Padláspieta

Létezik szerelem első látásra, és akadnak helyek, amelyeknek még manapság is van szellemük. Mindszentkálla a Káli-medence szívében ilyen település. Talán ezért van az, hogy az itt lakók jelentős része „bebíró”.

És ez a pieta? Ez honnan került ide? – kérdezem Hegyi Zoltántól, a mindszentkállai Pannon Udvarház vendéglő tulajdonosától és annak a régi kúriának az újjáélesztőjétől, amelynek a gazdasági épületeiből alakították ki a vendéglőt. Annyi szép öreg holmit mutatott már, hogy ez a szobor szinte túlzásnak tűnik.
Ülünk a pajtából lett étteremben, előttünk chardonnay, körülöttünk az egész Balaton-felvidék.
– A padláson volt – hangzik a felelet úgy, mintha bármelyik padláson lehetne másfél méteres Máriát találni a karjában fekvő Jézussal. Volt a század elején egy kóborló szobrász, aki elvetődött a Káli-medencébe. Faragott a falunak egy mosolygó Jézust, mert errefelé jár ilyen szobor minden úrkereszteződés mellé. Aztán nekifogott ennek a pietának. Gyönyörű lett. Túl szép, túl sugárzóan nőies. Nincs helye a templomban, hangzott az akkori plébános ítélete. Talán attól félt, hogy ő maga is rajta felejti a szemét. Így került a szobor a padlásra, onnan a házba és nyaranta az étterembe.
De nem csak ez állt elfeledetten ebben az udvarházban, ami egykor a környék legmódosabb földbirtokosáé volt. Találtak az új tulajdonosok a trágya alatt három teljes cserépkályhát kidobva, pontosabban ez egyikből egyetlen cserepecske hiányzott, de a szomszéd pajtájában kallódott pontosan olyan, amilyen innét hiányzott. Akkor dobták ki, mikor olajkályhát vásároltak. Düledezett néhány szecessziós szekrény a szobákban, és lapult mindenféle öreg kincs a fű között, olyasmi, amiről az örökösök azt hitték, hogy semmire sem lesz jó.
A kilencvenes évek elején senki sem gondolta volna, hogy az öreg csikótűzhelyen majd grillezett húsok sülnek, és a még öregebb vasaló fehér damaszt helyett vasalt csirkét simítgat. Azt sem hitte senki, hogy itt a Makám fog zenélni, és arról meg végképp nem is álmodtak, hogy Hobóék a Vadászatot adják majd elő az udvaron. Hegyi Zoltán is csak azt tudta, hogy itt akar élni. Pedig akkor már megalkudott egy másik házra, de hiába, a szerelem ellen – első látásra – semmit sem lehet tenni. Ahogyan a felújítás haladt, egyre többször szembesült azzal: a helyiek néha mennyire nincsenek tisztában azzal, hogy amit a szüleik, nagyszüleik és ők maguk létrehoztak, az érték. Afféle bolondosságnak tartották, hogy azok, akik a városból ide költöznek, mindenféle limlomot örvendezve összehordanak, miközben ők, akik itt nőttek fel, a városiakra szeretnének hasonlítani. Egy napon szólt Hegyiéknek egy barátjuk, hogy bontják a nagymama házát, van ott egy tűzhely, ha érdekeli őket, vigyék isten hírével. Ez volt a ház utolsó éjszakája. Zoltánék beléptek, és meglátták a mázas kerámiából rakott, vörösréz parázstartókkal és vízforralókkal kialakított, több négyzetméteres tűzhelyet, és tudták, hogy ez rájuk várt. Lebontották, éjszaka elvitték, ma ezen főznek. Másnap a bontók azt hitték, látomásuk van, mikor a tűzhely hűlt helyét találták.
Ülünk, a nyelvünkön szétomlik a bor, és arról beszélgetünk, hogy ezek az emberek itt – Pestről nézve a világ végén – talán csak elvesztették az önbizalmukat. Senki sem mondta el nekik, hogy kötőanyag nélkül kőfalat rakni művészet.
– Ezeknek az embereknek bele van írva a génjeikbe, hogyan kell bánni a kővel. Zsenik – folytatódik észrevétlenül a mese arról, hogyan lehet alig valamicske pénzből nekiállni egy házfelújitásnak.
– Mentem a mesterek után, és amit megtanultam tőlük, azt azonnal én is csinálni kezdtem. Pedig először a szöget, de még a kalapácsot is kivették a kezemből, mert nem bírták nézni, ahogyan tartom.
Aztán megint visszakanyarodunk oda, hogy hová veszett az önbizalom.
– Döbbenetes volt, amikor az egyik falubeli ember eljött rendbe tenni a kőkerítésünket. Munkanélküli, megkeseredett, ivással töltötte a napjait. De a kerítés, amelyet felépített, remekmű a maga tökéletes hajlításaival és arányaival. Miután ez az ember végzett a munkájával, visszazuhant ugyanabba az apátiába, amelyből a munka – ha időlegesen is – felébresztette. Szegény meghalt már, Sári Gyurinak hívták. De vannak még Mindszentkállán építőmesterek.
Az elmúlt ciklusban kistérségi megbízottként dolgozhatott Hegyi Zoltán, majdnem negyven falu tartozott hozzá. Azt meséli, komoly munkájába került, amíg meggyőzte a szőlősgazdákat, hogy ne adják el fillérekért a szőlőt, hanem menjenek el a hivatalokba, szerezzék meg az engedélyeket a bor árusításra. Ha van egy kicsi pénzük, a palackozáshoz szükséges formaságokat is intézzék el. Máris a sokszorosát kapják annak a pénznek, amelyet a szőlőért adnának a felvásárlók, akik ráadásul megközelítőleg sem csinálnak olyan jó bort, mint azok, akik gyerekkorukban tanulták meg. Errefelé minden pincének megvan a zamatvilága.
– Szóval hogyan is született meg ez a fogadó? – kanyarodunk vissza a kiindulóponthoz a bor után.
– Négy évvel ezelőtt kedvezményesen tudtunk hitelt felvenni – folytatódik a történet. – Az állatainkat elköltöztettük olyan barátainkhoz, akik békés, boldog öregkort tudtak biztosítani nekik, és nekiálltunk az öreg istállóból vendéglőt csinálni.
És újabb kincsek kerültek elő: kiderült, hogy a régi, szükség hozta szinteltolások más-más hangulatú tereket adnak, és az is, hogy a lovak helyét úgy alakította ki a hajdani gazda, hogy tökéletesen alkalmas lett konyhának.
Zoltánnak és a feleségének, Brigittának ekkor már szenvedélyükké vált, hogy az ócskapiacokat járják, és onnét megmentsenek mindent, ami érdekesnek tűnt: háború előtti balatoni vonatmenetrendet, régi kocsmárosoknak kiküldött árjegyzéket. Sőt találtak adópapírokat is a kárvallott meglehetősen paprikás hangvételű magánlevelével. Ezek most ott sorakoznak bekeretezve a falon, mindenféle nélkülözhetetlennek tűnő öreg használati tárggyal, például a kredenc tetején díszelgő vörösréz pálinkafőző berendezéssel együtt.
Az étlapot Brigitta találta ki, csupa olyasmi szerepel rajta, amit a borozgatáshoz a helybeliek is elkészítenek maguknak: libazsíros kenyér lila hagymával meg babgulyás. Vannak könnyebb fogások is, például a grillezett bébicukkini és szárnyasok, saláták. Végre egy hely, ahol friss fűszereket használnak, ott illatoznak a bejárat előtt. Sokáig mindent Brigitta főzött, mostanában talált egy asszonyt, akinek jó szívvel átengedheti a munkát. Szigorúan a környező falvak kofáitól vásárolnak.
– Nekünk, falusiaknak segítenünk kell egymást – mondja Brigitta.
– Nem hiányzik a város? – kérdezem, de egyszerre rázzák a fejüket, és azt kezdik magyarázni, hogy az ember egy darabig elfojthatja magában a vágyat a normális, emberi léptékű élet után, de ennek soha nincs jó vége.
– A gyerekeink itt nőttek fel a helybéli gyerekekkel együtt. Sokszor csak azt vesszük észre, hogy egyel több bicikli támaszkodik a falnak. Jönnek az új barátok, akiket addig soha nem láttunk, és negyedóra múlva a világ legtermészetesebb módján kérnek egy vajas kiflit. Mióta a világon vannak, visszük magunkkal őket Rolling Stones-koncertre, kiállításmegnyitóra, semmiről nem maradnak le. Viszont megtanulják, hogy sokféle ember van a világon.
Négy évvel ezelőtt, már a kezdet kezdetén egyértelmű volt, hogy nem elég vendéglőt nyitni, valamivel „fel kell pörgetni” a helyet. Hegyi Zoltán nem tagadta meg a Szexepil együttessel töltött éveit, neki is öröm volt a régi barátokat elhívni zenélni. Eleinte ingyen muzsikáltak (Cseh Tamás „főszponzor” például azóta is), a következő években már sikerült pályázatokon pénzt szerezniük, szponzorokat megnyerniük. Ez persze hihetetlenül sok szervezőmunkát igényel. De bármilyen furcsa, azok, akik segítettek, igenis azt értékelték, annak örültek, hogy jó helyre, színvonalas produkciókra adták a pénzüket. Előbb a muzsikusok jöttek, aztán a képzőművészek, a keramikusok, és valóban „felpörgött” a hely. Kár, hogy a jelenlegi kormányzattól egyelőre nemigen lehet segítségre számítani, márpedig ma kultúrát támogatni magánzsebből nem nagyon lehet, hacsak nem milliárdos valaki; sokszor csak annyi pénz gyűlik össze a jegyeladásokból, amennyi a zenészek gázsiját fedezi.
– Ilyenkor azt mondjuk, volt egy jó esténk, ez is elég – állítja Hegyi Zoltán, és egy kicsit sajnálja, hogy a környéken nyaralók teszik ki a látogatók nagy részét, azok viszont, akik egész évben itt laknak, nagyon ritkán jönnek el. – Pedig velük maradunk itt télen, amikor csönd lesz, és a macskák léptét is hallani lehet a havon.