„S míg a ma nagy munkásnépe / lánggal festi fel
az égre / hajnalát, / búzáról száll kenyérillat,
/ s bölcsődal mellett tervet ringat / az anyád!”
Markovits János: A munka asszonya
(Díjnyertes pályamű, Újvidék, 1946)
Az 1944 őszétől 1945 nyaráig tartó kivégzések a legfelső vezetés (Tito és szűkebb köre) által tervezett és irányított vérengzések voltak. Ezt az is bizonyítja, hogy a gyilkosságokkal párhuzamosan megkezdődött 65 ezer szerb és crnagorác családnak – az ideológia szerint a fasizmus áldozatainak – a betelepítése a Vajdaságba, a kivégzettek helyére.
A horvát–szlovén frigyből született Joszip Broz Tito kezéhez nemcsak magyar vér tapad, hanem horvát és szlovén is. Az 1945 kora tavaszán összeomlott horvát bábállam katonái (civilekkel vegyesen) Ausztria felé menekülnek Tito partizánserege elől, s osztrák területen (Bleiburg mellett) kapitulálnak az angol csapatok előtt. A derék, civilizált és mértéktartó angolok azonnal és válogatás nélkül átadják a menekülőket a bosszúvágyó csetnikekkel jócskán megszaporodott partizánoknak, akik „hazakísérik” foglyaikat, s már a graz–maribori országút jugoszláviai szakaszán 35 ezer horvátot és mintegy 15 ezer szlovén domobránt végeznek ki, utóbbiakat Kocevski Rogban. (Itt már áll az emlékmű a tömegsírok közelében.) A magyarok, horvátok és szlovénok megtizedelése mellett (a három nép áldozatainak száma megközelíti a százezer lelket) folyik a bácskai–bánáti, szlavóniai, baranyai, muraközi és muravidéki svábok (németek) elüldözése, ami csak 1946-ban szelídül kitelepítéssé.
A Vajdaság poklában
Rákosi megsértődik
A láncos kutya
