Világosítók és elsötétítők

Jó másfél évvel ezelőtt fura közvélemény-kutatást tartottak Nagy-Britanniában. Arra kérték a polgárokat, hogy rangsorolják hivatás vagy foglalkozás szerint, kiknek a szavában bíznak a legjobban. A pedagógusok vitték el a pálmát, de jól szerepeltek az orvosok és az ápolónők, sőt sokak meglepetésére a köztisztviselők, sőt a szociális gondozók is. Az utolsó helyért heves verseny folyt az ügyvédek, az ingatlanközvetítők, újságírók és politikusok között. A nemes vetélkedésből a politikusok kerültek ki „győztesen”: az ő szavaikban kételkedtek a legtöbben; ám a várakozások ellenére a második legalacsonyabb helyre nem az ingatlanügynökök, nem is az ügyvédek, hanem az újságírók kerültek.
Sic transit gloria mundi – avagy így lettek legalábbis a közfelfogás szerint a tájékoztatókból félrevezetők, a felvilágosítókból elsötétítők. Az idézett közvélemény-kutatás eredményének kiváló illusztrálása folyik ezekben a napokban a londoni főbíróság 73-as számú tárgyalótermében, ahol is Lord Hutten vizsgálódik David Kelly hirtelen, gyanús körülmények között történt elhalálozása ügyében. A felelősségen két fél osztozik: politikusok és újságírók, akik egymást vádolják hamisítással, ferdítéssel, pontatlansággal, a közönség félrevezetésével. Két bagoly mondja egymásnak, hogy nagy fejű.
Pedig az újságírói szakmának – a politikuséval szemben – valaha nagy volt az ázsiója. Winston Churchill haditudósító gyanánt lett világhírű, került újságírói népszerűsége révén 26 éves korában a parlamentbe. William Howard Russell történelemkönyvekbe írta be a nevét a krími hadjáratról, az amerikai polgárháborúról, a porosz–francia háborúról küldött jelentéseivel. Daniel Defoe, a Robinson Crusoe szerzője is figyelemre méltó publicista volt csakúgy, mint Swift esperes, a Gulliver utazásainak megálmodója. Ma is tisztelet veszi körül William Rees Moggot, a Times egykori főszerkesztőjét és jó néhány más közírót. Ez a tisztelet azonban már nem a mindenáron a valóságot lefestő, igazmondó tudósítónak szól, hanem a jó tollú meggyőzőnek. Valami megváltozott a brit zsurnalisztikában. A vélemény kezd vetekedni a tényekkel, a jó újságíró számára a jól megválogatott és célzatosan felsorakoztatott tények lassacskán átvették az illusztráció szerepét. Talán ezért adóznak akkora tisztelettel az augusztusban, 91 éves korában elhunyt Edward Pickeringnek.
Pickering – 1977 óta, amikor a brit sajtóban végzett munkáját Erzsébet királynő lovagi címmel jutalmazta: Sir Edward Pickering – a régi újságíró-iskola megtestesítője volt. Nem a publicista tűzijátékszerű nyelvhasználatával, nem a propagandista rábeszélőkészségével, hanem fölényes szaktudásával, a szerkesztői mesterség tökéletes ismeretével és kérlelhetetlen tárgyilagosságával vált a szakma példaképévé, aki még nyolcvanas éveiben is szorgalmasan bejárt a Times szerkesztőségébe, hogy mint a Times News Paper csoport ügyvezető alelnöke rajta tartsa a szemét a lapon.
Szakmai pályafutását a Daily Mailnél kezdte, ahol hamarosan segédszerkesztő lett a hírosztályon. Huszonhét éves korában, a második világháború kitörésekor bevonult, és négy éven át a tüzérségnél szolgált, majd a normandiai partraszállás idején Eisenhower egyik brit vezérkari tisztje lett. A háború után négy évig a Daily Mail ügyvezető szerkesztője volt, majd az akkori Anglia legnagyobb példányszámú lapjánál, a Daily Expressnél töltötte be ugyanezt a tisztséget. Ilyen minőségében lett tanítómestere és élete végéig jó barátja az Oxfordból 1953-ban kikerült Rupert Murdochnak, aki sok évvel később megvásárolta a Timest és a Sunday Timest. Murdoch kérte fel Pickeringet az ügyvezető alelnöki tisztségre, mintegy biztosítékául annak, hogy ausztráliai mágnás, laptulajdonos létére szolgálni akarja a brit újságolvasó érdekeit és tisztelni a valóságot.
Pickering sosem volt a laptulajdonosok játékszere. Amikor a hatvanas évek elején ellentétbe került Lord Beaverbrookkal, az Express tulajdonosával, elvesztette főszerkesztői pozícióját, és visszament a Daily Mailhez.
Szerkesztői tevékenysége mellett sok fizetetlen munkát is vállalt. Sajtótanácsadója lett Dennis Healy munkáspárti védelmi miniszternek, hat éven át ő volt a sajtótanács alelnöke, kilenc évig a Brit Nemzetközösség Sajtóuniójának elnöke, 79 éves korában pedig beválasztották a brit sajtó etikai szabályozó szervébe, a sajtó elleni panaszokat kivizsgáló bizottságba. Ha minden kollégája az ő hivatásbeli etikai elveit követné, az újságírók talán nagyobb becsben állnának, mint az ügyvédek és az ingatlanügynökök.