Kicsi gyerek voltam, amikor a családunknak el kellett hagynia az országot, mivel apám „persona non grata” volt a kommunisták szemében, és a csendes fojtogatás a hatvanas évek elejére kibírhatatlanná vált. Bűnünk egyrészt az volt, hogy anyai nagyapám a Dell’ Amico carrarai nemesi szobrászdinasztia sarja. Márványt exportált Magyarországra, de a nótának az ötvenes évek elején vége lett: mindenünket államosították. Csak azért nem deportálták a nagypapát, mert az ávósok – akik figyeltek bennünket – látták, hogy az olasz nagykövet rendszeresen jár hozzánk, és érdeklődik nagyapám hogyléte iránt. Nem merték megtenni, nem hiányzott nekik a nemzetközi botrány. Aztán apámat próbálták beszervezni. Építészmérnök volt az Élelmezés Tervezési Intézetben. Behívatták, bezárták mögötte az irodaajtót, és megmondták: ha nem lép be a pártba és nem működik együtt, nem sok jóra számíthat. Egyre inkább sarokba szorították, aztán anyám megelégelte a dolgokat. Angliában éltek rokonaink, hozzájuk mentünk ki. Mindent a nulláról kellett kezdenünk, apám az első időkben építkezéseken mérte fel a terepet a segédmunkásokkal. Én már Angliában jártam iskolába, aztán a Harrow Scool of Art diákjaként végeztem az ipari formatervező és információgrafika szakon. Igen jól mentem férjhez, Németországba kerültem, és unatkozó fogorvosfeleségként szabadidőmben festegettem. Egyszer csak elkezdték kérdezgetni az ismerősök: mennyiért adod ezt vagy azt a képet? Jött az első kiállítás a bonni amerikai klubban, és akkorra már annyira megszerettem, belejöttem, hogy nem volt megállás. Tudod, mint az orsógyárban, jöhet a második műszak – mondja harsányan nevetve, s karcsú cigarettára gyújt. Persze, kiderül, hogy tulajdonképpen mindig is festőnek készült, de édesapja a józan életbölcsesség jegyében igyekezett a földön tartani leánya vágyait, mondván: mindenekelőtt kenyérkereső szakma legyen a kezében, a művészet ráér azután is. Miután elvégezte a grafikai iskolát, dolgozott is különféle reklámügynökségeken, s maga is elismeri: festményeinek stílusát, hangulatát mindmáig meghatározza ez a világ. Ma már örül, hogy nem a hagyományos festőképzésben tanult.
Annyi bizonyos: képei sikeresek, a közönség nem sajnálja értük a pénzt, és szinte csak elismerő kritikákat kap a szakmától is – most már. Mert kezdetben azért fanyalogtak az ezredforduló vampjait, füstös biliárdszalonjait, kocsmáit és erotikától fülledt budoárjait dekoratív realista módon megidéző művek láttán, amelyekben – László Erica kifejezésével élve – semmiféle absztrakt, semmiféle ködösítés nincs. Pontosan azt jelentik, amit ábrázolnak.
Ám néhány évvel ezelőtt mégis akadt egy költő, akinek László Erica képei – különleges metafizikai átjárókként – új világokra nyitottak kaput. Gotfalvai G. Pál verseket írt a festményekhez, tán inkább a festményekből.
– Imádta a képeimet, igazi rajongó volt, persze, hogy örültem neki. Nagyon szépen sikerült a könyv – a címe High Society –, jó sok pénzbe kerülhetett, bár a versek nem igazán állnak közel hozzám, de az biztos, hogy a bemutató igazi heppening volt – mondja, kacagva saját öniróniáján.
Mint ahogy fanyar iróniával beszél válásáról is. Az unatkozó fogorvosfeleség szerepe véget ért a kilencvenes évek elején, és Erica hazatért. Anglia, Amerika – ahol szintén dolgozott néhány évig – és Németország helyett Magyarországot választotta, mert itt érzi jól magát. Az angol mellé megszerezte a magyar állampolgárságot is. Már a rendszerváltozás előtt is igen sokat járt haza – pedig történtek „durva dolgok” – meséli. Első kiállításainak egyike is itthon volt, mégpedig a legendás Fiatal Művészek Klubjában.
– Jöttem lefelé a Hiltonból, bundában, BMW-vel, a kaszinóból. Jött utánam egy pasas autóval, integetett – taknyos, havas idő volt –, én meg visszaintegettem, hogy menjen a fenébe. Ehelyett megelőzött, és keresztbe fordult előttem. Kiszállt, odajött, és megkérdezte: „Mondja, ivott valamit?” Én mondtam, hogy igen, egy pohár pezsgőt. „Akkor jöjjön utánam” – válaszolta. Jól öltözött úr, privát kocsiban. Csak arra tudtam gondolni, hogy valami szatírféle. Persze, nem ettem meszet, első adandó alkalommal az ellenkező irányba fordultam, mint amerre ő indexelt. Nem telt bele két perc, megint előttem termett, és keresztbe fordult a kocsijával.
– Nem akarok magával szórakozni, de jobb, ha komolyan veszi: csak egy telefonomba kerül, és maga itt rohad meg valamelyik börtönben – mondta nekem, én meg visszakérdeztem:
– Ne haragudjon, de mégis, ki a fene maga?
Azt mondta: jobban járok, ha nem látom az igazolványát, aztán megfenyegetett, hogy senki nem tudja, hogy itt vagyok, bármi megtörténhet… Summa summarum: kiderült, hogy az akkori Tanács körút (ma Károly körút) és a Madách tér sarkán, a gyorsbüfé fölötti ház ötödik vagy hatodik emeletén volt az elhárításnak egy lakása, oda vitt fel ez a férfi „elbeszélgetni”. Hajnalig tartott a macera. Mindent tudott rólam: hogy kikkel tartom a kapcsolatot, mennyi pénzem van, hova szoktam járni. Megdöbbennék, ha tudnám, hány besúgó van a barátaim között – mondta vigyorogva, és tényleg megdöbbentem, mivel valóban mindent tudott rólam. Aztán rátért a lényegre: ajánlott nekem egy „állást”, én meg hülyére vettem a figurát, és visszakérdeztem, hogy mit kellene csinálni. Kapnék egy lakást Münchenben is, meg Bonnban, lenne pénzem, és csak figyelni kéne, meg időnként beszámolni a tapasztalataimról – magyarázta. Én meg csak szabadkoztam, hogy nincs nekem olyan fontos baráti köröm, ami érdekelhetné őket. Persze, ez nem volt igaz, és ezt tudta ő is. Egyre jobban belelovallta magát a témába, kirakta a stukkerját is az asztalra – egyébként a lakásban volt egy URH adóvevő is, ami folyamatosan szólt – szóval félelmetes volt. Hajnal felé aztán javasolta: döntsem el, hogy hajlandó vagyok-e együttműködni. Megtehetem, hogy nemmel válaszolok, de erről az éjszakáról senkinek nem beszélhetek, s a nyomaték kedvéért hozzátette azt is: sohasem tudhatom, hogy itt vagy éppen Németországban mit találnak az autómban: esetleg kábítószert vagy fegyvert, amiért börtönbe kerülhetek. Megvannak az eszközeik… Én nemet mondtam a „felkérésre”, és két-három évig szabályosan rettegtem, valahányszor átléptem a határt. Az első dolgom volt, hogy tanácsot kérjek Németországban: mit csináljak. Azt mondták, hogy semmit. Maradjak csöndben, majd elmúlik – meséli László Erica.
Az ország és a külföldi magyar közösségek „behálózottságának” mértékét jól érzékelteti a beszervezési kísérlet utóélete. Öt évvel később – már a rendszerváltozás után – egy fővárosi biliárdszalonban éppen mesélte barátjának a lidércnyomásos éjszaka történetét. Arról beszélt, hogy a férfi, aki besúgót akart belőle csinálni, Rajna néven mutatkozott be. Egyszer csak megszólalt a háta mögött egy másik ismerős, aki végig hallotta a történetet. Önkéntelenül belekotyogott: „Nem Rajnának nevezték, hanem Rajnainak.”
– Azoknak az időknek, hála istennek, vége lett, ha a múlt túl sok szempontból itt kísért is. Jól érzem magam itthon: rengeteg barátom van, jó társaság alakult ki körülöttem az évek során – persze, nem képzőművészekből: mert „művésznek” elég vagyok én, mondja, s megint nevet.
– Ha egyszer én leszek a Newsweek címlapján, akkor megemelem önmagam előtt a kalapomat. Akkor már elmondhatom magamról, hogy igazán jó mesterember vagyok. Igaz, hogy ezt innen nem könnyű megszervezni. Sokszor mondják is, hogy elvesztettem az eszemet, hogy hazajöttem, de azért nem lehetetlen vállalkozás.
Egyes kritikák szerint képei varázsát az egyszerűség és a giccs keskeny határmezsgyéjén egyensúlyozás feszültsége adja, és ő egyetért ezzel. Készül szeptemberi kiállítására, képeit az Articsókában tekintheti meg a közönség. Idén ő lett „Miss Hungary” – az ausztráliai Noosaaor Galériában minden évben bemutatnak tíz arra érdemes festőnőt –, idén ő képviseli Magyarországot.
Egyesült Államok
Amerikai blokád alatt maradnak a venezuelai olajszállító hajók
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!