A bányában, melyet egy nagyszerű só-obeliszk is ékesít, gyakran tartatnak ünnepélyek. Gőzerővel vontatott sülyesztő gépek szállítják föl és le a vendégeket s a villanyvilágítás fokozza a szép sótermek fényét. Felséges királyunk is meglátogatta e bányát 1852 augusztus 5-én, gyalog menvén le egész kiséretével a bánya mélyébe s ugyancsak lépcsőkön tette meg a nagy útat fölfelé is.
– Jó szerencsét! – hallatszik egy reszelős hang a sötétben, amint átbújunk a beszakított bádogkerítésen. Megtorpanunk, cigaretta parázslik fel, majd a hang tulajdonosa közli: nézelődjünk nyugodtan, még legalább egy óránk van indulásig. Maszatos fényfoltok az udvaron, reszketve kihunynak-kigyulladnak – ránk nehezedik az aknaszlatinai sóbánya hatalmas, szétrothadt épülettömbje, a rozsdamarta csörlőkkel, az udvaron fölfordított csilleroncsokkal meg az összevissza görbült sínekkel.
Ügyefogyottan sétálgatunk föl-alá. Tudnunk kellene, az este nem a legalkalmasabb időpont a bányalátogatásra. Aknaszlatina lakossága menetrendszerűen nyolc órától lopja az áramot, ilyenkor az ingadozás miatt sosem működik a lift. Csakhogy most más a gond. Áram van, ám a gépkezelő asszony megunta a tétlen ücsörgést, és hazaszaladt – főzőcskézni. Miközben ötven bányász és kétszázötven allergiás beteg tartózkodik odalent. Ha baj történne, esélyük sincs, míg a gulyás el nem készül.
De nem történik. Műszakváltás jön, betuszkoljuk magunkat a rozsdás vaslemezekből tákolt kasba, pánikba esett ukrán turisták tapossák sarkunkat. A vaksötét aknában sebesen zuhan a lift, neki-nekiütődve a falnak; de ahogy elérjük a szennyesen ragyogó sóréteget, lassan visszatér önbizalmunk. A tárnákból félmeztelen fickók érkeznek, bajszukon, vállukon sópor csillog, s nevetés, tréfálkozás morajlik a járatokból – mindig magyar nyelven. Odafönt ukrán, román többség; idelent, majd négyszáz méterre a föld alatt szűkös, kacskaringós hazai világba érkezünk. Ki tudja, miért: az aknaszlatinai bányában a vájár, a gépész, a mérnök, a meddő tárnákba vájt allergiológiai kórház személyzete mind magyar. Függőleges szórvány. A só talán az időt is tartósítja.
(Az idézett részletek Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képekben című könyvből származnak.)
