Elölről kezdeni mindent?

Kettészakadt ország vagyunk – ahogy Tóth Gy. László könyvének címében megfogalmazta (Kettészakadt ország, Kairosz Kiadó, 2003). Igen. És tudathasadásos is, ami nem ugyanaz. A kór mélyebbre marta magát, s azzal a veszélylyel fenyeget, hogy nem nőhet össze az, ami végül is összetartozik. Legalább ezeregyszáz éve. Ez a történelmi rianás, tektonikus hasadás, amely annyi mocskot, szemétdombot hozott felszínre bérletes kis- és nagykakasokkal, és már a fejtetőnkig ér, maga alá temet szinte minden nemesb emberit, őslényegét tekintve számomra megfejthetetlen, bár megmagyarázható. De kevés, tehetetlen szomorúságomat – csalódásomat? – nem képes enyhíteni, merthogy a helyzet képtelen.

Abszurd, hogyan jutottunk idáig. Vagy mindig is helyben jártunk? Valakik imitálták a mozgást, de nem a mozgatásunkat. Többek közt ez is kiderül Tóth Gy. László könyvéből, tragédiánk őslenyomatából, amely örök aktualitás marad; ha nem tanulunk belőle, ha nem gondoljuk tovább, s nem válunk elszántan tettre késszé. Mert a szerző által felmutatott politikai jelenségeken át a könyörtelen őszinteséggel és következetességgel feltárt igazság mozgósító erejű, annak kéne lennie. Ám ahogy a könyveknek, úgy a nemzeteknek is megvan a sorsuk. De nekünk nem ilyen sors dukál. Jóval különb. Mi már tényleg megbűnhődtük a múltat s a jövendőt, s eleget beszéltünk történelmünk folyamán, mert másként nem lehetett, metaforákban.

Tóth Gy. egyenesen, óvakodás nélkül fogalmaz, nevén nevez és igaza van. Joga, sőt, kiérezni sorai közül, vállalt kötelessége is. Ő már régen nem köt kompromisszumot, olyan alapvető kérdésekben, mint a magyarság megmaradása, pontosabban nem óhajt kiegyezni azokkal, akik identitászavarukkal, politikai pozícióik adta hatalommal a megsemmisülés felé viszik az országot. No nem a teljes megszűnésig óhajtják lebontani Szent István államát, hanem az „alkotmányos kereteket” őrizve meg akarják teremteni – eleddig sikerrel – a szociális rabszolgaságot.

A középosztály ellehetetlenítésével a kilencmillió koldus országát, a folyamatos függőséget APEH-től, bankoktól, a nemzetek fölötti nagytőkétől, az USA-tól, mint hajdan a SZU-tól, Valutaalaptól, nemzetközi kölcsönöktől, vagyis mindattól, amitől egy nemzet nem juthat egyről a kettőre, veszteglésre kárhoztatott. A szerző nem éri be a honáruló tendenciák képviselőinek kipellengérezésével, az túl olcsó volna, hanem az egyediből következtet az általánosra, és az általánosból utal vissza az egyénre, tehát a kör bezárul, kattan, mint a bilincs, amely még kibélelve sincs, mint a legvidámabb barakk-korszakban. Kivédhetetlennek tűnő és alattomos csapdahelyzetben vagyunk, látszólag minden kártya kiosztatott, hazardíroznak is buzgón, s a pókerarcok mögött – megszokott abszurditás – orcátlanság honol, a kettős mérce megbízhatóan működik.

Sem jogi, sem erkölcsi felelősségvállalásnak vagy éppen felelősségre vonásnak nyoma sincs. Ez egy következmények nélküli ország 1945, illetve a kommunisták hatalomra ültetése óta. Helyesebben csak nekik és jogutódaiknak nem kell elszámolniuk kártékony tetteikkel, a nemzet ellen folyamatosan elkövetett merényleteikkel. Viszont a magyar nép, az országlakosság folytonos büntetés alatt áll, vagyis az áldozatoknak nem bocsátanak meg a hóhérok. Akiknek mindmáig nem kellett elszámolniuk a koholt perekkel, Recskkel, a kitelepítésekkel, az ’56-os megtorlásokkal, a sortüzekkel, a nemzeti érdekeket sértő, megalázkodó külpolitikával, az elcsatolt területek magyarságának cserbenhagyásával, a hazudozáson alapuló belpolitikával, a leépített honvédelemmel, közegészségüggyel, és még sorolhatnám a listát, amelyből kiderül a szörnyű cél: függőségben tartani, kiszolgáltatottá tenni az országot. Ám hogy mindez sikerüljön, el kell butítani a népet, történelmi emlékezetét „kívánatos” megcsonkítani, erkölcsi tartását megtörni, értékrendje helyébe talmi blöfföket állítani, s lám, a legutóbbi választások bizonyítják, megtérül a fáradozás. Ha némi csalással is, de csak bejöttek a „győztesek”, és bizony tömegek tolongtak akkor a Kossuth téri nemzeti gyülekezést is ellensúlyozandó a városligeti sátrak között, s meglehetősen sokan ellátogattak a Teddy-villába, ott Szárszón, a kommunizmust vörös fasizmusnak nevező József Attila halála színterén. Meghasonlott lelkű, úgymond értelmiségiek, magas zsoldért szolgáló, a kipukkadásig felfújt médiasztárok, a politikai csali baloldali járdáján strichelők kétpofára falták a marhapörköltet, mert ugye erről beszámol a közszolgálati tévé, miközben elszabadultak, mert megbokrosodtak az új Medgyessy-csomagok, amelyek intézkedéseikkel nemcsak hogy mindent visszavettek, de azt is, amit nem is ők adtak, s ez a lakosság zömének létminőségét várhatóan egy teljes fokozattal visszaveti. Tehát, nem oda Buda, vissza a gályapadhoz, evezzetek, mert a romlott, korrupt elit vízisízni kíván.

Mi történt velünk? 1948, de 1956 után sem szakadt ketté az ország. Volt kb. (no meg az a KB) 800 ezer párttag, ennek több mint a fele karrierkommunista, másik részük bekényszerített, és akadt néhány eszmehű, bigott és kész. A másik oldalon állt a 9 milliós magyar nép. Az 1990 óta eltelt időszak bebizonyította, tetszik, nem tetszik – nekem nem –, a választások, így a Horn-kabinet, és most ennek a másik hasonszőrűnek a hatalomra jutása igazolják: jóval több, milliós nagyságrendben számolható szocialista párti vagy szimpatizáns lakja ezt az országot, adja el magát egy tál lencséért. Hihetetlen. De igaz. Tóth Gy. László hivatásos politikai elemző, szigorú látleletkészítő többek közt erről ad hírt, hogy számolnunk kell ezzel a megosztottsággal mint alapténnyel. A későbbiek folyamán nyilván lesznek számosan, akik kiábrándulnak a kormányzatból, aztán megint „beábrándulnak” a legképtelenebb ígéretek hallatán. Amíg ez az ország ekkora erkölcsi vákuumban él, nem fog megújulni, és nem is hagyják. 1956 utántól kezdve az úgynevezett közoktatás és más egyéb agymosások meghozták mérgező, keserű gyümölcsüket. A török hódoltság, illetve a három részre szakított Magyarország, a janicsárvilág idején nem süllyedt ilyen mélyre a magyarság erkölcsi színvonala.

Sőt. Számomra Tóth Gy. László könyve, eszmefuttatásai erőt adnak a továbbgondoláshoz és a kételyekhez is. Mi legyen a cél: építsünk arra a maradék egészséges, hamis szirénhangoknak nem engedő, ám mégis korszerűen gondolkodó, génjeiben is az Európához tartozás ősi parancsával telített, de függetlenségét, karakterét mindenáron megőrző magyarságra, erősítsük azt, és ne számoljunk meghatározó módon a taktikázó, téveteg, csak az anyagi hasznot hajszoló, megvásárolható honfitársainkkal, akik ideiglenesen – mily rossz emlékű szó –, hol ide, hol oda állnak. Magyarán, csíráztassunk ki és neveljünk fel egy tiszta, önmagához, hagyományaihoz hű Magyarországot, mert hiszem és remélem, azért még van őstartalék, Adyval szólva; van „mag hó alatt”. Ezzel a maggal kéne tán energikusabban foglalkozni, mert a hivatásos köpönyegforgatók megnyerése sok erőt emészt fel, és a végeredmény – lássátok feleim – felettébb kétséges.
Vagyis hát elölről kezdeni mindent? Nem tudom. Viszont azt igen, hogy ez a könyv időszerű, sajnos sokáig az marad még. És azt is, ha nem mozdulunk el az életösztön erejével nullifikációnk holtpontjáról, tragikus értelmet nyer a könyv befejező (nem happy end) ciklusának címe: Szegény Magyarország.

A szerző költő, szerkesztő