyan lehetetlen rendszerét. A sajtónyilatkozatok szerint Gulyás eltökélt a két lépcsőben végrehajtandó reform megvalósítása terén. Az első fordulóban hatalmas változás várható, mert a legnagyobb történelmi egyház által sérelmezett eddigi megoldás maradna, azzal a lényegi különbséggel, hogy az adócsomagba nem külön borítékba kellene beletenni az egyszázalékos felajánlásról szóló papirost, hanem magára az adópapírra vezetnénk rá rendelkezésünket a pénz sorsáról. Ez igen, ezért érdemes volt öt hónapon keresztül törni a fejüket! Gulyás Kálmán közelmúltban tartott sajtóbeszélgetésen hangsúlyozta: jó lenne, ha növekedne a személyi jövedelemadójuk egy százalékáról közvetlenül rendelkezők aránya. A rendelkezésre álló információk szerint – amelyek távolról sem teljes körűek, hiszen a jó mediátor körömszakadtáig kerüli a nyilvánosságot – nem az volt a fő szempont, hogy az egyházak támogatásának mértékébe valamennyi választópolgár beleszólhasson, tehát azok is, akik mondjuk nyugdíjasként ezt pillanatnyilag nem tehetik meg, hanem csupán annyi, hogy az adózók közül mind többen rendelkezzenek.
De ez csupán az első lépcső lenne, bár a részletek pillanatnyilag titkosak. Érthető, hiszen nem is a társadalom egészét érintő elgondolásokról van szó, hanem csak egy lényegtelen mellékkérdésről. A döntő változtatás során azonban sikerülne végre önálló pályára állítani a rendszert. „A kormány ugyanis szeretne egy kiszámítható, átlátható, külön alkuk lehetőségét kizáró szisztémát kidolgozni” – nyilatkozta Gulyás. Hogy ez miben állna, az még az első reform mibenléténél is nagyobb titok, de az biztos, hogy a szóhasználat kísértetiesen emlékeztet a kétszer is hoppon maradt Wildmann János államtitkár-aspiráns mondataira.
Az emberek közvetítőjeként bársonyszékbe került új templomkerülő egyházügyi államtitkár tevékenységét szemmel láthatólag jóindulatú érdeklődéssel szemlélik a történelmi egyházak. Talán ez tévesztette meg kissé a szakembert. „A püspöki konferencia három legfontosabb vezetője […] semmilyen konfliktusról nem beszélt nekem, a kormány és az egyház közötti viszonyt nem minősítették rossznak. Igaz, azt sem mondták, hogy kiváló lenne ez a kapcsolat. Úgy gondolom, a korrekt szót kellene használnom” – nyilatkozta a lapunknak Gulyás Kálmán. Korrekt, normális, kiegyensúlyozott a kapcsolat, akárcsak hajdanában, a hetvenes években, amikor az államtitkár még nem is a KISZ KB-ban, hanem csupán valamelyik postás világnézeti klubban állította buzgón a feje tetejéről a talpára Hegelt.