Kulák-golgota

„Szeretnék szántani, hat ökröt hajtani… – Hát miért nem szánt akkor, Zsíros gazda? – Mert szabotálni még jobban szeretek.” Ilyen és ehhez hasonló „viccekkel” voltak tele 1950-ben, ’51-ben, ’52-ben a hazai lapok.

Az elmésnek nem mondható „tréfa” mellé karikatúra is tartozott, kurta lábú, nagy pocakú, pörge kalapú kulákot mutatott a rajz, amint a jól táplált, ám mégis karcsú, jó arcú s jól is öltözött (!) dolgozó néppel fenekedett. A magasban Rákosi elvtárs, a magyar nép vezére szónoki emelvényen, gyümölcs- (és nem uborka-) fán, búzatábla közepén, amint a szocializmus építésének ügyét elrendezi. Azt már nem a vicclapok örökítették ránk, hanem a filmhíradók meg a Szabad Nép hasábjai, hogy miként rendezkedett. 1950 novemberében utasítást adott ki, amelynek értelmében „kényszeríteni kell a parasztot, hogy többet áldozzon az ügyért”. Parancsának, amelyet félelmetes propagandagépezet népszerűsített, meg is lett a következménye: két év múltán még a parasztcsaládok nagyobb részének sem volt kenyere, nemhogy az ország népének. Ekkora ínséget még soha nem élt meg tragikus fordulatokban bővelkedő történelme során a magyarság. A kötelező terménybeszolgáltatások, a vetőmagot is rekviráló padlássöprések, a találomra kirótt, kemény forintban kifizetendő fejlesztési járulékok miatt tömegesen menekültek el a földekről az emberek. 1953-ra a parlagon hagyott szántóföldek közel egymillió kataszteri holdat tettek ki. A kommunisták azokat a parasztgazdákat akarták hatalmi szóval s erőszakkal „kiiktatni” a társadalomból, akik vidéken, tehát Magyarország területének nagyobb részén az 1848 és 1945 közötti nagy polgári átalakulás letéteményesei voltak. Ha semmi mást, ezt az akcióját készséges segítőtársaival együtt sikerre vitte Rákosi Mátyás. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az ezer sebből vérző vidéki Magyarország mind a mai napig ezt az irtó hadjáratot szenvedi. A paraszti modernizáció legfontosabb képviselője, a társadalmi érvényesülés tisztességes útjait járó, ismereteit szünet nélkül gyarapító és nemzedékről nemzedékre továbbhagyományozó népréteg tűnt el szinte nyomtalanul pár esztendő leforgása alatt. Ki munkatáborban végezte, ki börtönben, ki a szülőfalujában, élete munkájának romjain, az állandó megaláztatás kínpadjára feszítve. Még utódaik is szemlesütve beszélnek azokról az időkről, amikor a kulákoknak nevezett parasztgazdákat tették meg a nép ellenségének. Biztatni kell őket, hogy hiteles dokumentumokkal cáfolják, legalább utólag, azt a sok hazugságot, amelyet, akár a billogot, az 50-es években „pártirányításra” családjukra sütöttek. A dokumentumfilmes Sághy Gyula – történészek és bírák helyett is – önként vállalta magára e feladatot. Hogy filmjét, a parasztgazdák 50-es évekbeli megpróbáltatásait elbeszélő Kulák-golgotát nem ismeri eléggé a magyar társadalom, nem az ő hibája. A temérdek kordokumentumot, összehasonlításra alkalmas régi és mai fotót, megrendítő vallomások és tudós kommentárok sorát tartalmazó filmet 2002-ben mutatták be – jobbára azoknak az embereknek, akik pontosan tudták, mit takart e szó Rákosi Mátyás birodalmában: kulák.
A tévétársaságok, a filmforgalmazók nem igazán érdeklődtek iránta. Ezért azután a rendező, aki megtanulta, hogy sem a televíziósokkal, sem a filmesekkel nemigen lehet, de nem is érdemes birokra kelni, hogy munkája lényegét mind szélesebb körben ismertté tegye, más műfajjal próbálkozott. Kiadta könyv alakban is a Kulák-golgotát. (A film egyik szereplője, Hunyad Simon Péter sietett a segítségére, mert talán mondani is felesleges, állami támogatást nem kapott a szerző az újabb dokumentumokkal gazdagított ismeretterjesztő kötethez.) Albumának sem túl nagy a híre, aminthogy a filmjének sem rendezett senki sem országos reklámkampányt. Pedig egyik is, másik is megérdemelné, hogy százszámra találkozzanak velük az emberek. A filmmel is, a könyvvel is. A saját históriánkról alkotott kép lenne árnyaltabb általa. S talán a jelenről is helytállóbban tudnánk vélekedni.
Sághy Gyula albumszerű könyvének külön érdeme, hogy mentes mindenféle indulattól és elfogultságtól. Adataival érvel, meg a képeivel. Harag és részrehajlás nélkül. Ezért oly megrendítő a hatás, amelyet olvasójára gyakorol. E sorok íróját a kötetbe felvett fotográfiák taglózták le. A régi felvételek, amelyek virágzó, ésszerűen és humánusan modernizált mezőgazdaságot mutatnak, és a mostaniak, amelyek mindennek a romjait hozzánk elénk. De nem lehet egykönnyen napirendre térni a sok kétlakiság fölött sem, amely (a közélet fórumain, a tájékoztatás vörösbe vont szószékein) a kimondott szó és a valóság között fennállt. És elgondolkodtató az a voltaképpen össztársadalmi közöny is, amely a parasztság meghurcoltatását és megsemmisítését kísérte. Sem az értelmiség, sem az érdekvédelmi szövetségek nem szóltak szinte egyetlen árva szót sem a megbélyegzettek és megalázottak érdekében. (Sághy Gyula közlése szerint a megkülönböztető megjelölés, a kulák szó ellen egyedül Németh László emelte fel a szavát…) A társadalmi méretű hallgatás pedig, amellyel a magyarság a parasztgazdák megpróbáltatásait fogadta és eltakarta, voltaképpen ma is tart. Sőt ahogy nő az aszály és vele az ínség, már megint hallani cselédnyúzó birtokosokról, számító parasztokról, dölyfös mezőgazdákról. Az egyszer alaposan belé sulykolt jelzős szerkezetektől és jelszavaktól – úgy tűnik – nehezen tud ez a nép szabadulni. Talán ezért sem ártana „képbe hozni” Sághy Gyula munkáit. Kulák-golgota című filmjét is, képes albumát is. Hátha kigyógyulnánk fél évszázadon át belénk nevelt tévképzeteinkből.