Én nem tudom...

Én nem tudom, minden hernyóból lepke lesz-e, de az valószínű, hogy minden pillangó hernyó volt valamikor. Ha egy hernyó hernyóként szenved ki, akkor csodás színe, könnyed szárnyalása része marad a semminek, miként a meg nem születő emberi magzat sem fejtheti ki latens képességeit. Lehetséges, hogy számos Napóleon, Einstein és Beethoven akadt el útjának kezdetén, s lett angyal, ha az angyalcsináló kifejezésnek hihetünk.

Mostan néhány óra történéseit szándékozom elbeszélni, megörökítve egy kevesek által látott eseményt: miként vedli le magáról a lepke a hernyót. Mindig csodálattal töltöttek el a National Geographic felvételei, amelyek ezt a folyamatot felgyorsítva tárják elénk. Nemrégiben a valóságban követhettem szemmel ezt a metamorfózist cs.-i kertünkben, ahol többek között egy szép nagy cseresznyefa is áll. Most úgy érzem, a jelenség, amelynek tanúja voltam, szimbólumként is felfogható, más jellegű metamorfózisokkal is párhuzamba állítható.

A lányom vette észre, hogy a fa egyik alsó ágán egy meghatározhatatlan színű (vörhenyes zöld) hernyó mászik fölfelé, mígnem elér egy levél nélküli gallyacskát. A hernyó lassan mozgott, szinte vonszolta magát, és teste mintha egyre jobban megnyúlt volna, illetve nem is a teste, hanem az amúgy is otromba potroha. Elől eközben kibukkant egy rokonszenves, kissé csapzottnak látszó lepkefej. Az így kialakult lény valamiféle kentaur volt, s első ránézésre lehetetlennek látszott megállapítani, hogy benne a lét melyik formája dominál. Remélni lehetett, hogy az undok, immár lötyögő potroh lassan elmarad, mint valami elmúlt, túlhaladott, szerencsétlen, szánandó, szégyellni való állapot. Egyelőre csak a pillangó feje látszott s két első lába, amely erőlködve kapaszkodott tovább. A szárnyakat elrejtette, mintegy kalodába zárta a szörnyű potroh. A lény el is lankadt egy pillanatra, mielőtt elérte volna a csupasz gally csúcsát, ahol nyilván pihenni, napozni és száradni kívánt. Megtorpanása késleltette a további kibontakozást, habozásként is felfogható volt: mintha a teremtmény nem tudná eldönteni, marad hernyó vagy most már szárnyalni fog. A vörhenyes potroh az ághoz tapadt, a lepkelábak megfeszültek; elképesztő látvány volt, ahogy a nyálkás test megpróbál kibújni önmagából. Kényszer volt ez, nem szabad vállalkozás. Lassan előbukkantak az összetapadt szárnyak. A zöld és a kékesszürke szín dominált rajtuk, s felsejlett valamely mintázat is, a pávatollakéra emlékeztető.

A lény ezután teljes mozdulatlanságba dermedt. Eltelt tíz perc, aztán egy óra. Észrevehetetlen volt, amikor a szárnyak kicsusszantak a potroh burkából, s kétoldalt ernyedten ereszkedtek alá. A lény most olyan volt, mint egy vízbe hullt pillangó, amelyet egy tömlőszerű szörny félig befalt.
Drukkolni kezdtem, hogy kisüssön a nap, s a lepke végleg megszabaduljon a hernyómúlttól. Arról persze sejtelmem sem volt, hogy ő miképpen éli át a metamorfózist, de úgy éreztem, az egész aktus célja és értelme a sötétségből kilépni a fénybe, a csúszásból átcsapni szárnyalásba. De a lény nem mozdult, mintha végleg elfogyott volna az ereje. Felül szép volt, alul ocsmány. Szerettem volna látni, amikor szárnyra kap.

Lassan a szárnyak formája is kirajzolódott anélkül, hogy meg lehetett volna figyelni a mozgás akár legcsekélyebb jelét. A színek uralomra jutottak, a mélykékből a halványszürkéig csak legalul csüggött a vörhenyes potroh.

Mi lesz? Egy biztos volt, a lény képtelen visszabújni a régi testbe, nem térhet vissza hernyólétbe, a sorsa, a jövője a szárnyalás.
S ha mégsem? Ha az ocsmány potroh nem válik le a testéről, ha rászárad, rámarja magát. Jaj. Süssön ki a nap.

Hosszú idő telt el így. Felhők jöttek, eső kezdett csöpögni. A lény nedvesen, lucskosan várakozott. Úgy tetszett, nem ura önmagának. Aztán újra előbukkant a nap. Áttűzött a lombokon. Egyre feszesebbekké váltak a szárnyak. Az egész test észrevétlenül csusszant ki a burokból, egyik pillanatról a másikra elvált tőle.

Ott ült az új lény az ág hegyén, és reszketett.
Egyszer csak megrebbentek a szárnyak. A reszketés abbamaradt, aztán a pillangó aranyló kéken felreppent, és tovaszállt. A potroh egy darabig ott lógott az ágon, aztán elsodorta a szél.
Hogy ez a happy end mindig bekövetkezik-e, én nem tudom…