Útkeresők, idegenvezetők és igénybejelentők

Hatszáz értelmiségi, író, tanár, pap és diák gyűlt össze hatvan évvel ezelőtt, 1943 augusztusában a Püski Kiadó hívására Szárszón, hogy a független, szabad és demokratikus Magyarországról kovácsoljon terveket. A tanácskozásukról készült jegyzőkönyvek tanúsága szerint számos fontos kérdésben nem értettek egyet. A nemzeti múltról vallott nézeteik, sziklaszilárd magyarságtudatuk és a haza féltése azonban olyan közös nevezőt teremtett számukra, amelyről bátran szorgalmazhatták a háború után a nemzeti szempontú társadalmi berendezkedést. Talán ezért is lett az elkövetkező évtizedekben mítosz és vád egyszerre a hatvan évvel ezelőtti konferencia szinte minden fontos gondolatából. Ma már szárszói konferenciából is kettő van: egy balliberális és egy nemzeti. A kettő között át- és kibeszélhetetlenek az ellentétek. Olykor, úgy tűnik, a nemzeti oldalon is nagyobb a nézetkülönbség, mint az egyetértés. A hét végén, a kerek évfordulón a Szárszói Baráti Kör rendezésében ismét tanácskozásra gyűltek össze az országról felelősséggel gondolkodó, útkereső magyarok. Hogy találtak-e közös nevezőt és távlatokat a hazának, mint 1943-as elődeik, erről beszélgettünk a saját út történelmi kísérletéről előadást tartó Bíró Zoltán egyetemi tanárral.

– A nemzeti függetlenségi gondolat – voltaképpen Mohács óta – végig jelen volt a történelmünkben – mondja Bíró Zoltán. – Ezt azonban hol Keletről, hol Nyugatról újra meg újra keresztülhúzták. Hol katonai, hol gazdasági erővel, hol manipulációval… 1943-ban, a háború kellős közepén kitűnő emberekből álló szellemi gyülekezet táborozott Szárszón, amelyik azt a kérdést tette fel: mi várható a háború befejezése után, és milyen magatartásra lesz szükség Magyarországon. Mindarra, ami ennek a hatvan évvel ezelőtti együttlétnek a lelkét, a gondolati eszenciáját jelentette, könyörtelenül rácáfolt az 1947 utáni valóság. A nemzeti érdekekért és célokért azután csak majd egy évtized elmúltával emelhetett szót, hatalmas lendülettel, az értelmiség. 1956 szelleme – Németh László is ezt tartotta – lényegében az 1943-as szárszói táborozás szellemiségével azonos, aminthogy a rendszerváltást előkészítő években megnyilvánuló értelmiségi gondolkodás is. Németh László – Erdei Ferenccel és azzal a baloldallal is vitázván, amelyik azt hangoztatta, a háború után a dolgozó nép és a szovjet típusú hatalom diktatúrája is jó esélyt jelenthet a háború utáni Magyarország számára – a mai felfogásunk számára igen figyelemreméltó módon azt fejtegette, a szovjet uralom is elutasítandó, de el kell utasítani egy angolszász uralmat is. Azt a népet ugyanis, amelyiket „bennszülötté” tett a történelem, minden idegen megszállás kiszolgáltat.
– Az útkeresés kérdéseinek a megfogalmazásában mindig is nagyok voltunk mi, magyarok. De a megválaszolásukban? A cselekvési program felrajzolásában is?
– Nem is a program hiányzik, hiszen ha a hatvan évvel ezelőtti szárszói konferencia jeles felszólalóira gondolunk, Kodolányira, László Gyulára például, Németh László mellett, bizony nagyvonalú program bontakozott ki a szavaikból. De erre is Németh László figyelmeztetett, nemcsak az a nagy kérdés, hogy az országra nehezedő külső körülmények hogyan nehezítik a megvalósítását, hanem hogy idebent kik az „idegenvezetők”? A mégoly nagyszerűen megalapozott társadalmi rendszer sem elegendő egymagában a nemzet fenntartásához. Nemzeti elkötelezettségű emberek is szükségeltetnek hozzá, akik működtetni tudják. Új nemességet kell kinevelnie a magyarságnak – írja egy helyütt, nem Szárszóval kapcsolatban Németh László, természetesen nem rendi értelemben, hanem szellemiek tekintetében. Ezzel szemben mi történt? 1945-től kezdve a kontraszelekció jegyében zajlik az ország vezetőinek a kiválasztása. Ez aztán lehetetlenné teszi, hogy a magyarság önköréből állítsa ki azt a szellemiek és erkölcsiek tekintetében alkalmas értelmiséget, amely az országot nemzeti érdekek alapján vezethetné. Minden nemzeti alapú kezdeményezés ezen a belső „zátonyon” feneklik meg, ezért nem tudjuk azokat az – igaz, igen keskeny és kockázatos – saját útjainkat végigjárni, amelyeket pedig, a ránk nézve különösen kedvezőtlen nemzetközi viszonyok közt is végigjárhatnánk.
– Jelen időben beszél, és ez akár úgy is értelmezhető, mintha a II. világháború után érvényesülő folyamat, az érdemtelenek, a gyengébb tehetségűek kiválasztása a vezetői posztokra mind a mai napig érvényben volna…
– Két erő feszül egymásnak ma Magyarországon: az egyik a nemzeti érdekű, a másik a (neo)liberális. Ezekből az egyik lényegesen nagyobb nemzetközi és hazai támogatást kap, mint a másik, a gazdaság, a politika és a kultúra terrénumán egyaránt. Nem szellemi értelemben értendő természetesen a nemzeti erők gyengesége, hanem hatáskör tekintetében. Éppen az évtizedeken át tartó kontraszelekció következményeképpen nem tudnak olyan helyzetbe kerülni, hogy a neoliberális erőkkel hatékonyan tudjanak szembeszállni. Nincs hozzá gazdasági erejük, nincsenek nemzetközi kapcsolataik, nem kapnak nyilvánosságot… Helyzetüket az is nehezíti, hogy azzal az (ál)könnyedséggel, amit valójában nyegleségnek kellene neveznünk, amellyel a neoliberálisok országos gondjaink kibeszélésekor fellépnek – gondoljunk csak az igazi szárszói tanácskozás karikatúrájának szánt ízléstelenségre –, nem lehet vitatkozni. Érvelni csak valami mellett, illetve valami ellen lehet, a hányavetiséggel, a zavarossággal és a zavarkeltéssel hogyan szegezzen szembe bárki is észérveket?
– Jó pár évvel ezelőtt, az igazi szárszói összejövetelek egyikén hangzott el az a ma különösen szívbemarkoló okfejtés, amely azt részletezte, igen logikusan, hogy addig nem épülhet ki minálunk (sem) szabad gazdaság, amíg kulcsfontosságú területeken külső hatalmaknak adatik meg a vezérszerep; függő helyzetben pedig hiú ábránd tartós fejlődést remélni országunknak. Miről beszélhetünk, miben bízhatunk egyáltalán, Szárszón és egyebütt?
– Ha a magyar nép kezén semmi nem marad az ország javaiból, valóban semmiről. Egyvalamit azonban egészen biztosan nem tehetünk meg: az igényről nem mondhatunk le, hogy az ország a saját útján jusson valamire. Viszontagságos történelmünk során sem nyugodtunk bele sohasem, lelkünk mélyén bizonyosan nem, hogy szerencsétlen nemzetközi sodrásnak legyen hazánk a része. A saját út nem más, mint igénybejelentés. Amikor, burkoltan bár, de arra céloz, hogy a szárszói találkozók rendre úgy fejeződnek be, hogy utánuk a gyakorlatban semmi nem történik, voltaképpen igaza van. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a történelem nem engedi – hatvan éve sem engedte –, hogy bármi is történjen. Szárszó vitathatatlan értelme: emlékeztet bennünket az igénybejelentés jogára. Kötelességére! Ha belülről, önmagunkban is lemondunk arról a jogunkról, hogy hazánk a saját útját járja, akkor csakugyan vége van a világnak. Deák Ferenc mondotta, amiről a nemzet saját maga nem mondott le, azt még visszahozhatja a kedvező történelmi pillanat. De amiről maga mondott le, attól örökre búcsút vehet. Ha nemzeti létünket fenn akarjuk tartani, ébren kell tartani az igényt, hogy Magyarország a saját útját járja. A világgazdaság igazolta, hogy az a szovjet modell, amit évtizedeken át ránk erőltettek, csődöt mondott. A másik út, a liberálkapitalizmus pedig mostanában készül csődöt mondani. A világ egyre kevésbé tudja elviselni az igazságtalanság, a szellemi, lelki, a gazdasági kiszolgáltatottságnak azt a fokát, amit ez a gazdasági, társadalmi formáció teremtett, s ez előbb-utóbb lázadáshoz vezet. Azt már most is elég sokan látják, hogy a nemzeti sajátosságok és érdekek ellen dolgozik ez is, akár a szovjet társadalmi modell. De mindenkiben tudatosítani kell – és ebben a médiának óriási a feladata s a kötelessége –, hogy mind a két út az emberiség pusztulásához vezet. Velük szemben egy harmadik út nem azt jelenti, hogy valahol a szocializmus és a kapitalizmus között félúton kell haladni, hanem, ahogyan Szárszón hatvan évvel ezelőtt megfogalmazták: úgy kell berendezni az országot, hogy mindenki otthon érezze magát benne. A fundamentum, az alap a társadalmi igazságosság kell hogy legyen hozzá – olyan nagy lehetetlenség volna ezt megteremteni? Hogy nincsenek meg hozzá az eszközeink? Hogy nem hagyják, hogy megteremtsük? Sohasem elégedhet meg annyival egyetlen nemzet sem, amit éppen a történelem kínál neki! A reálpolitikus teszi, amit tennie lehet, az értelmiség pedig újra meg újra fogalmazza meg azokat az igényeket, amelyek a nemzet természetes létének a követelményei is egyben. Hogy a kettő ütközik egymással? Persze, hogy ütközik, mindig is ütközött a történelmünk során. De hol volna a magyarság, ha Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos vagy 1943-ban Szárszón Németh László azt latolgatta volna, mi a realitás, mibe kell beletörődni a nemzetéért felelősséget érző embernek? Lehet, hogy már nem is lehetne Magyarországról beszélni…