„S míg a ma nagy munkásnépe / lánggal festi fel
az égre / hajnalát, / búzáról száll kenyérillat,
/ s bölcsődal mellett tervet ringat / az anyád!”
Markovits János: A munka asszonya
(Díjnyertes pályamű, Újvidék, 1946)
Az 1944 őszétől 1945 nyaráig tartó kivégzések a legfelső vezetés (Tito és szűkebb köre) által tervezett és irányított vérengzések voltak. Ezt az is bizonyítja, hogy a gyilkosságokkal párhuzamosan megkezdődött 65 ezer szerb és crnagorác családnak – az ideológia szerint a fasizmus áldozatainak – a betelepítése a Vajdaságba, a kivégzettek helyére.
A horvát–szlovén frigyből született Joszip Broz Tito kezéhez nemcsak magyar vér tapad, hanem horvát és szlovén is. Az 1945 kora tavaszán összeomlott horvát bábállam katonái (civilekkel vegyesen) Ausztria felé menekülnek Tito partizánserege elől, s osztrák területen (Bleiburg mellett) kapitulálnak az angol csapatok előtt. A derék, civilizált és mértéktartó angolok azonnal és válogatás nélkül átadják a menekülőket a bosszúvágyó csetnikekkel jócskán megszaporodott partizánoknak, akik „hazakísérik” foglyaikat, s már a graz–maribori országút jugoszláviai szakaszán 35 ezer horvátot és mintegy 15 ezer szlovén domobránt végeznek ki, utóbbiakat Kocevski Rogban. (Itt már áll az emlékmű a tömegsírok közelében.) A magyarok, horvátok és szlovénok megtizedelése mellett (a három nép áldozatainak száma megközelíti a százezer lelket) folyik a bácskai–bánáti, szlavóniai, baranyai, muraközi és muravidéki svábok (németek) elüldözése, ami csak 1946-ban szelídül kitelepítéssé.
A Vajdaság poklában
Mind Szlovéniában, mind Horvátországban lázas történészi kutatómunka folyik, s születnek a publikációk, kötetek, a szakemberek eredeti dokumentumokat tárnak a nyilvánosság elé. Németországban ügyvédek százai dolgoznak azon a kártérítési jegyzéken, amelyet a német állam hamarosan hivatalosan átnyújt Belgrádnak. Csak a terrorra, népirtásra, megfélemlítésre oly érzékeny magyar történészek hallgatnak Ormos Máriától Gerő Andrásig, Karsai Lászlótól Glatz Ferencig. Körülbelül ennyi a szerb történészek mondanivalója is. Bár Szerbiában mintha mozdulni látszana valami, aminek iránya még kétséges ugyan, de a közelmúltban arról értesülhettünk belgrádi forrásokból, hogy a jugoszláv fővárost fölszabadító partizánok – állítólag – 24 ezer szerbet is kivégeztek.
A cinkos (és cinikus) némák között azért mindig akad egy ember, aki megszólal. Az igazak sorát Alekszandr Szolzsenyicin nyitotta meg, aki 59 millió (!) ember elpusztításával vádolta meg Sztálint. A Vajdaság pokláról a kitűnő újságíróból dokumentarista publicistává érő Matuska Márton évtizedes kutató-tényfeltáró munkája nyomán tudunk meg egyre többet.
Már az 1944. december 22-től 1945 novemberéig regnáló ideiglenes magyar kormány is tudott a kegyetlen jugoszláviai megtorlásokról, de hallgatott. Hallgattak a későbbi legitim koalíciós kormányok is, pedig Mindszenty József bíboros többször személyesen is felhívta a magyar vezetők figyelmét arra, hogy mi folyik délen.
Az 1947-es párizsi békekonferencián részt vevő Gyöngyössy János külügyminiszter vezette magyar delegáció úgy döntött, hogy nem teszi szóvá a partizánvérengzés több tízezer magyar áldozatának sorsát, nehogy Magyarország ellen hangolja a győztes hatalmakat. Halált megvető gyávaságunk következményeként a döntnökök kegyesek voltak hozzánk: megkaptuk Trianont immár másodszor, szerény – számunkra ismét kedvezőtlen – határmódosítással.
A koalíciós kormány következetességét mutatja, hogy az 1947-ben Budapestre látogató Titót olyan parádés fogadtatásban részesítette, amelyre csak a királyi jelző illik. Még az Andrássy út csatornafedelei alá is jutott egy-egy UDBA-ügynök (az UDBA a volt jugoszláv titkosszolgálat nevének rövidítése), mivel – nyilván történelmi okokból – ezt a marsall biztonsága „megkívánta” annak ellenére, hogy Budapest nem Szarajevó és nem is Marseille.
Rákosi megsértődik
Rákosi Mátyás bácskai gyökerekkel dicsekedhetett. Adán született 1892. március 9-én, az egyik helyi szatócs sokadik gyermekeként. A kis Matyi azonban nem élvezhette sokáig a még ma is magyar többségű Ada csodálatos Tisza-partját, mert apja nem sokkal fia születése után csődbe ment, s bár a hitközség kisegítette, hamarosan újabb csődöt jelentett, amit már nem nézték el neki. Szabályosan elzavarták Adáról a fűnek-fának tartozó, számláit nem fizető fűszerest.
Ez a kellemetlen gyermekkori élmény nem csökkentette a Magyarországra 1945 januárjában, ötéves moszkvai emigráció után visszatérő Rákosi érdeklődését az éppen alakuló Jugoszlávia iránt. Határozottan tetszett neki az önmagát a fasizmus igája alól fölszabadító, a vörös csillagot mindenre és mindenhova kitűző, háborús legendák övezte, „testvériségbe és egységbe tömörülő” balkáni államkonglomerátum. Tito egyenesen imponált Rákosinak. Moszkvában ugyan elkerülték egymást, mert Rákosi csak 1940 őszén érkezett, Joszip Broz pedig már 1935 februárjában ott volt, akkor éppen Friedrich Walter álnéven (a Tito mozgalmi nevet a második világháború alatt vette föl, mivel a korábbi túl németes volt), és szűk két évet töltött ott. Kun Béla likvidálásától az első nagy trockista perig igazán impozáns társaság vette körül, amelynek főbb tagjai: a szlovén Kardelj, a német Wilhelm Pieck, az olasz Togliatti, a bolgár Dimitrov és a spanyol José Diaz. Sztálint csak egyszer láthatta Broz, személyesen (ekkor még) nem találkoztak. Broznak azonban elég volt, amit látott és hallott, s az első adandó alkalommal úgy döntött, hogy mégiscsak kevésbé életveszélyes a királyi diktatúra Jugoszláviában, mint a csisztkák (tisztogatások) a „világ egyetlen munkásállamában”, s 1937 őszén távozott a szovjet fővárosból. (1937 és 1939 között csaknem száz jugoszláv kommunistát tartóztatott le Sztálin, és a többségüket ki is végeztette.)
Friedrich Walter megúszta a Szovjetuniót, J. B. Tito – bár többször megsebesült – győztesen került ki a világháborúból, s teljes marsalli pompájában csilloghatott a vele egyidős, de nem éppen előnyös kinézetű magyar pártfőtitkár előtt, aki mérhetetlenül irigyelte őt. Rákosinak minden tetszett Jugoszláviában, Belgrádot egyenesen imádta, s többször megfordult ott 1945–48 között. Élvezte a színes népviseletben vagy katonaruhában járó szerb, macedón, albán, a járdaszélen guggoló bosnyák hazafiak színes és hangos kavalkádját. Még a futballcsapatok neve – Partizan Beograd, Zseljeznicsar (Vasutas), Crvena Zvezda (Vörös Csillag), Crvena Zastava (Vörös Lobogó; autómárkanévként a mai napig használatos) – is tetszett Rákosinak. De ami főleg tetszett neki, az a kemény és határozott kommunista politika volt. A jugoszláv elvtársak nem szórakoztak: lefordították és átvették a szovjet alkotmányt, az AVNOJ-t (Jugoszláv Antifasiszta Népfront) átalakították parlamentté, meghúzták a belső (tagköztársasági) határokat, kinevezték egymást miniszternek, elnöknek, tábornoknak, mindent államosítottak, s művüket már 1945. november 29-re be is fejezték. Így kell ezt csinálni, a Tito-terv az igaz út – gondolta Rákosi –, nem a hazai, ahol még mindig Fradi van meg MTK, koalíció, többpártrendszer, állandóan elvesztett választások, kékcédulázgatás, „szövetséges” szocdemek, magántulajdon, magántőke… őrület, a szovjetek meg egyre jobban sürgetnek! Tito nem sok időt és figyelmet szentelt Rákosinak, egyenesen lenézte, „korrepetálását” Kardeljre és Gyilaszra bízta.
Rákosi rettegett minden utazástól, a vonattól is félt, autóval jött-ment (még Moszkvába is vécés Cadillackel járt). Belgrádból hazafelé jövet rendszeresen megállt Újvidéken, és betért a Magyar Szó szerkesztőségébe. A Magyar Szó ez idő tájt olyan erősen balos volt, hogy még testvérlapja, a Szabad Nép is polgári napilapnak nevezhető hozzá képest. Ennek a lapnak a munkatársait szórakoztatta Rákosi elvtárs azzal, hogy beszámolt belgrádi élményeiről, hangsúlyozva, kikkel tárgyalt, kik fogadták. Természetesen a legfelső állami és pártvezetők. Mivel háborús szereplése nem sikeredett „partizánosra”, rendszerint viszszatért a „még hősibb múltba”, s a tanácsköztársasággal büszkélkedett, mint aki annak „legfiatalabb népbiztosa” volt. Odáig merészkedett, hogy szinte már egyedül verte ki a cseheket a Felvidékről, amely történet hallatán a csalódott trockista vajdasági magyar költő, Gál László megkérdezte a Magyar Kommunista Párt főtitkárától: „Ugye, Rákosi elvtárs, a csehekkel délutánonként hadakozott, mivel délelőttönként minket oktatott a budapesti pártakadémián?”
Rákosi majd fölrobbant a dühtől, fölpattant, elviharzott a szerkesztőségből, és Újvidékre sem tette be többet a lábát.
A láncos kutya
A jugoszláv történetírás kegyes csúsztatással kezeli az 1945 és 1948 nyara közötti (fentebb vázolt) időszakot, amelyet úgy tüntet fel, mintha a második (kommunista) Jugoszlávia azonnal (már 1945-ben) szembefordult volna a Szovjetunióval és Sztálinnal, holott annak idején maga volt a későbbi „ideológiai stréber NDK”, amihez elengedhetetlenül hozzátartozott a karizmatikus vezető személye. Tito személyi kultuszának kiötlői és kivitelezői Rankovics (belügy-,), Kardelj (külügyminiszter) és a fő ideológus (gyakran emlegetik jugoszláv Lukács Györgyként), Milovan Gyilasz voltak.
A nagy (255 804 négyzetkilométer) kiterjedésű országban berendezkedő kommunista nómenklatúra tovább gyarapította volna területét. Tito Bledben átverte Dimitrovot a jugoszláv–bolgár konföderáció tervével (amelyben Bulgária ugyanolyan tagköztársaság lett volna, mint Szlovénia), s a következő falaton, Albánián kérődzött. Ebbe a kegyelmi állapotba csapott bele Sztálin a Tájékoztató Iroda határozatával, amely a legdurvábban elítélte a Jugoszláv Kommunista Pártot, Titót és a többi vezetőt. Derék történészeink szocialista elítélésről beszélnek, miközben rendre megfeledkeznek arról, hogy az olasz és a francia kommunisták vezetői (Tito moszkvai cimborái) is aláírták a kiátkozást. Sztálin biztosra ment, szinte már kész volt az új jugoszláv kormány, amelynek tagjait a prágai, bukaresti, budapesti stb. jugoszláv követségek diplomatáiból toborozták – Titóék likvidálására. Ám időközben Belgrádban – a távollétükben – valamennyiüket halálra ítélték, s az ítélet alól a mai napig sem mentette fel őket (a még élő 1948-as szerb hazaárulókat – ez a megfelelő szerb terminológia) egy amnesztia.
A szocialista acsarkodók élharcosa Rákosi Mátyás, aki pár hónappal (héttel) korábban még áradozott Titóról. Sztálinnál még külön is följelenti volt eszményképét, és 1949 tavaszára, mire diktatórikus hatalma kiteljesedik (munkásmozgalmi kiadványokban a fordulat éveként használták), már Rajk-pert is produkál, amelynek fő ága a jugoszláv vonal. A belgrádi vezetés úgy véli, hogy a Rajk-per az ország ellen tervezett katonai támadás előjátéka, s egyesek fölvetik a kormányzati és pártszervek átköltöztetésének gondolatát a jobban védhető Szarajevóba. A „szemlélődő” Nyugat fölajánlja a kommunista Jugoszláviának a NATO-tagságot (!), amelyet az még szorongatott helyzetében is elutasít, igénybe veszi viszont a Marshall-segélyt.
A vajdasági magyarság még föl sem ocsúdott a második vesztes háború és az azt követő azonnali kegyetlen megtorlás megrázkódtatásaiból, amikor teljes blokád alá került Magyarország déli határainak lezárásával. A Magyar Néphadsereg azonnal megkezdte fegyveres provokációit: a légierő pilótái – a Szovjetuniótól kapott, viszonylag új MIG–15-ösökkel repülve – azon versenyeztek, hogy Szabadka, Újvidék vagy Zimony fölött fordulnak-e meg. A jugoszláv néphadsereg mélységi határvédelemre rendezkedett be, ami azt jelentette, hogy a magyar határtól mintegy húsz kilométerre ásta be magát, maga elé, az első vonalba pedig vajdasági magyarokat állított, gyorsan besorozva őket Tito katonájának. (Ezekről a tényekről dicső hadtörténészeink hallgatnak.)
Magyar lőtt magyarra, szovjet géppisztollyal, vörös csillagos sapkában. Így árulta el az „anyaországi” diktátor (ő a második a sorban) a vajdasági magyarokat, akik közül sokan a jugoszláviai gulágra, Goli Otokra (kopár sziget) kerültek, ugyanis Titóék első intézkedése az volt, hogy deportálták azokat, akik nem kellő mértékben ítélték el és bélyegezték meg Sztálint. Az adriai szigetlágert csak 1963-ban zárták be végleg.
A vajdasági magyarság „nyolc évet kapott”, karanténja 1956-ig tartott.
