Én nem tudom...

Én nem tudom, említettem-e múltkori írásomban, hogy hallani hallottam ugyan G. gyereket, de a sűrű nádasban szemtől szemben nem láttam őt. Így arcát többévnyi távollét után már-már feledtem, csak valami homályos emlékem volt arról, hogy vonásai kissé ziláltak, és csak végső soron rokonszenvesek. A horgászok öltözéke általában elég sajátos, célszerűnek inkább nevezhető, mint divatosnak. A nádasban este különösen nem sokat számít az elegancia. A halak még a horgászeszközök márkás voltát sem igazán értékelik. G. gyerek ebben a szellemben öltözködött, és vásárolt készségeket.
A minap tehát, amikor egy könnyű járású csónakban, a hátam mögött húzódó kőhányáson túl, megjelent egy elegáns, enyhén őszülő úr, aki vasalt inget és vadonatúj bermudát viselt, először azt hittem, valami idegen pancser tévedt ide, ám amikor egy szívélyes szervusszal rám köszönt, s közelebbről is szemügyre vehettem, úgy véltem, G. gyerek bátyja ő, a kitűnő süllőhorgász, aki mindig is adott magára. Néztem, ahogy nádszálakat tűz le az iszapba, jelzőként, akkurátusan beetet, majd lehorgonyoz a kőhányás tövénél. Minden mozdulata magabiztos profira vallott, rövid karókat szúrt a kövek közé, ezekhez kötötte csónakját, s amikor aztán leült és horgászni kezdett, a töltés el is rejtette előlem.
Másnap megint jött, ugyanolyan elegánsan, mondhatni jól fésülten. Akkor már biztos voltam benne, hogy nem lehet más ő, mint G. gyerek bátyja. Csendesen, egyetlen evezőt használva, kenus módra érkezett meg, mivel nyilván hozzászokott a nádasban való hangtalan sikláshoz. Azt kellett látnia, hogy jelzőnádjait valaki kiszedte, karóit eltulajdonította. Az ilyesmitől minden horgász rettenetes (és jogos) dühbe gurul. G. gyerek bátyja is (konszolidált külsejéhez kevésbé illő) szitkokban tört ki, a tolvaj anyukáját és libidóját emlegette emelt hangon, a legenyhébb kifejezés, amit használt, hogy száradna le a keze a mocsoknak. Én magamban igazat adtam neki, mert velem is megesett néha hasonló: gondosan nyírt, karban tartott nádöblömet feldúlták, karóimat kiszedték, eltörték, csónakomat kiráncigálták stb. Hopp – jutott eszembe, néhány évvel ezelőtt éppen G. gyereket és haverját csíptem rajta, amikor egyik karómat éppen kifelé húzták az iszapból, in flagranti helyzet volt, kissé vörös arccal engedték el a karót, amely bűnjelként három méter magasan nyúlott ki a vízből. Akkor én mondtam ugyanazt nekik, amit most G. gyerek testvérbátyja az ismeretlen tettesnek. Több száz méter hosszan eveztem utánuk, s szórtam rájuk az átkot, amit ők komor hallgatással viszonoztak. Nem volt ellenvéleményük, mivel nincs pofátlanabb cselekmény, mint amikor egyik horgász ellopja a másik karóját, amit ő (megbocsátható módon) a közeli fenyvesből nagy fáradtsággal lopott.
Már szóra nyílt a szám, hogy elmondjam G. gyerek bátyjának, hogy saját öccse valaha mire vetemedett, de aztán felülkerekedett bennem szokásos mértéktartásom, s inkább én is együtt szidtam vele a mocskos tolvajt meg kedves anyukáját.
Ugyanekkor a cs.-i fellépésre készülő rodeós cirkusz hangosbemondó kocsija azt harsogta, hogy egyedülálló élményben lehet részünk, ha megnézzük „Magyarországon először” a két keréken száguldó autót. Erre azt mondtam a közvetlen szomszédomban horgászó bennszülött cs.-i úrnak, hogy ez egy oltári hazugság, hiszen egyszer egy kanyarban én is mentem már két keréken, nem beszélve azokról a rodeósokról, akik néhány évtizeddel ezelőtt a Népstadionban mást sem csináltak, mint két keréken gördültek ide-oda. A hangszóró el is hallgatott, majd újrakezdte: Egyedülálló attri… attra… attraci… és elhallgatott. Erre horgászszomszédom őszinte örömére megjegyeztem: Na, ennek is elakadt a szava, mint Medgyessyé…
„Hogy akadna el a szava az összes rohadt hazudozónak – hangzott a válasz. – Másfél év alatt tönkretették az országot. Hogy meddig tudja ez a mocskos banda az orránál fogva vezetni az embereket…”
A továbbiakban olyan kitételek hangzottak el Medgyessyékkel kapcsolatban, amelyeket én itt nem írok le. G. gyerek bátyja mélyen hallgatott.
Másnap azt mondja nekem valaki: „Hallom, hogy G. gyerek kijött a nádasból, mert kicsi a víz a rabsickodáshoz, s most ott horgászik a közeledben.” „Hát az nem a bátyja? Teljesen konszolidált.” „Újabban G. gyerek ad magára – hangzott a válasz. – Ő az, fixre veheted.” „Akkor még szerencse, hogy nem meséltem el neki, miként akarta ellopni a karóimat…”
Hogy miért nem emelt szót G. gyerek, amikor harsogva szidtuk szegény szocikat, én nem tudom…