Kései gonoszka

SZERETNÉM
HA A GONOSZÚJSÁGÍRÓK
gonoszul ócsárolnák saját gonoszaikat is. Szívesen pótolnám időnként helyettük másodállásban vesébe illő (látó) önkibelező hecckampányaikat, ha már nekik ez valahogy momentán még a lapzártákig nemigen akaródzik.

SZERETNÉM ÉN
– a már elkényelmesedett-szétlöttyedt, megtűrt öreg bútordarab, molyrágta, agyonfakult, fölbolyhozódott huzatommal, a kiállás mértékét aggályosan fontolgató rugalmatlan, kiálló, berozsdásodott rugóimmal – mert mindennek ugyebár ez lenne a rugója… (értjük a kiállást, a rugót, ezt a parádés szójátékot, hajjaj).

SZERETNÉM MEGFRICSKÁZNI
– a már ölég régi és új undokokat,
ha már nem jut eszembe pókhálós kotorászásaim közben magamtól lassan semmi, de semmi (ja, ezt a semmit mintha az imént már többször mondottam volt volna).

MÉG A FONCSOROZATLAN
– sarokba hajított törött görbe tükör se jön most be a képbe, mely kimutatná… elfelejtettem.

ÁHÁ, EGEN…
– megveszekedett, elsárgult, nyavalyatörős, habzó kukorékoló irigységemet (kicsit ledőlök, elpilledtem, hiúságomat legyezgetem). Hófehérke gonosz mostohája vagyok még mindig? A legszebb?

SZERETEM
– az önmaguk szellemeskedéseiben, szellemi fölényeskedésükben tetszhalottakat, mert alkalmat adnak nekem, a zsémbes, nyammogó vén bolondnak, hogy kopott díványomon felpolcolva-aláducolva, fel sem ülve a provokációknak, sziesztám vége felé mejjemre hullajtott szivarhamumra rá nyálcsorgatva, egy utolsó összeszedett-koordinált mozdulattal még hármat puffantsak petyhüdt (aszott, tikkadt, nyákos) bicepszemmel (képzavar). (Apus, csak ne idegesítsd fel magad!)

ODAVÁGNI A TÉMÁHOZ
– a kanapé fölött bearanyozott-rámázott egykori lovashuszár-kardom helyett legalább rózsaszínű műanyag légycsapómmal, rajtam-rajtuk (pillanat, egy, kettő) hármat egy csapásra, kései önmagam, korai önmaguk és kipécézettjük egy cikken belüli önparodizálására. (Hej, ha az embőrnek az ő fia a Rámszakadékban még egyszer elbujdokolhatna!)

SZERETEM LEGFŐKÉPPEN
(vagy inkább kiváltkép) X tévészerepléseit
– ez már a gonoszújságírót gonoszságában szabadsága alatt helyettesítő, még nála is gonoszabb gonoszabban megírt gonosz cikke. (Íze, zamata, verete, plaszticitása, bukéja.)

OLYAN EZ
– a túlforszírozott-agyonajnározott tévészemélytelen, mint a tegnapi póniló, aki csuromvizesen és hoppon maradt. És aki senkinek sem tűnne már föl, ha egy szép szarvasbőgéses-ökörnyálas kora hajnalon főműsoridőben egyszerűen csak úgy magától odébbállna az adófizetők pénzéből csúfot űző központi közszolgálati állatkertből, vagy a nekünk szánt brómos állateledelből csipegetve és tunkolva csámcsogó villásreggelizése közepett komótosan átsasszézna a páviánmajom ketrecébe.

GYEREKEK!
Látjátok, rútul és teljesen leépültem. Csak azért várom meg a kormányváltást még időben, hogy az ágyon, a két oldalamon a fenyődeszkákat átcseréljék majd mahagónira, az elfekvőben.

P. S.: Ezerkilencszáz – már pontosan nem tudom, de pont a kerekasztal-tárgyalások előestéjén, elvesztettem a humoromat. (Elgurult valahova.) Talán az örökifjú Megyesi Guszti lehajol majd…