A megtaposott király

Egykor bibliai események színhelye volt, ma a nyugtalan Közel-Kelet biztonságos oázisa Jordánia, amely bármennyire igyekezett hangot adni békeszeretetének, sokat veszített a környékbeli háborúskodások miatt. Bár a királyságot keletről és nyugatról egyaránt sok bírálat érte, a több mint négy évtizeden át uralkodó Huszein király mégis a nyitottság elvére szavazott, s fejlesztette országát a térség legstabilabb államává.

Sokan a jó pénzért megvásárolt amerikai szövetségest, mások az arab nép árulóit, a nemzetközi közvélemény és a jordániaiak többsége pedig a feszültségekkel teli térségben található ország stabilizálóit, a béke elkötelezett híveit látják a jordániai királyi család tagjaiban s az ammáni vezetésben. Való igaz, hogy II. Abdullah jordán királyon kívül kevés olyan arab vezetőt találunk, akit tisztelettel fogad az izraeli kormány, s akinek országa ez idő alatt éppen a zsidó állam harcias politikája miatt kénytelen másfél millió palesztinnak menedéket biztosítani. A nyitott politikát folytató ammáni vezetés a nemzetközi elismertség ellenére sincs könnyű helyzetben, hiszen bár Abdullah királyt s a vele gyakorta együtt szereplő Raníja királynét széles körű elismertség és tisztelet övezi Jordánia-szerte, az iraki háborúban az Amerikának nyújtott passzív támogatás s az évtizede tartó „baráti” viszony Izraellel visszatetszést kelt az arab világban. Így fordulhatott elő, hogy a Jordánia bagdadi követsége ellen elkövetett augusztus 8-i robbantásos merényletet követően felbőszült irakiak meg is taposták a mosolygós Abdullah király képét. A támadást éppen egy jordániai származású férfi tervelte ki. A televíziók az ilyen eseteken felbuzdulva végeláthatatlan vérontásról és feloldhatatlan ellentétekről szóló híreket sugároznak éjjel-nappal, miközben nem teszik lehetővé, hogy a térség megmutathassa valódi arcát.
A turistáktól az idén nem hemzsegő jordániai fővárosban éppen a helyiek – a híradásokban sajátos módon elsikkadó – érzéseire kíváncsian próbálok hát beszélgetésbe elegyedni Ahmeddel, aki a citadella közelében tart fenn parányi üzletet. A boltos rendkívül barátságos embernek tűnik, s miközben gondosan besimítja pénztárcájába a karton ásványvízért kapott egydinárost, vallásáról és pénzről beszél. „Van egy üzletem, lakásom, autóm, s mint hithű muzulmán, nem is kívánhatok egyebet. Mindenem megvan, ami kell” – mondja. Közlékenységén felbuzdulva nekiszegezem kérdéseimet az iraki háborúról, az arab emberek vélekedéséről. „Jól móresre kellene végre tanítani az amerikaiakat, de őket is csak az izraeliek után” – hangzik a férfi válasza. Hozzáteszi: bánja, hogy nem csatlakozott azokhoz a békeharcosokhoz, akik a tavaszszal ammáni gyülekezőjüket követően indultak Bagdadba, arra készülve, hogy jelenlétükkel megnehezítik az amerikaiak dolgát.
Egy plakát azonban egészen más szemléletről tanúskodik. Rajta Huszein hajdani király és Jichák Rabin izraeli miniszterelnök kézfogása látható, középen a történelmi eseményt tapssal köszöntő Bill Clinton akkori amerikai elnökkel.
Az ellentmondás kézzelfogható. A jordániaiak, miközben rendkívül tisztelik vezetőjüket, túlzásnak tartják a Nyugat, illetve Izrael iránt tanúsított nyitottságát. S miközben körükben nagy tiszteletlenségnek számít kritizálni a fényképével az öszszes üzletben jelen lévő királyi családot, a demokrácia ösvényeit kereső Abdullah a radikalizmustól való félelmében nemrég betiltotta az Al-Dzsazíra katari hírtelevízió sugárzását. A nyitottság útja tehát félelmekkel van kikövezve, az elmúlt évtizedek eseményei és a környező országok sorsa azonban bizonyította Ammán igazát.
Az 1994-es békekötés után egy évvel Rabint meggyilkolta ugyan egy izraeli szélsőséges, 1999-ben pedig a nagy népszerűségnek örvendő Huszein király is meghalt, az egykor halálos ellenségnek számító két ország között lassacskán erősödni kezdtek a gazdasági és kulturális kapcsolatok, s megnyílt a határ is.
A Jordániát viszonylagos jólétbe emelő és stabilizáló Huszein király nyitott politikája tehát gyümölcsözőnek tűnt, ismerve azonban a közel-keleti állapotokat, számos veszélyt is rejtett magában. Így a Kelet és Nyugat között lavírozó Ammán politikai értelemben könnyen a senki földjén találhatta volna magát. A taktika azonban, úgy tűnik, bevált, hiszen szinte kizárt, hogy egy vaskalapos politikai rendszer olyan nyugodttá és barátságossá tehetne egy országot, mint amilyen a mai Jordánia. Igaz ez annak ellenére, hogy – amint a köznapi beszélgetésekből is kitűnik – a lakosság korántsem zárta szívébe ez idő alatt a szomszédos ország politikusait, ahonnét az 1967-es hatnapos háborút követően palesztinok százezrei menekültek a Jordán folyó túlpartjára. (Jellemző adat, hogy a második világháború idején alig harmincezres Ammán a betelepülő beduinokon kívül az ide érkező palesztinoknak is köszönhetően nőtte ki magát másfél milliós metropolissá.)
Noha a csodás vörös-tengeri üdülőváros, Akaba magasabb pontjáról körülnézve úgy tűnik, az izraeli Eilat szinte összenőtt a jordániai településsel, Ciszjordánia határán autózva s a főútról letérve hamar kiderül, hogy az izraeli–palesztin viszály Jordániára is rányomta bélyegét.
A Jordán folyó felé vezető utat a határ előtt sorompó zárja le, ahonnét a kedvesen mosolygó gépfegyveres katonák vissza is fordítanak minket. A szigor kissé meglepő, hiszen Jordániára nem jellemző a térség más országaiban megfigyelhető militarizmus. A katonai ellenőrző pont mellett azonban feltűnnek a – nyilván az amerikaiaktól támogatásul kapott – Hammer terepjárók, a tetejükön gépfegyverekkel, mellettük pedig kérlelhetetlen katonákkal, akik szemmel láthatóan nem értik, miért fontos nekünk, hogy megnézzük a közeli Jordán folyót.
A szigor persze érthető, hiszen Jordánia számára az izraeli–palesztin válság az irakinál is nagyobb problémát jelent. Az évtizedek óta Jordániában élő palesztin menekültek nem kaptak állampolgárságot, sokuk azóta is menekülttáborokban él, hiszen az ammáni vezetés így akarja fenntartani motivációjukat a hazatérésre. A menekültáradat több mint háromszázötvenmillió dollárt emészt fel évente, hatalmas anyagi terheket róva az országra, másrészt elősegíti az Izrael-ellenes hangulat erősödését is.

Amint a helyiek mesélik, a jordániai politikusok többsége úgy véli, az irakiaknak maguknak kellene talpra állniuk, ugyanakkor szükség van az amerikaiak fegyveres jelenlétére is, nehogy még inkább elszabaduljon a pokol. Jordánia megkülönböztetett gazdasági kapcsolatokat ápolt Szaddám Huszein megdöntött rendszerével, Ammán azonban kész együttműködni Irak új vezetőivel is. Az ügy pikantériája, hogy az első világháború után brit támogatással ugyanannak a családnak két ága kapta Jordánia és Irak trónját, így Jordániában sokak számára máig elfogadhatatlan mind Szaddám Huszein, mind az őt követők bagdadi hatalomgyakorlása. Szerintük ugyanis a jordán királyi család akár jogos jussának is tekinthetné Irakot, hiszen a megszállt országot Abdullah király nagybátyjának 1959-es meggyilkolásáig a hasemiták iraki ága tartotta kezében.
A Huszein királyról elnevezett határátkelő előtti feltartóztatásunkat követően Ammánt vesszük célba. Mi ugyan kerülő úton jövünk, a Vörös-tenger felől érkezők azonban egészen Ammánig autózhatnak a meglepően jó minőségű sivatagi autópályán, amelyen ritkán kell szembejövő kamionokra számítani. A fővárosba érkezve hamar kiderül, hogy nem túloztak azok a leírások, amelyek szerint, ha az ammániak autóján elromlik a fék, attól még nyugodtan közlekednek vele, ha azonban a kocsi dudája mondja fel a szolgálatot, rögvest sietnek vele a szervizbe. De minden bizonnyal nem a kaotikus közlekedés, hanem a közeli háború az oka, hogy a fővárosban alig találkozunk turistával.
Pedig Ammán igen sok érdekességet rejteget római kori színházával, fehér házaival, apró boltjaival, illatos pékségeivel, remek közbiztonságával s a magasan a város fölé emelkedő, félelmetes méretű jordán zászlajával. Ráadásul sokkal rendezettebb, mint a legtöbb közel-keleti nagyváros.
A luxusszállodákban, bankokban, éttermekben bővelkedő Ammán magán viseli a modernizáció számos jegyét; olykor csador nélküli, kirakatokat nézegető lányokat is látni az utcán. A nők helyzete sokat változott az utóbbi években. Először 1993-ban jutott be nő a parlamentbe, s a hölgyek a legutóbbi választások idején is igen szépen szerepeltek. Nehezen lett volna ez elképzelhető pár évtizede ezen a vidéken.
Az ide érkezők többsége a klasszikus Közel-Keletet idéző belvárosban olcsó taxikkal közlekedik, s ha sikerül az alku, a sofőrökkel egy-egy izgalmas vidéki túra is megszervezhető. A vasutat viszont akár el is lehet felejteni, hiszen az egyetlen személyvonat, a Damaszkuszból érkező is mindössze hetente egyszer jár, a többi vonalat pedig kizárólag foszfátszállításra használják. Kivétel a mekkai zarándoklat ideje, amikor a jordán vasúttársaság is részt vesz a hívek ezreinek szállításában.
Mi az autóbérlést választjuk, s döntésünk helyességében jó ideig nem is kételkedünk. Mikor azonban a „királyi autópályának” keresztelt úton célunkat, Akabát két egymásnak fordított nyíl jelzi, a műút pedig különféle építkezések miatt a sivatagba torkollik, kissé elbizonytalanodunk. Bár tudjuk, hogy csak terepjáróval vagy kitűnő helyismerettel lenne esélyünk a gyors továbbjutásra, nekivágunk a homokdűnéknek. Ám utunk mintegy száz méter megtétele után véget is ér, hiszen a városba való autó képtelen megküzdeni az akadályokkal. Talán az egész éjszakát is a szabadban tölthetnénk, ha nem jelenne meg pillanatokon belül kisebb gyermekhad kíséretében egy beduin férfi, aki tört angolsággal megoldást ígér. Bepattan a volán mögé, nyomja a gázt, mi a tucatnyi gyermekkel toljuk az autót, amely egyszer csak csodák csodájára megmoccan. Kiszabadulunk.
Jerash (latin neve: Gerasa) római kori romjai és a rózsaszín sziklába vájt nabateus város, Petra megcsodálását, valamint egy kis holt-tengeri lebegést követően Akabába érkezve a csodás tengerpart, jól felszerelt búvárközpont, számtalan szálloda és étterem várja a fáradt vándorokat. Viszonylag jó infrastruktúrája miatt talán éppen ez a „vízi játszótér” néven is emlegetett település veszített a legtöbbet a turisták távolmaradásából. Az Ótestamentumban is említett városkában számos környező országból érkező próbál szerencsét, hiszen az idegenforgalom jó jövedelemmel kecsegtet. Juszuf, egy szír tulajdonban lévő kedves kis étterem egyiptomi pincére itt hetven–nyolcvanezer forintnak megfelelő dinárt keres havonta, ami jóval több annál, amit otthon, Alexandriában kaphatna. Menne tovább is, Szaúd-Arábiába, csakhogy oda nekik, araboknak is engedélyek, előre megkötött szerződések szükségesek ahhoz, hogy munkát vállalhassanak.
Itt, Akaba partjainál négy ország – Jordánia, Izrael, Egyiptom és Szaúd-Arábia – találkozik. A stratégiai fontosságú, nemrég nevezetes nemzetközi találkozónak is helyt adó város akár jelképe lehetne a megbékélési folyamatnak, amely azonban a veszélyes nagyhatalmi beavatkozások, az átláthatatlan uralmi játszmák és a radikalizálódás miatt igencsak elakadtnak tűnik még itt, a béke oázisában is.