Szatócsból gerilla

Bush elnök május eleji bejelentése óta, miszerint a „főbb harci cselekmények véget értek”, 52 amerikai katona vesztette életét Irakban harc közben. Hosszú azoknak a sora is, akik balesetben, betegségben haltak meg – öszszességében a májust követő veszteség csaknem azonos a háborúban elszenvedettel.
A médiában látottak és hallottak dacára nincs egységes álláspont arról, hogy Irakban valódi gerillaháború van-e kibontakozóban, vagy a helyzet különlegességéből következik a sok incidens. Egyes vélemények szerint a Szaddám Huszein nélkül is erősen Amerika-ellenes lakosság egyre jobban szervezett akcióiról van szó, amelyekben a katonaviseltek és az elszántabbak közvetlenül, a társadalom szélesebb rétegei pedig közvetve, legalább a szimpátiájukkal vesznek részt. A vezéregyéniségek a hagyományos társadalmi, családi, vallási tekintélyek közül kerülnek ki, s ez ad lehetőséget arra is, hogy az iszlám harcos, fundamentalista áramlatainak képviselői is beszivárogjanak az országba.
A szinte állandósult rajtaütések egyik magyarázata az országban felhalmozott és közkézen forgó rengeteg fegyver. A helyi kultúra sohasem volt mentes az erőszak idealizálásától. Ma Irakban nincs olyan család és háztartás, amely ne rendelkezne valamilyen lőfegyverrel. Hiábavalónak bizonyult az amerikaiak „amnesztiát fegyverért” akciója, Irakban bőven maradt fegyver „illetéktelen kezekben”.
Más vélemények szerint nincs jele annak, hogy Irakban gerillaháború bontakozzék ki a szó hagyományos értelmében. Állításukat épp a fegyverek nagy mennyiségével támasztják alá. Ahogy fogyatkozik majd a készlet, úgy hagy alább a lelkesedés is. E logika szerint Irakban a „békebeli” amerikai veszteségek sem rúgtak volna ilyen magasra, ha az elégedetlenkedőknek nincsenek meg az eszközeik.
Régi kérdés, hogy az éjszakai gerillaharcost mennyi választja el a nappal a megszállók bakancsát békésen tisztító lakostól. A franciák algériai jelenléte idején nemegyszer előfordult, hogy a bazárban csecsebecsét áruló szatócs éjjel ugyanazokra a katonákra lőtt, akiknek nappal eladott valamit. Indokínában a piacon áruló rizsesparasztok is sokszor voltak az ellenállásba „bekötve”, s talán éppen békés civil munkájuk során szerezték be azokat az információkat megszállóikról, amelyek alapján támadásaikat kivitelezték. Észak-Írország drótkerítések övezte katolikus falvaiban is általános volt a látszólag békés nappali egymás mellett élés a megszállókkal, míg éjszaka a munkaruhát letevő, IRA-csuklyát felöltő polgárok kéziaknavetőkkel vették tűz alá a brit kaszárnyákat.
A fegyveres ellenállást azonban nem csak kulturális és földrajzi adottságok határozzák meg. A megszálló – és hátországa – moráljának és harcmodorának átalakulásával változik a gerillaharc formája is. Éppen az amerikaiaknak kell ezzel tisztában lenniük, akik Délkelet-Ázsiában rengeteg tapasztalatra tettek szert ezen a téren. Nagyhatalomként váltva a franciákat, kezdetben éppen azokat az erőket támogatták, amelyek az előző megszállókat elkergették. Aztán ahogyan egyre nyomasztóbb lett a jelenlétük, úgy fordultak ellenük a korábban velük rokonszenvező csoportok. Hanoi ezt kihasználva tudott egyre nagyobb befolyásra szert tenni a dél-vietnami ellenállási mozgalomban, hogy aztán az amerikaiak távozását követően az egész országot saját zászlaja alatt egyesítse.
Ami a kommunista rezsim hatalomvágya volt Vietnamban, az más ellenállási mozgalmakban a vezetők egyéni ambíciója, netán a szervezett bűnözés profitvágya. A Koszovóban a megszálló szerb katonaság ellen harcoló albán csoportok, jelesül az UCK finanszírozásának szálai a balkáni cigarettacsempészethez vezetnek. Alaposan feltárt jelenség a világon mindenütt jelen lévő, óriási anyagi eszközökkel rendelkező csecsen maffia szoros kapcsolata a csecsenföldi ellenállással. S hogy egy szóra visszatérjünk Észak-Írországhoz: az IRA bankrablásai úgyszintén közismertek. Az ellenállások történetébe – legyen az alapmotívum mégoly igazságos, egyeseknek romantikusan tiszta – ezek a tények és jelenségek is beletartoznak. Az élvonalban harcolók és az „ellenállási elit” idővel elszakadhat a realitásoktól; ennek eredménye még több értelmetlen erőszak, valamint a szimpatizánsok elfordulása lesz. Amikor a „csendes tömeget” már csak fenyegetéssel, példastatuálásokkal (lásd az IRA híres csonttöréseit, arcmetszéseit) lehet rávenni a támogatásra, az ellenállás kifáradt. Ha a megszálló kitartó, vagy a szemben álló felek esélyei óriási különbséget mutatnak a megszálló javára, idővel elérkezhet ez a pillanat, ám a történelmi példák részletes elemzése sem szolgál általános tanulságokkal.
A megszállás vagy ellenállás sikerét azonban távolról sem a szembenállás, a kölcsönhatás és a belső változások határozzák meg. Külső tényezők éppúgy nyomnak a latban – s ez igaz az Egyesült Államok iraki jelenlétére is. Ha az események amerikai értelmezése, azaz egy kegyetlen diktátor elkergetése, a demokratizálás szándéka igaz lenne, biztosak lehetnénk abban, hogy idővel teret veszít az iraki ellenállás, s a békés kompromisszum hívei kerülnek többségbe. Ha azonban a globális stratégiai és gazdasági érdekeket tekintjük a megszállás mozgatórugóinak, amelyekkel egy nagyszámú népességet képviselő, sziklaszilárd hagyomány és kultúra – az iszlám – áll szemben, az amerikai megszállás megnyugtató végkimenetele enyhén szólva megkérdőjelezhető.