A látó

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Supka Géza a huszadik század nagy hatású polihisztora. Ezerarcú, valódi szellemi ember volt: régész, műtörténész, író, publicista, műfordító, lapszerkesztő s megannyi ismeretterjesztő mű fölkent alkotója. Minthogy hajlékony, a szépírókéra jellemző nyelvvel áldotta meg az Isten, szívesen forgatta a tollat.
Szolgálni akart s fölvilágosítani – ez volt az ő igazsága.
Világhódító útra indult – Róma, Lipcse, Köln, Berlin, Stockholm katedrái adtak helyt előadásainak –, de nem tudott oly messzire menni, hogy egy idő után haza ne érkezzék. Itthon érezte otthon magát: a művészet, az irodalom, a politika, a művelődéstörténet dzsungelében. A redakcióban éppúgy, mint az Üllői úti Paradicsom kabaréban, ahol gitárral kísérte barátainak, Zubolynak (Bányai Elemérnek) és a nagyváros szerelmesének, Somlyó Zoltánnak a kupléit.
Tudósmaszkját sosem viselte olyan feszesen, hogy egyszer-egyszer ne kacsinthatott volna ki alóla a bohém. Ám az időnként magára öltött harlekini jelmez olyan laza sem lehetett, hogy mögüle ne süvíthetett volna ki a polgári radikalizmus eszméinek harcosa. Épp betiltott lapjának, a tizenkét évig – 1926-tól 1938-ig – élt Literatúrának a védelmében mondotta: „minden egészséges nemzeti lét alaptörvénye a gondolat szabadsága”.
S ezért az alapigazságért az életét adta volna, hiszen a szabadon szárnyaló gondolat nem csupán egy művelődéstörténet, egy eszme, egy írói mű talpköve – ezért oly erősek a szellem katedrálisai –, hanem jellemformáló erő is. És ő mindvégig próba alatt tartotta magát: mit bír a szellem ilyen, illetve olyan (egyszer az igazság kimondására bátorító, másszor annak elhallgatására kényszerítő) körülmények között? Mert mindvégig fölvilágosítani akart – a történelem (1848), a régészet s a kis népek, kis nyelvek (kalmük) homályát oszlatni –, legkisebb terjedelmű különnyomata is maga volt a lámpás.
Supka Géza az értelem erejével világított. Jóllehet számba vette a föllelhető forrásokat és szakirodalmat, régészeti és művészettörténeti tanulmányai tele voltak friss meglátással és meglepetéssel. Mesteréhez, a grazi egyetemen, majd Bécsben működő Strzygowskihoz hűen – miként Horváth Tibor mondotta volt – „az antik világ késői korszakát nem a római művészet folyamatosságában látta, hanem felismerte, milyen nagy jelentősége volt annak, hogy a római keveredett a Közel-Keleten tovább élő helyi művészetek (mint például a kopt, a szíriai stb.) újjáéledésével”. Csak egyetlen példa: ha nem Strzygowski az alapiskola Supka számára, észrevette volna-e a fiatal, eleven eszű és következtetéseiben szabadon csapongó régész-művészettörténész, hogy a nagyszentmiklósi kincshez tartozó 2. számú korsón szereplő ábra (amelyen emberméretűnél nagyobb sas tart egy nőt) őse föllelhető valamely hindu ábrázolatban (Motívumvándorlás a korábbi középkorban, 1914)? S a jászkürt domborművei árulkodtak volna-e a „harmadik hellenisztikus »renaissance«” hatásáról (Lehel kürtje, 1910)?
De ne zárjuk Supkát a régészet és a művészettörténet kalodájába! Nagyra hivatott régész volt, leleményes művészettörténész, s mikor kényszerrel meg kellett válnia érdeklődési körétől (koncepciós perek az idő tájt is léteztek), sugallatos tolla, szervezőtehetsége az irodalom felé fordította.
Korábban A százéves régiségtár című művében (1913) Murrayt idézte: „Ahogy a gyermeket a silabizálásra vagy az úszásra tanítják, úgy kell megtanulniok a megfigyelést is; nemcsak nézniök, de látniok is kell tudni.”
És ő gyermekként, felnőttként látni is tudott. Látását a tudni vágyás élesítette. A magyarság szolgálatának a kívánása és a magyar művelődés ügye.
Kitűnő kilátót épített magának, a Literatúra című folyóiratot, s erről a magaslatról szemlélte a világ, a magyar irodalom és a művészet magára találását. Csaknem kívülről látott mindent, noha benne volt a dolgok sűrűjében. A hatvanéves Romain Rolland-ról mondottak – akit Európa lelkiismereteként tisztelt a folyóirat – rá is érvényesek: „Tiszta hangja mint a lelkiismeret harangszava kondul meg a véres-piszkos harcmezők felett…” S minthogy Supka tudta – hiszen Herczeg Ferenccel kapcsolatban ő mondotta volt –, hogy „a földnek itt varázsereje van” (ti. így lett a verseci német fiúból magyar író), publikációiban mindent elkövetett, hogy ez a varázserő, amelyet szüntelenül kell táplálni, el ne haljon. Ebben a szövetségben Móra, Ady, Pirandello, Juhász Gyula, Freud, Joyce, Dohnányi Ernő, Edison, Vajda János, Swift volt a társa – hogy csak a Literatúra első, azaz 1926-os évfolyamát említsem –, s később is olyan nagyságok az irodalom, művészet és tudomány területéről, hogy csak ámulunk a horizont tágasságán.
Üssünk fel találomra egy-egy évfolyamot! Az 1927-es év Kodály Psalmus Hungaricusának az ismertetésével nyitott, ezt az elemzést követte Rilke, Kassák, Babits, Edgar Allan Poe portréja, valamint interjú Karinthyval, Somlyó Zoltánnal, Tersánszkyval és Füst Milánnal. 1932-ben Joyce, Upton Sinclaire és Walt Whitman portréja mellett olvasható volt a folyóiratban Nagy Lajos-, Móra- és Márai-interjú is. Az 1936-os évfolyamot Szép Ernő, Karel Capek és Ezra Pound neve fémjelezte.
Ám ez a szellemi bőség sem volt elégséges arra, hogy megvédje a folyóiratot és szerkesztőjét a „suttogó” – hangosan soha ki nem mondott – támadásoktól. Az 1938-ig működő lap nem kapta meg a további megjelenés lehetőségét. Supka, a szerkesztő megrendítő – a családfa legkisebb ága-bogát is fölmutató – nyílt levélben fordult az előfizetőkhöz, hogy tudassa véleményét az áldatlan helyzetről. Ötszáz évre visszamenően csaknem minden őse – ki tollal, ki karddal – a magyarságot szolgálta, ezért is érthetetlen, hogy miért esett folt a becsületén. „A Literatúra – írja – mindenkor pártoktól mentesen ismertette a magyar szellemiség termékeit.” Majd ugyanott: „a magyar irodalom ügyét szentebbnek tartottuk, semhogy a napi politika posványába engedtük volna lesüllyedni, s bárki magyar tehetséget azon a címen értékeltünk volna, hogy minő párt tagja”. Világos szavak! S a búcsúzó még azt is kiáltja: „Isten óvja a magyar népet!”
Azelőtt is szívesen fordított, de a harmincas évektől megszaporodtak fordításkötetei (Maugham-, Panait Istrati-, Verne-regény). És a mese, az anekdota, az adoma, a történelmi pletyka mindig édes tejként csordult végig a száján. Faggatta a naptár furcsaságait – A futó évek margójára (1942) –, kultúrtörténeti tobzódása (részben azonos anyaggal) a Kalandozás a kalendáriumban és más érdekességek című könyvben ért a tetőpontra (1989), regényes históriában (Az elátkozott asszony, 1941) tárta föl Nádasdy Ferencné Báthory Erzsébet bűnügyét. Írt Napóleonról (1927), A béke és háború csodáiról (1939) – benne megannyi technikai lelemény –, szenzációs krónikát a Habsburgokról – az első teljes kiadás, jóllehet ez is válogatás, 1986-ban jelent meg –, valamint egy kitűnő, a szabadságharcot a megszokottól eltérő optikával néző könyvet 1848–1849-ről (1985).
Befejezésül két „ismeretlen” művéről szólok. Mindkettőt a költő Supka írta, illetve fordította. Hogyan is hangzik két sor a Hősi ének Dzsangár kánról (1941) című kalmük népeposzból? „Künn pedig a nap korongja felsárgállott az égboltra, / Mint egy órjás királytrónus bíborszínű selyemboltja.” Mért foglalkoztatta ez a kalmük népeposz annyira Supkát? Mert benne vélte fölfedezni – „a cselekmény voltaképpen egy nagyszabású lókötés megtorlását írja le” – előtörténelmünket. S kiváltképp örült, hogy rátalált irodalmi formában is arra „az erőteljes buddhista műveltségre, amely Közép-Ázsia törökségére annyira jellemző a Krisztus körüli századokban”.
A másik mű, a Mesék a munkáról – Eszterke könyve mindmáig kiadatlan, és a nagyapa (nagyapuka) szól benne szeretett unokájához. Példaértékű szavait és helyzeteit („Méz-anyó megsimogatta Eszterke arcát”), ahogy az értelmes munka köré fonódik a mesehimnusz megannyi gyakorlati tanácsa, nem lehet közömbösen olvasni.
Ne higgyük, hogy Supka Géza örökségéből mára csupán a könyvhetet (könyvnapot) elindító lelemény maradt! Az is a miénk belőle, amit egyelőre még nem látunk tisztán.
Fedezzük fel magunknak a látót!