Vajon lesz-e méltó emlékhelye 1956-nak?

Az eredeti tervek szerint a Millenáris Parkban nyílt volna az emlékhely. A jelenlegi helyzetben azonban erre semmi esély nincs, így a „Múzeum 1956 emlékére” alapítvány egyelőre főleg relikviák, emlékek, dokumentumok gyűjtésével és fiataloknak szóló pályázatok gondozásával foglalkozik.

Az 1999 novemberében bejegyzett közhasznú alapítvány célja – az alapító okirat szerint – emlékmúzeum létrehozása és működtetése, amely az 1956-os forradalom és szabadságharc fellelhető emlékeit megőrzi és bemutatja. Ez a cél azonban – mint Szieberth Istvánné alapító és kuratóriumi tag elmondta – jelenleg még messze van. Annak is örülniük kell, hogy nem kis nehézségek árán 2000 végére sikerült a főváros második kerületében, a Keleti Károly utcában a kerületi önkormányzat segítségével „támaszponthoz” jutni. Tíz évre kapták bérbe, a közös költséget és a rezsit kell fizetniük. Valóságos romhalmaz volt, teljesen fel kellett újítani, és a 2001-es év meg az addigi támogatások erre mentek el.
Végül is elkezdhették a gyűjtést, majd – mivel az alapítók szerint nagyon fontos, hogy a most iskolába járó generáció megismerje a valóságot – kiírtak egy pályázatot középiskolásoknak. Három témakörben – Középiskolás diák voltam ’56-ban; Interjú egy ’56-os szabadságharcossal; Mit jelent nekem 1956 – érkeztek be pályamunkák, és a kiírók nem kis örömére meghatóan őszinte, nagy beleérző képességről tanúskodó dolgozatok születtek.
Ettől persze anyagilag valamelyest lemerült az alapítvány, a dolgozatokat kötetbe gyűjtve is megjelentették, és ment a pénz fénymásolásra, postázásra, és a zsűri tiszteletdíjára is. Szerencsére kezdtek jelentkezni támogatók – igaz, nem annyira nagyvállalkozók, cégek, hanem elsősorban egyének, és főleg kispénzűek. Komolyabb támogatást csak a kerületi önkormányzattól kaptak, és remélik, hogy a továbbiakban is így lesz. Természetesen az önkormányzattól és a magánszemélyektől kapott támogatással is minden év végén elszámolnak.
Úgy indult a szervezés, hogy az – akkor még polgári – önkormányzat fogja létrehozni az alapítványt. Csakhamar kiderült azonban, hogy ebben az esetben be kell vonni az összes frakciót, és ez nagyon megnehezítette volna a működést. Ezért aztán Szieberth Istvánné és a férje – maguk is kárvallottjai az ’56-ot követő megtorlási hullámnak – gondoltak egy nagyot, és ők lettek az alapítók. Elindultak – némi önkormányzati anyagi támogatással –, és az volt a terv, hogy a Millenáris Parkban, esetleg utóhasznosításaként valamelyik csarnokot megkapják kiállítóteremnek. Ám ez egyelőre terv maradt.
– Levelet írtam valamennyi kerületi önkormányzatnak, a megyei közgyűléseknek. Sok helyről érkezet támogatás, igaz, nem nagy összegek, általában úgy ötvenezer alattiak – emlékszik erre az időszakra Szieberthné. Azt is kérte, hogy információ jelenjen meg az alapítványról a helyi sajtóban, hiszen nagyon fontos, hogy ne csak itt, a második kerületben, hanem az egész országban tudjanak a múzeum tervéről.
Elsősorban periratokat kaptak, volt, aki elküldte a teljes dokumentációját: három hónapra internálták, de utána három évig hetenként jelentkeznie kellett a rendőrségen.
– Néha nekem is hihetetlenek ezek a történetek, pedig vannak saját tapasztalataim – mondja az alapító. Édesapja két évig volt ’56 után börtönben, és ez az egész család életén súlyos nyomot hagyott. A kezdet, mint általában sokaknál: közbiztonsági őrizetbe vétel a nagy ünnepek idejére. Először 1957. április negyedikén. Azután május elsején is, júliusban pedig már le is tartóztatták. Mire nagy nehezen megszületett az ítélet, addigra már többet volt előzetes letartóztatásban, mint amennyire elítélték. A szabadulás után sem volt egyszerű az élete: ügyvédi diplomával a zsebében csak figuránsnak tudott elhelyezkedni: terepen, vízvezetékek fektetésekor, szintezéshez tartotta a csíkos botot…
Később kaptak nemzetőrzubbonyt, de ígértek már korabeli géppuskát, sőt tankot is. Egy hölgy behozta az apja iratait, és mellette azt a papírt, amellyel gyakorlatilag megtiltották, hogy édesapja elítélése miatt az ország bármelyik felsőoktatási intézményébe felvegyék. Az egyik csomagból előkerülnek Szabó János, azaz Szabó bácsi, a budapesti utcai harcok legendás alakjának személyes tárgyai: szemüvegtok, igazolványtartó, pénztárca, jelvény, karóraszíj. Aztán a forradalom napjaiban megjelent újságok kötegei: Igazság, Kis Újság, Irodalmi Újság, Magyar Nemzet, A Szív, Új Világ, Népakarat, Szabad Nép. Plakátokat is várnak, és persze lyukas zászló is van.
A közeli tervek között felmerült, hogy a Marczibányi téri művelődési házban talán sikerülne október 23-a környékén két-három hétre kapni egy termet, időszakos kiállításhoz. Egy új pályázatnak, amelyet egyetemi hallgatók számára írtak ki, szeptember 30-án jár le a határideje. Három témakörben – Forradalmi események a korabeli sajtóban; A forradalom az 1957-es hazai sajtó torzító tükrében; A megtorlás bírósági perei – várják a pályamunkákat.
Az azonban továbbra is bizonytalan, hogy mikor és hol lesz a múzeumnak bemutatóhelye. Az alapítvány azt szeretné elérni, hogy a magyar állam hozzon létre emlékmúzeumot, ami köztulajdon lenne. Úgy vélik, ennyit megérdemel 1956 emléke. Még az is szóba került: mi lenne, ha a kuratórium elnökével, Fónay Jenővel elmennének a miniszterelnökhöz. Hivatkozhatnának arra, hogy annak idején Medgyessy Péter parlamenti programbeszédében elhangzott: az ötvenedik évforduló közeledtével feltett szándéka, hogy 1956-nak méltó emléket állít…