Népi demokraták átváltozása

A korlátlan szabadpiaci kapitalizmus létrejöttével a csak munkaerejükkel bíró szegény tömegek városba tömörülése nagy társadalmi feszültségeket és (köz)veszélyeket okozott. Ezek oldására és elhárítására a közérdeket kifejező állam és az önkormányzatok (régi szóval: a községek) általános hozzáférhetőségeket akartak teremteni mérsékelt árú, nem a profitmaximalizálás céljával működő vállalkozások alapításával vagy felvásárlásával (államosítás, községesítés). A mi térségünkben ezenfelül még az állami infrastrukturális fejlesztési/szolgáltatási feladatok felzárkóztatási szempontjai is szerepet játszottak. Egy tőkeszegény országban eme indirekt állami segítség nélkül igen nehéz volt vállalkozásokat indítani. Később (és korábban is) nemzeti stratégiai célok (biztonságos ellátás, függetlenség) is sokszor a közszféra bővítését okozták.
Így jöttek létre az egész közösség, de ezen belül is elsősorban a szegényebb néprétegek érdekeit szolgálva a közösségi vállalatok és vagyonok, amelyeket éppen a magántőke gyors és profitmaximalizáló törekvései miatt kellett közösségi szervezetben megteremteni. Nem mellékesen persze az ilyen beruházások nagyon drágák és lassan térülnek meg.
Mára sem változott a helyzet, legalábbis a posztkommunista világ sok helyen nyomorszinten élő társadalmaiban nem. Sőt az elemi hozzáférést – a technikai-civilizációs változások miatt – még szélesebb körben kell biztosítani. A privatizáció ezeken a területeken nem emelheti lényegesen az ellátás színvonalát, de ugyanakkor szükségképpen szinte azonnal emeli az árakat, mivel egy magánvállalkozásnak nem célja közösségi érdekek képviselete (a gyengék ellátása), és így minden befektetésüket áthárítják a fogyasztásra.
Egyenlő esélyeket biztosító társadalomról nem lehet beszélni erőteljes, gazdaságosan működő közszolgáltatási szféra nélkül, mivel a neoliberális globalista piaci világban egyre több a gazdaságilag gyenge egzisztencia, amely közvetett közösségi támogatás nélkül szinte társadalom alatti létre degradálódhat. Itt gazdaságilag semmi értelme a privatizációnak, persze politikailag annál inkább van: egy új, immár „szabadon”, csupán gazdasági alapon létrehozott függési rendszer, szinte megváltoztathatatlan új jobbágyság keletkezik, politikailag végtelenül gyurmázható, kiszolgáltatott tömegekkel. Hol van a társadalmi mobilitás esélye ott, ahol egyre szélesedő tömeg gyerekei számára megfizethetetlenek az elemi civilizációs szolgáltatások? A mai honi baloldal szokásos kompenzációs ígéretei üres szavak, mivel – más oldalról – az egyre kevésbé adóztató állam és önkormányzatok jövendő liberális látomása erre fedezetet nem teremt.
A gigantikus választási hazugság, a jóléti rendszerváltozás lózungja a valóságban újra, még erőteljesebben lelepleződik a privatizációs tervekben. Ebben hab a tortán az, hogy az ingyentankönyv ígéretét – a Nemzeti Tankönyvkiadó privatizálása miatt – a magántőkén keresztül fogják biztosítani. Ez az egész nem más, mint – egy kényszerpiacos helyzetben – a közpénzeknek baráti magánzsebek magánhasznává alakítása. Ezt súlyosbítja, hogy a családtámogatások jó része is ilyenné változik, hiszen egy magántőkés nem hivatott szociális feladatok átvállalására. A nemzeti kultúra végzetes kárairól már ne is beszéljünk. Hiszen annak ápolási költségei sem kérhetők számon a „saját” tőkéjét hasznosító „vállalkozótól”. (Az idézőjeleket az indokolja, hogy a mi esetünkben ez a „saját” és „vállalkozó” zömmel igen kétes módon szerzett egykori közvagyont és szintén kétes erkölcsű és jellemű tulajdonost jelent.) Az az általánosan hangoztatott liberális elv, amely szerint az állam rossz gazda, csak akkor lenne igaz, ha feltételezzük azt, hogy nincsenek becsületes és jó szakemberek. Még ha ez a modern materialista gondolkodás terjedése miatt igen előrehaladott arányban igaz is, egyetemesen téves és sértő álláspont.
A magántulajdon téves felfogása is meghúzódik a privatizációs felfogás mélyén. A szentséget nem ismerő modern materializmus/ateizmus e téren – rendkívül következetlenül – valamiféle magántulajdoni szentségben s mint egyedül valóban motiváló viszonylatrendszerben gondolkodik. Pedig a magántulajdon nem szentség, hanem egy olyan nélkülözhetetlen módszer, amely nélkül civilizált társadalom nem létezhet. A korlátlan magántulajdon azonban éppen hogy társadalmi konfliktusforrás, forradalmas feszültséggóc, s mint ilyen, egyszerűen kerülendő egy tisztességes és normális társadalomban. Ha a magántulajdon nem vállal közösségi kötelezettségeket is, illetve az állam nem rak rá ilyen terheket is – közvetlen vagy közvetett formában –, akkor más megoldása nincs a társadalmi feszültségek csökkentésének, mint az, ha közvagyoni formákban gondoskodunk a szegényekről. A közvagyon/közszolgáltatás célja tehát nem a minél nagyobb haszon. A közösségi tőke a legtisztább közérdek megtestesülése, amelynek lebontását csak egy növekvően adóztató állam képes pótolni.
A modern közvagyon (mint egykor sok szociális feladatú, tehát szociális célvagyon is) a szegényeket sokszor megalázó és esetleges magánkaritászt váltja ki nagymértékben, s az ugyanúgy a természetes közösségi szolidaritás megvalósulása, mint az állami nyugdíj-, egészség- és baleset-biztosítás (amelyeket szintén le akarnak bontani egyesek). Ha nem akarunk farkastörvényű társadalmat, emberhez méltatlan, kiszolgáltatott, tömeges léthelyzeteket, akkor mindent privatizálni nem szabad. Azok a közgazdászok, akik a piac mindent jól elrendező hatásában és a kizárólagos magántulajdonban bíznak, ugyanúgy zsákutcába viszik a társadalmat, mint a mindent államosító, közvagyonos kommunisták.
Az önző, korlátlan magánérdek felsőbbrendűségét hirdető neoliberális elmélet jegyében gondolkozó mai kormánykoalíció egyszerűen hazudik akkor, amikor az esélyegyenlőségről, jóléti rendszerről beszél, s közben szinte mindent privatizál. A privatizáció éppen azok érdekeit szolgálja a legkevésbé, akik csodaváró szegény emberként tavaly erre a koalícióra szavaztak. A piacosítás és a privatizáció – nem lehet eléggé és elégszer hangsúlyozni – elemi szükségleteikben teszi kiszolgáltatottá az alacsony jövedelmű csoportokat, mivel a modern magántőkének nincs szociális kötelezettsége.
S a nagyobbik kormánypárt éppen mostanában akar szociáldemokratává átvedleni. A szociáldemokrácia senki által nem vitatható erénye volt a szociális gondolkodás és gyakorlat. Elképesztő azonban az, hogy ilyen privatizációs elképzelések jegyében lehessen szocialistáskodni. Persze ha arra gondolunk, hogy az elvtársak a valóságos diktatúrában játszottak verbálisan (népi) demokráciát, akkor rajtuk nem kell csodálkozni.