Délvidékiek harca

Tulajdonképpen a magyar diplomácia helyénvaló lépéséről számolhatunk be, ha szárazon közöljük a tényt, hogy a Külügyminisztérium ingyenes és hosszú lejáratú vízumot ajánlott fel Ukrajnának és Szerbia-Montenegrónak. Mondhatnánk, a kormány eleget tett alkotmányos kötelezettségének, s a határon túli nemzetrészek érdekét szem előtt tartva nem gördít akadályt az anyaországgal fenntartott kapcsolatok elé. Csakhogy a vízumkérdésnek – mint minden egyes nemzeti ügynek a tavalyi választások óta – csúnya előélete volt.
A vajdasági és a kárpátaljai magyar szervezetek az ellenzéki pártokkal egyetemben hosszú hónapokon keresztül világos javaslat megfogalmazására kérték a kormányt a november elsején bevezetendő vízum ügyében, a hivatalos elképzelés megfogalmazására mégis szeptemberig kellett várni. Lengyelország és Ukrajna már akkor megállapodott az ingyenes vízum kérdésében, amikor nálunk a külügyi szóvivő még hozzávetőleges időpontot sem tudott közölni a magyar lépésekről. A Külügyminisztérium annyit azért mindvégig fontosnak tartott hangsúlyozni, igyekszik minél alacsonyabb árat szabni a határátkelési engedélynek. Az üzenettel a tárca nyilvánvalóvá tette: nem lehet szó ingyenes vízumról. Holott a vajdasági és kárpátaljai magyar szervezetek egy hangon adták Budapest tudtára, hogy számukra elfogadhatatlan minden olyan megoldás, amely a határátlépést anyagi ellenszolgáltatáshoz köti. Érthető álláspont ez, ismerve a szerbia-montenegrói és ukrajnai életszínvonalat. Hogy mégis elégedettek lehetünk a végeredménnyel – a külügyi tárca végül ingyenes vízumot ajánlott a két szomszédos országnak –, az a legkevésbé sem az anyaország kormányának alkotmányos kötelezettségével, netán nemzetpolitikai koncepciójával hozható összefüggésbe. Annyi történt csupán, hogy Budapest így próbálta lefegyverezni a kettős állampolgárságot egyre eltökéltebben követelőket.
Sikertelenül.
A vajdaságiak ugyanis nem mentek bele olyan kompromiszszumba, amelynek esetében a serpenyő egyik felében egy mindenképpen üdvözlendő, de technikai kedvezményről van szó, a másikban viszont egy, a szülőföldön való megmaradást, a nemzethez és az anyaországhoz való tartozást érintő ügy áll. A kormány valamit valamiért akciója kudarcot vallott, így folytatódik a Külügyminisztérium elszánt harca a kettős állampolgárságot szorgalmazó délvidékiek ellen.
A méltatlan helyzetet, a vajdasági magyarok hangulatát hűen tükrözi az újvidéki Magyar Szó című napilap vezércikkének egyik megállapítása: „örülünk, hogy nincs vízumdíj, annak is, hogy a magyar kormány tárgyalni fog a kettős állampolgárságról, csak éppen az, ahogyan idáig eljutottunk, hagy keserű szájízt.”
Nyáron a státustörvény megnyirbálása, a vízumkérdés körüli bizonytalanság és a szerb miniszterelnök váratlan kijelentése határozott lépésre késztette az utóbbi évtized legmostohább sorsú magyar közösségét, a délvidékieket. A kettős állampolgárság igényét ezúttal nemcsak egy párt, hanem a teljes vajdasági magyarság vetette fel. A kérés derült égből villámcsapásként érte a budapesti kormányt, amely szokásához híven, nem az igény megoldásán kezdett gondolkozni, hanem az azt elutasító érvek gyártásába fogott. Kovács Lászlóék a legnehezebben azt viselték, hogy ezúttal nem hivatkozhattak hitelesen az ez idáig jól bevált két ellenérvre: az Európai Unióra, illetve a szomszédos országok várható haragjára, a szomszédságpolitika feláldozására. S ha már Brüsszelben nem sikerült olyan tisztségviselőt találni, aki dörgedelmes szidalmakkal illette volna – Horn Gyula szavaival élve – az „őrült” vajdasági kérelmet, csak a belgrádi megoldás maradt. Kovács László néhány héttel a szerb miniszterelnök kettős állampolgársággal kapcsolatos megengedő nyilatkozata után a Duna Televízióban meg is fogalmazta rejtett kívánságát. Azt mondta, nem biztos, hogy amennyiben újra megkérdeznék, Zoran Zsivkovics megismételné a Szabadkán tett kijelentését. Mi ez, ha nem nyílt üzenet Belgrádnak a kormányfői álláspont visszavonására, de legalábbis korrigálására?
Kovács Lászlónak azonban csalódnia kellett. A múlt héten Zoran Zsivkovicsnak ismét feltették a kérdést, ezúttal Negybecskereken. A kettős állampolgárság ügyében kizárólag Magyarország illetékes, fogalmazott a szerb miniszterelnök, s hozzátette: „az én nyilatkozatomnak az volt a célja, hogy utaljak arra: Szerbia-Montenegrónak semmilyen ellenvetése nincs az ilyen kezdeményezéssel kapcsolatban. De hogy aztán ez megvalósul-e, az kizárólag a magyar kormánytól, az ő érdekeitől és az ő álláspontjától függ” – tette egyértelművé a belgrádi kormányfő. Zsivkovicsra tehát aligha számíthatnak Kovácsék.
Ha már a szerb kormányfő nem teljesítette a budapesti vezetés óhaját, másvalakit kellett találni, aki kimondja: nem örülnének a kettős állampolgárság megadásának Szerbiában. Az izzadságszagú külügyi akció felemásra sikeredett. Tóth Tamás, a Külügyminisztérium szóvivője a hét elején nagy hangon kürtölte tele a médiát azzal az információval, amely szerint egy belgrádi külügyér úgy tájékoztatta Bársony András államtitkárt, hogy Szerbia-Montenegróban nem vennék jó néven, ha Magyarország etnikai alapon kezdene állampolgárságot osztogatni. Azóta sem bukkant senki, sem idehaza, sem odaát a rejtélyes üzengetőre, így talán nem erőltetett a feltételezés, hogy ilyen tájékoztatás nem is volt, vagy ha mégis, nem ilyen megfogalmazásban történt. Manapság a Kelly-botrányban divatossá vált londoni hasonlattal élve, a magyar külügy „szexesített” egy névtelenségben burkolózó szerbia-montenegrói vélekedést. Azzal, hogy a Külügyminisztérium nem tárja a nyilvánosság elé a nyilatkozó belgrádi külügyér személyét, csakis ezt a feltételezést erősíti.
A kettős állampolgársággal kapcsolatos erőteljes elutasító külügyminisztériumi magatartás ellenére a vízumügy azt sugallja, hogy kitartó nyomásgyakorlással nemzeti kérdésekben hatni lehet a kormányra. Pontosabban fogalmazva, csak nyomásgyakorlással lehet eredményt elérni nemzeti kérdésekben a jelenlegi kabinetnél. Az érintetteknek kár lenne figyelmen kívül hagyniuk, hogy a környező országok magyarellenes kormányzati ténykedésein edzett határon túli magyaroknak ez az érdekérvényesítő nyomásgyakorlás hosszú távon sem okoz különösebb problémát.
Leszámítva a rossz szájízt.