Néma tanúk

Mindenkivel megesett már, hogy egy éjszaka felriadt, s felült az ágyában. Zajt hallott. Jár valaki a szobában? Senki. Valamelyik bútor reccsent meg, azt hallotta. Gyermekkoromban én a szekrényre mutogattam: ott kell keresni, lehet, hogy elbújt benne valaki. A mama letörölte könnyeimet, és megnyugtatott: „A bútorok is álmodnak ilyenkor, aludj szépen!”
Azóta gyakran gondolok arra, miről álmodhatnak a bútorok? Talán azok is a múltról, fiatalságukról, amikor még fák voltak. A régi szekrény, amelyben a mama tartotta fehérneműit, ruháit, valaha diófa volt. Valószínűleg lombos, öreg diófa, hatalmas ágakkal, rajta csivitelő madarakkal. Vad szelekkel birkózott, lóbálta száz karját, de ha kisütött a nap, és elvonultak a felhők, árnyékot adott a munkában eltikkadtaknak. Gyerekek hancúroztak alatta, egyszer egy szerelmespár is megállt árnyékában, és összeölelkezett. Ki tudja, merre jár azóta a két felhevült fiatal?
Szilfák, cserek, bükkök, hársak, cseresznyék, mind-mind a történelem néma tanúi. Némelyikük száz esztendőt is megért, vagy annál is többet, háborút, forradalmat, felvonulást, szoborledöntést, tudnak nagy árvizekről és forró szárazságokról, jégverésről, és álmodnak újra meg újra arról a bizsergető érzésről, amelyet a madarak hajnali füttye jelentett számukra. Szekrényként, tört lábú asztalként is végigborzongott rajtuk az a régi félelem, melyet akkor éreztek, amikor először meglátták a fejszés, fűrészes embereket. A szívük roppan ilyenkor éjszakánként, azt halljuk mi olykor, álmunkból felriadva.
Két életük van a fáknak, és haláluk után ismét megmaradnak hűséges társunknak. Még azok is, amelyek tűzre kerülnek, mert fényt és meleget lopnak életünkbe. A bútorokká vált fák pedig kényelmünket szolgálják. Van, amelyikből értékes szekrényt készítenek az asztalosok, van, amelyik csak rozoga széknek alkalmas, vagy pedig kerítés válik belőle, szekér, amelyet prüszkölő lovak húznak, ünnepi hintók esetleg; festménykeretek vagy csak egyszerű padok a sétányokon, amelyeken megpihennek, megvackolnak esténként a hajléktalanok, a társadalomból kitaszítottak.
A világ kezdete óta kísérik az embert, az Úr előbb teremtette az édent, csak aztán az embert, Ádámot és Évát, akik a bokrok közé rejtőztek a Teremtő haragja elől szégyenükben. A Biblia írja, hogy egy fa ágai markolták meg hajánál fogva Absolont. A menekülő Daphne is fává változott, és a trójai lovat is fából készítették, a költők babérlevélből készült koszorút kaptak a régi világban.
Hallgatom így valamelyik éjszaka a bútorok roppanását, s azon tűnődöm: mi lehetett egy ilyen régi fának a legszebb emléke? Talán a szélviharok ölelgetése vagy a madarak éneke? Fészket rakott ágain egy madár, harmat könnye hintette be levelét egy hajnalon, vagy az a régi-régi esemény, amikor egy fiú érkezett a lánnyal lombjai alá.
A fiú előszedte zsebéből éles bicskáját, és két betűt vésett a fa fénylő törzsébe. Egy nagy E betűt, a lány nevének kezdőbetűjét és a saját nevét jelzőt. Erzsike, Évike, Eszter, Emma – ki tudja már? Nagyon régen volt.
A fiatalok többször is találkoztak a fa lombkoronájának árnyékában, szerelmes hévvel ölelgették egymást. A fiú esküdözött felemelt jobbal: Örökké! A lány elhitte, és boldog volt.
A fa meg boldogan táncolt a szélben, karjait lóbálta, és örült a fiatalok boldogságának, amely azonban nem tartott örökké. Elérkezett az ősz, hullottak a falevelek, akár a könnyek, s egyedül jött a fához a leány, mint régi boldogsága tanújához. Megsimogatta a fába vésett két betűt, és sóhajtozott, ki tudja, azóta merre jár a fiú? Lehet, hogy háborúzott valahol, és elesett. A fa látott már vad csatákat, Jelasics futásának is tanúja volt, meg annak, amikor megszállni érkeztek a „felszabadítók”, s utána a „felszabadítottak” menekültek az éjszaka leple alatt a rabság elől.
Gyöngéden végigsimogattam íróasztalom lapját, vajon milyen fa lehetett valamikor? Merre zúgatta lombját? Miről álmodik most? Közben én is elaludtam az asztalra könyökölve, és azt álmodtam, hogy a szoba sarkába támasztott meggyfa botom az éjszaka kivirágzott.