A turista ne improvizáljon. Vegye figyelembe, hogy az ország alapvetően nem nyaralási céllal épült, ezért ragaszkodjon az őslakosok által kijelölt játéktérhez. Ha tehát a turista a fővárosból a Balatonra utazik, akkor használja az M7-es autópályát, vagy ha kalandvágyóbb, autózzon a 7-es úton, különben eltéved, és bolyonghat élete végéig Csór és Jenő környékén.
Keserű gondolatok, de hát ki szeret az augusztusi kánikulában egyetlen pont körül keringeni ahelyett, hogy fürdőruhára vetkőzve a magyar tenger partján szürcsölné hűsítő italát. Az előre nem tervezett úti célok mindenesetre két tanulsággal szolgálnak. Egyrészt kiderül, hogy a honi falvak továbbra is őrzik bájukat, másrészt pedig egyértelművé válik, hogy Magyarország településeinek jelentős hányadában kizárólag a helyi lakosok képesek tájékozódni. Az illetékesek a táblákat ugyanis az átlagpolgár számára értelmezhetetlen logika szerint helyezték el: két nagyobb település között iránymutatóként gyakorta egy harmadik kisebb, de távolabbi falu nevét adják meg, vagy épp fordítva, a teljesebb zűrzavar érdekében. A bolyongj te is Magyarországon mozgalom gyöngyszemét Balatonaligán találhatjuk, ahol az egyik legfontosabb csomópontban egy semmibe mutató, a „71-es út felé” feliratot viselő tábla hivatott jelezni a budapesti irányt.
De amint a kóválygás eredményeként megérkezünk Paloznakra, máris feledjük valamennyi bosszúságunkat. A Balaton északi partján, a Bakony hegység déli lábánál fekvő falu a Balaton-felvidék hagyományos faluképének megőrzéséért 1998-ban Hild-díjat kapott, s bizony nem érdemtelenül. Ezért aztán duplán jólesik betérni az első útba eső fogadóba, mert a vendégasztalok a dombtetőn kucorgó apró épület szőlőlugasában kaptak helyet, és az ebéd ideje is már jócskán elmúlt.
A tó legszebb arcát mutatja, így hosszú percekig gyönyörködünk a panorámában anélkül, hogy szemlélődésünket bárki is megzavarná. Egy idő múltán azonban kezd kínossá válni, hogy senki sem foglalkozik velünk, mert ki tudja, lehet, hogy nincsenek is nyitva, mi meg csak ülünk itt birka módjára ahelyett, hogy a jól megérdemelt estebédünket falatoznánk. Már épp indulnánk tovább, amikor kinyílik a konyha ajtaja, kilép a népviseletbe öltözött felszolgáló, és őszinte meglepetéssel azt mondja: „Jé, vendégek!”
Később, amint az asztalra kerül a roston sütött pulykamell s üvegkancsóban a pincehideg házi olaszrizling, pincérünk megpróbálja magyarázni bizonyítványát: persze vannak betérők szép számmal, csak a napnak ebben a szakában ritka a fogyasztó vendég, mivel még mindenki lent lebzsel a parton. Hisszük is meg nem is, majdnem mindegy, mert a kiszolgálás kedves, az étel ízletes, a bor száraz, s még véletlenül sem amolyan német hölgyek szája íze szerint kevert félédes csinálmány. A Balaton pedig gyönyörű, sőt egyre gyönyörűbb, ahogy a nap lassan elindul nyughelye felé. Igaz, a háromnegyed órányi idillnek ára van, a számla valahol hatezer forintnál áll meg.
Mivel nem tanultunk délelőtti tévelygéseinkből, fizetés után nem kanyarodunk rá a 71-es főútra, hanem inkább fentebb, Csopakon keresztül igyekszünk Badacsony felé. S ez végre jó döntésnek bizonyul, mert a turistáktól kevésbé látogatott utcácskák mentén hangulatos házak sorakoznak, s kísérnek bennünket egészen le Aszófőig. Aztán Örvényes, Balatonakali, Zánka központja is ripsz-ropsz elmarad mögöttünk, mert a máskor oly csúnyán beduguló úton tempósan haladunk, hogy szinte észre sem vesszük, máris Badacsonyban vagyunk.
A késő délutáni közlekedési tapasztalatokból persze nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni, pláne a vendégek számát megjósolni, netalán az idei szezont temetni. Már csak azért sem, mert a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) legfrissebb adatai szerint a Balaton vendégforgalma a kereskedelmi szálláshelyeken az előző év hasonló időszakához képest erősen növekvő irányzatot mutat (sic!). Az adatok szerint a vendéglétszám 15, a vendégéjszakák száma majdnem 10 százalékkal növekedett az év első négy hónapjában. A Balaton-mellékre látogató belföldiek és külföldiek száma ebben az időszakban, egyenlő mértékben, 15-15 százalékkal emelkedett, ám a belföldiek vendégéjszakaszáma jóval nagyobb mértékű növekedést mutat – ez 24 százalék –, mint a külföldieké, amely mindössze 1,3 százalékos gyarapodásnak felel meg. A hivatal azt is megállapította, hogy a pozitív fejlemények mellett a Balatonra látogatók átlagos tartózkodási ideje 4,6 százalékkal csökkent, így átlagosan három és fél nap. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy a négycsillagos hotelekben a vendégéjszakák száma közel kilenc százalékkal emelkedett.
A KSH felmérései egyébként azt jelzik, hogy a Balatonnál jelentős csökkenést a Benelux államokból és a skandináv országokból származó vendégforgalom mutat.
A KSH elemzésében az a legfurcsább, hogy idén mindenki a németek távolmaradásáról siránkozott, erre kiderül, hogy valójában nem is velük van a baj. És hogy teljes legyen a bizonytalanság, Badacsony kapujában kisebb holland konvojba ütközünk, a belvárosba érve pedig egy svéd Mercedes mögött találunk parkolóhelyet. De ha a 71-es úton elérhető délutáni utazási sebességből nem érdemes az idegenforgalomra következtetni, akkor a badacsonyi vendégsereg összetételéből meg pláne nem, mert itt borfesztivált tartanak, s az ilyesféle rendezvények a távolabbi településekről is vonzzák a látogatókat.
Mindenesetre a német fölény szembetűnő, a főtéren fölállított színpadon épp fúvószenekar játszik, miközben az egész hátsó traktus jobbra-balra dülöngél, amúgy sörfesztiválosan. Ráadásul a hegyről folyamatosan érkezik az utánpótlás, bár a pincelátogató program hatására inkább botladoznak, mint érkeznek a német turisták, s állnak be lendületből a fesztiválozó honfitársaik közé. A helybéliek az első sorokban ücsörögnek, és fogyasztják a frissiben elkészült ingyenes birkapörköltet, míg körben a térség legjobb termelői kínálják boraikat, köztük a nemrég még eltűnéssel fenyegetett ősi fajtát, a badacsonyi kéknyelűt. Egyszóval Badacsony így szombat este valódi turisztikai paradicsomnak tetszik, nyomokban sem lelhető az a helyzetkép, melyet a Magyar Turizmus Rt. vezérigazgató-helyettese vázolt néhány napja tartott sajtótájékoztatóján.
Kelecsényi Ágnes szerint ugyanis már bizonyos, hogy augusztus első két hetében nem érkezik annyi külföldi vendég a Balatonhoz, mint amennyire a szakemberek számítottak, s különösen a német vendégek száma lesz kevesebb. A vezérigazgató-helyettes elmondta: ez év első öt hónapjában tizenkét százalékkal kevesebb német turista érkezett hazánkba, mint tavaly május végéig, ám a szakember szerint ez korántsem speciálisan magyar jelenség: a gazdasági válsággal küszködő Németországból például Ausztriába tizennégy, Csehországba tíz százalékkal kevesebben utaztak, mint 2002-ben. A negatív tendenciák mellett fontos kiemelni, hogy a korábbinál több skandináv, francia, belga, olasz, orosz és román turista érkezik a Balatonhoz, igaz, hogy a több tízezer elmaradó német vendéget nem pótolják – fejtette ki Kelecsényi Ágnes hozzátéve: eddig túlságosan a németekre építettük idegenforgalmi terveinket.
S ez nem véletlen. Németország a Balaton-régió második legfontosabb, hagyományos küldő piaca, ugyanakkor már a 2000. és 2001. évi vendégforgalmi adatokat elemezve is szembetűnő a német piac stagnálása. A Németországból érkező vendégek száma 228 739-ről 227 920-ra, az általuk eltöltött vendégéjszakák száma 1 738 781-ről 1 701 104-re csökkent.
A sajtótájékoztatón részt vett Szalóky Jenő, Gyenesdiás község polgármestere is, aki az „útonálló” vendéglátásról szólva kijelentette: a Balaton nyugati medencéjének északi partján, így többek között Gyenesdiás környékén is sikerült megfékezni ezt a jelenséget, arrafelé már nem találni szobakiadókat, akik a turistákat az országút széléről agresszívan letámadják.
És valóban, Szalóky Jenő a színtiszta igazságot szólta, mert a balatoni összképet korábban meghatározó, hokedlin ücsörgő nagypapákra épült útszéli vendégfogás szinte teljesen eltűnt. Gyenesdiás polgármestere szerint a piac szereplőinek s az önkormányzat összefogásának köszönhetően.
Az összefogás igénye egyébként már legalább százharminc éve él a Balaton környéki települések polgáraiban. A régióban élők 1882. augusztus 24-én alapították meg Balatonfüreden a Balaton Egyletet, amely fő feladatának a Balaton-kultusz ápolását tekintette – olvashatjuk a Balatoni Regionális Tanács internetes honlapján. 1894-ben az egylet beolvadt a Dunántúli Közművelődési Egyesületbe, szerencsére a nagy előd mintájára a tóparti településeken ekkor már sorban alakultak a különböző fürdőegyesületek. 1904. augusztus 11-én létrejött a Balatoni Szövetség, amely az egylet eredetileg vállalt feladatain túl a balatoni körtelefonnal és a balatoni kör-műúttal, valamint az aszófői erőmű megépítésével is foglalkozott. A szövetség 1933-ban kérte, nyilvánítsák nemzeti parkká a Balatont és a part menti 3 kilométeres sávot, hogy a vármegyéktől függetlenül építhessenek nyaralókat, turistaházakat, strand- és meleg fürdőket, gyermekvédelmi intézményeket, valamint tudományos központokat. A javaslatot felterjesztették a miniszterelnökhöz, a kereskedelmi miniszterhez és a vármegyékhez, az elképzelés azonban nem valósult meg. A Balatoni Kurír 1935. október 28-i számában minderről így ír: „Toldozunk-foldozunk. Nincs programunk. Hogy is lehetne, ha nem egy kézben van. Nincs gazdája a Balatonnak! – illetve van, de sok. Három vármegye féltékenyen őrzi a balatoni részét, a kitűnő fejőstehenet…”
Komolyabb változás a második világháborút követő időszakban sem történt, ám 1989-ben újjászerveződött a Balatoni Szövetség, hogy két évvel később, 1991 nyarán a tó történetének egyik legnagyobb méretű halpusztulásával kelljen szembenéznie.
1991. július 8-án Szirják László, Balatonmáriafürdő polgármestere jelezte a tömegesen megjelenő angolnatetemeket. A pusztulási hullám július 15-én érte el Fonyód–Badacsonytomaj térségét. Horváth Gábor akkori fonyódi polgármester, a Balatoni Szövetség társelnöke a helyzetet így fogalmazta meg: „A víz a vízügyé, a hal a halászoké, a dög meg az önkormányzatoké.” A döbbenetes események azonban felrázták a közvéleményt, s ismét terítékre került a Balaton-régió létrehozásának gondolata. Ebben a szellemben alakult meg 1993. március 31-én a Balatoni Regionális Tanács.
A turistáknak a meglehetősen hosszan és fájdalmasan vajúdó régió történetét természetesen nem kell ismerniük, hiszen számukra a végeredmény, a vendéglátás minősége a fontos. S erre itt, Badacsonyban igazán nem lehet panaszunk, mert a zene kitűnő – a fúvósokat menet közben minőségi lagziprogramot produkáló gárda váltotta –, a borokban pedig nem találni kivetnivalót, csupán egyetlen helyen, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium bódéjánál botlunk háromemberes borozóba (ketten lefogják a legényt, a harmadik meg a szájába tölti a lőrét). Talán a rablósor – a köznyelv így hívja a vasútállomás mögött fölépült sétányt, mely zsúfolásig telt, kizárólag külföldi turistákra szakosodott vendéglátó-ipari egységekkel – majd igazolja az elmúlt hetekben-hónapokban a balatoni idegenforgalom visszaesésének okairól olvasottakat.
De már a rablósor sem az igazi, mert az éttermi színvonal alatt, de a fővárosi vendéglátós áraknál némileg olcsóbban kínálják a háromféle rántott halat, a rántott húst és a sült kolbászt. Csak az utal a vendégekkel szembeni összefogásra, hogy a tucatnyi s egymástól meglehetősen különböző helyen a kínálat és az árak is tökéletesen egyformák. Illetve még egy apróság, a legújabb divat: a 0,33-as ásványvizek nemzetiszínű szalaggal díszítése is közös nevezőre utal.
És még számlát is kapunk, amely a múlt heti nagy APEH-razzia tükrében lélekmelengető dolog. Az APEH 108 ellenőre a három tóparti megye 77 településén mintegy 800 vállalkozó tevékenységét vette szemügyre; elsősorban azt vizsgálták, mennyire tartják be nyugta-, illetve számlaadási kötelezettségüket. A képzeletbeli adóversenyben a vendéglősök szerepeltek a legjobban: közülük csupán 20-22, míg a termék-előállítók 86, a kereskedők és a szolgáltatók 60 százaléka nem adott a vásárló revizoroknak sem nyugtát, sem számlát.
A sült hal – számlával vagy számla nélkül – mindenesetre ízletes, sebtiben ránk is esteledik, ahogy zeneszóra falatozunk, s már fél tizenegy is elmúlik, mire észbe kapunk, hogy borfesztivál ide, lakodalmas parti oda, még nincs szállásunk. A legegyszerűbbnek tetsző megoldást választjuk: besétálunk a főtér sarkán épült vendégfogadóba. Naiv elképzelés, mert természetesen telt ház van, ennyire azért nem esett vissza a forgalom, de a recepciós ajánl két kevésbé központi fekvésű helyet, ahol szerinte jó eséllyel találhatunk szabad szobát.
Csakhogy a magánpanziók este tíz után már nincsenek nyitva, pontosabban tulajdonosaik elérhetetlenek, ahogy haladunk felfelé a hegyre, mindenütt zárt ajtókat találunk. Végül magasra hatolunk a hegy szoknyáján, és nemhiába, mert itt, egy hatalmas villában végre jó hírekről értesülünk.
– Persze hogy van üres szobánk, épp maguknak való, csak hát… De tudják mit, előbb nézzék meg, aztán majd eldöntik – ajánlja a fogadós, és kéretlenül már megy is elöl, hogy mutassa szálláshelyünket.
A szoba kedves, egyszerű, de tiszta, ahogy mondani szokás, csak a fürdőszobát nem leljük benne sehol.
– Ezt akartam mondani az előbb, hogy közös fürdőszoba van, meg egy toalett, maguk mellett lenne néhány német srác, velük együtt kellene használni, de ne aggódjanak, épp az előbb mondta egyikük, hogy holnap hajnali háromkor tovább akarnak állni. De ha egy héttel hamarabb jönnek, hát válogathattak volna kedvükre, mert üres volt itt minden.
Hirtelen nem is tudom, hogy mi a rosszabb, ha a fiatalok valóban hajnali háromkor kezdenek szedelőzködni, vagy ha a vendéglős lódít, és maradnak, hogy reggel két másnapos ifjú között kelljen a WC előtt sorba állni. A kérdést hirtelenjében képtelen vagyok eldönteni, ezért megköszönjük a bemutatót, és a csábító akciós ajánlat ellenére – fejenként háromezer-ötszáz számla nélkül – újult erővel vetjük magunkat a sűrűsödő badacsonyi éjszakába.
Mivel feljebb már semmi sincs, visszatérünk a központba. A zenekar fáradhatatlanul nyomja, dübörögnek a haknisra hangszerelt slágerek, egyiket-másikat még dúdolnám is magamban, ha nem kellene a Zimmer frei táblák alatt sziszegnem, hogy a kutya nem válaszol a csengetésre. Aztán megállunk egy gyönyörű, az 1800-as években épült villa előtt, hogy nagyot sóhajtsunk, és lendületeseket legyintsük, mert itt biztosan nincs szabad szoba.
– Igazán szerencsések, mert épp akad egy maguknak való szoba – mosolyog a kései időpont ellenére barátságosan a recepciós hölgy – franciaággyal, minibárral, medencehasználattal, bár ez önöket, gondolom, most nem feltétlenül hozza izgalomba. Reggelivel egy éjszakára 13 500 forintért.
Iszonyú összeg. De éjfélre jár, a kör bezárult, s csak két lehetőségünk maradt: fizetünk, mint a katonatiszt, vagy szégyenszemre nekivágunk a kihalt 71-es útnak, hogy az éjszakát saját ágyunkban fejezzük be. Fizetünk.
Reggel hétkor harsány „Hans, Hans!”-ra ébredek. A nemzetközi konfliktus elkerülésének érdekében inkább felmérem szobánk állapotát. Röviden: megállt az idő. Úgy 1980-ban. Főként a Pirx kalandjainak magyar megfilmesítéséből ismerős sötétbarna forgófotel nyeri el tetszésemet, bár a termetes és a valóságosnál két óra huszonnégy perccel többet mutató elektromos vekker is figyelemre méltó. De a fürdőszoba takaros, és délelőtt tízig csak a miénk, így testben és lélekben felfrissülve folytathatjuk utunkat a déli part felé.
Keszthely a vízválasztó vagy a határvonal, esetleg észak, illetve dél kapuja tetszés szerint. A Balaton északi partjáról érkezők itt kapják meg első leckéiket a déli világ hangulatából egy kék színű, diszkónak látszó épület és egy sombreróval súlyosbított mexikói pub képében. Ettől kezdve egyre sűrűbben kísérik utunkat a legkülönfélébb pubok, mintha errefelé a vendéglősöknek szent meggyőződésük lenne, hogy a külföldiek kizárólag az Egyesült Királyság hangulatáért utaznak a magyar tenger partjára. S ha pubból sok van, akkor Eladó feliratból még több. A legszomorúbb, hogy már nemcsak a főútra néző, zajos környezetben épült házaktól, hanem a tóval közvetlenül szomszédos telkeken fekvő ingatlanoktól is szabadulnának a tulajdonosok. Az ingatlanforgalmazók szerint a Balaton környékén tavaly óta jelentősen csökkent a külföldiek ingatlanvásárlásainak száma: három évvel ezelőtt 835, két éve 1007, tavaly pedig 620 somogyi ingatlan került külhoni állampolgárok tulajdonába. Növekedett viszont a beépítetlen telkek iránti igény.
Fonyódon beépítetlen telket egyet sem látunk, vendéget ellenben szép számmal, habár az sosem jelent jót, hacsak úgy elsőre találunk a parthoz közeli parkolóhelyet. A bódé- és büfésor az északi part árszintjét hozza, a két félteke közötti legszembetűnőbb különbség, hogy a fonyódi butikokat ember nagyságú krokodil- és teknősmatracok kerítették hatalmukba. És föltűnnek az első kerti törpék is.
Más kérdés, hogy a változatos szín- és formavilágú vízi járműveket csak a legelszántabbak viszik magukkal a fürdőzésnek csúfolt tapicskolásra. A valódi Balaton ugyanis valahol féltávnál kezdődik, addig kiszáradt homokbuckákon és talpig érő nedves dágványon kell átvágni. A tó ismerői szerint a jelenségben nincs semmi rendkívüli, természetes és dokumentált is, hogy tíz-tizenkét esztendőnként eltűnik a víz egy része. Mostanság viszont hallani olyan hangokat is, amelyek szerint még soha nem fordult elő, hogy négy egymást követő évben apadjon a Balaton. A vízszintingadozás törvényszerűségeinél azonban többet mond, hogy a fonyódi vízibiciklis vagy kétszáz méternyire beköltözött standostul a tóba, mert a zátonyra futás veszélye nélkül még az alig merülő járgányok sem képesek kijjebb jönni.
Az úszni vágyó nyaralók tehát mennek-mendegélnek, aztán leggyakrabban kifulladnak, és beérik a derékig érő vízzel, ám mi többre vágyunk, ezért a legnépszerűbb balatoni célpont, Siófok felé vesszük az irányt. Ha valaki az elmúlt hónapokban nem olvasott újságot, nem hallgatott rádiót, és egyetlen, a balatoni idegenforgalomról szóló beszámolót sem látott a televízióban, akkor Siófokra betérve nyugodt szívvel gondolhatja, hogy minden rendben van. Az utcán hullámzik a tömeg, a parkolók csurig telve külföldi rendszámú autókkal, a vigalmi negyedben már kora délután áll a bál, lendülnek a korsók, készülnek a koktélok, a játéktermekből lövöldözés és virtuális versenyautók felpörgetett motorjának dübörgése hallik, melyet időnként elnyom a flipperek csilingelése. Jackpot.
A tavalyi negatív rekordot beállító vízállásjelentés igazságtartalmáról azonban nem tudunk meggyőződni, mert a siófoki beach strandfürdőként üzemel, hatszáz forint per felnőtt áron. Ennyit nem ér meg, hogy ismét rácsodálkozzunk a vízhiányra, hát leülünk a töméntelen szórakozóhely egyikének teraszán.
Siófok drága. Talán ez is a város idegenforgalomban betöltött kiemelkedő szerepét kívánja hangsúlyozni, mert Siófokon megszűnik a Balaton-parti településekre egyébként jellemző egységáras vendéglátás. Pincérünk mégis panaszkodik.
– Az a baj, hogy az elmúlt tíz–tizenöt évben, amit itt csináltam végig, átalakult a siófoki szezon. Én még emlékszem, amikor a város a családosok kedvenc helye volt, ellenben manapság szinte kizárólag buliturizmusról beszélhetünk. Vagyis lejönnek a srácok, a magyarok lenyomnak egy pörgős hétvégét, a külföldiek meg egy egész hétig buliznak. Ha végigmennek a soron, láthatják, hogy szinte valamennyi hely ennek az igénynek a kielégítésére épült. Véleményem szerint a hatóságok viszont nem követik a változást, és egyre nehezebben kezelik ezt az irdatlan és meglehetősen harsány, szabados tömeget. De abban biztos vagyok, hogy Siófokon mindig volt, van és lesz is vendég.
A címerbe illő gondolatok szellemében átsétálunk a közeli kávézóba, ahol viszont már kevésbé optimista szemlélettel találkozunk.
– Persze Siófokon lesz vendég, csak azt nem tudjuk, hogy kik – teszi föl a költői kérdést a cégtulajdonosnak tűnő férfi. – Lellei kollégám meséli, hogy náluk a kempingben lassan kiegyenlítődik a külföldiek és a magyarok aránya. Márpedig a magyar vendég nem szereti, ha reggel guten Morgen!-nel köszöntik. Én meg azt mondom, hogy meg kell tanulnunk magyarul, és akkor nem Horvátország lesz a legnépszerűbb utazási célpont. Tudja, Zimmer frei annyit tesz: szoba kiadó. Egyszerű, mint a pofon, nem?
***
Két felnőtt és egy tíz év alatti gyermek egyhetes nyaralásának költsége főszezonban
Szállástípus Háromcsillagos hotel félpanzióval Apartman önellátással
Horvátország, Isztria 248 350 98 500
Magyarország, Siófok 197 550 47 740
Az árak tartalmazzák Magyarországon az idegenforgalmi adót, Horvátországban pedig az üdülőhelyi illetéket.
Keresztrejtvény
Napi sudoku
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!