Adni és kapni

Mindig tekintélytisztelő voltam. Ez persze sohasem a mások által felmagasztalt vagy bálványozott személyek előtti elvtelen hajbókolást jelentette. Már csak azért sem, mert a múlt érából maradt bennem egy tisztességes adag ösztönös ellenérzés azokkal szemben, akiket sokan favorizáltak. Természetesen nem utasítottam el senkit pusztán azért, mert híres volt, csak ezt a szempontot inkább nehezítő körülménynek fogtam fel ítéletalkotásaimban. Ugyanakkor kitartóan tudtam ragaszkodni olyan általam kiválasztott emberekhez, sztárokhoz, barátokhoz, rokonokhoz, akiket valamiért értékesnek ítéltem.
Ilyen volt az én bölcs nagymamám. Őt nem ünnepelték stadionnyi tömegek, és nem jelent meg egyszer sem a napilapok címoldalán, mégis többre tartottam fél mondatát, mint néhány világhírnévnek örvendő közszereplő egész élete munkáját. Nem sokat beszélt, inkább csak szemlélődött. Okos szemével fürkészőn figyelt, és végtelen alázattal tartogatta nem mindennapi gondolatait egy alkalmas pillanatra, amelyre érdemes volt odafigyelni. Rengeteget tanultam tőle. Mindig jól jöttek fontos megjegyzései, amelyekkel gyakran megajándékozott, és segített fájdalmasnak megélt élethelyzeteimből kikászálódni.
Még gyerek voltam, amikor azt mondta, nem baj, ha még nem értek mindent abból, amit beszél. Csak jegyezzem meg a szavait, és meglátom, majd felnőttkoromban megtelnek tartalommal. Akkor majd szépen helyükre kerülnek bennem a dolgok, és hasznát veszem az ő régi tanácsainak.
Azt hiszem, eljött a pillanat. Így, közel az ötvenhez talán már alkalmas vagyok arra, hogy szavait helyesen értelmezzem. Eszembe jut például egy eset, amikor egy barátom etikátlan viselkedése nyomasztott, és a nagyi így vigasztalt:
„Tudod, kisfiam, vannak emberek, akik nagyon szeretnek kapni, és vannak emberek, akik nagyon szeretnek adni. Akik kapni szeretnek, azok lenézik azokat, akik adni szeretnek, mégis elfogadnak tőlük mindent szívesen.”
Hm! Úgy érzem, nagyon szeretnék adni egy irtózatos pofont a főnököm pofájára. Akkorát, hogy legalább annak a két szétálló harapófogának a látványa már sohase idegesítsen senkit se, beleértve jómagamat is, akinek lelki szemei előtt régóta nyakláncmedálként lebeg az a két sárga lapátfog a főnök gyerekeinek nyakában. Hányszor játszottam a gondolattal, ahogy a lányai éppen kiemelik az általam küldött csomagból a különleges karácsonyi ajándékot e szöveg kíséretében: „Kedves Gyermekek! Fogadjátok szeretettel ezeket a szép ékszereket, és mutassátok meg apunak is, biztos tetszeni fog neki. Üdvözlettel: a Jézuska bácsi.”
Persze mindez csak akkor aktuális, ha a főnök fel tud még kelni a pofon után. És ha fel tud, még megkérdezem tőle, hogy, ugye, jól emlékszem, ő az, aki nagyon szeret kapni. Szerintem, nem tud majd válaszolni, de a biztonság kedvéért adok neki még egyet, hogy ne legyen hiányérzete.
Én hiszek a nagyinak. Isten nyugosztalja!