A bányában, melyet egy nagyszerű só-obeliszk is ékesít, gyakran tartatnak ünnepélyek. Gőzerővel vontatott sülyesztő gépek szállítják föl és le a vendégeket s a villanyvilágítás fokozza a szép sótermek fényét. Felséges királyunk is meglátogatta e bányát 1852 augusztus 5-én, gyalog menvén le egész kiséretével a bánya mélyébe s ugyancsak lépcsőkön tette meg a nagy útat fölfelé is.
– Jó szerencsét! – hallatszik egy reszelős hang a sötétben, amint átbújunk a beszakított bádogkerítésen. Megtorpanunk, cigaretta parázslik fel, majd a hang tulajdonosa közli: nézelődjünk nyugodtan, még legalább egy óránk van indulásig. Maszatos fényfoltok az udvaron, reszketve kihunynak-kigyulladnak – ránk nehezedik az aknaszlatinai sóbánya hatalmas, szétrothadt épülettömbje, a rozsdamarta csörlőkkel, az udvaron fölfordított csilleroncsokkal meg az összevissza görbült sínekkel.
Ügyefogyottan sétálgatunk föl-alá. Tudnunk kellene, az este nem a legalkalmasabb időpont a bányalátogatásra. Aknaszlatina lakossága menetrendszerűen nyolc órától lopja az áramot, ilyenkor az ingadozás miatt sosem működik a lift. Csakhogy most más a gond. Áram van, ám a gépkezelő asszony megunta a tétlen ücsörgést, és hazaszaladt – főzőcskézni. Miközben ötven bányász és kétszázötven allergiás beteg tartózkodik odalent. Ha baj történne, esélyük sincs, míg a gulyás el nem készül.
De nem történik. Műszakváltás jön, betuszkoljuk magunkat a rozsdás vaslemezekből tákolt kasba, pánikba esett ukrán turisták tapossák sarkunkat. A vaksötét aknában sebesen zuhan a lift, neki-nekiütődve a falnak; de ahogy elérjük a szennyesen ragyogó sóréteget, lassan visszatér önbizalmunk. A tárnákból félmeztelen fickók érkeznek, bajszukon, vállukon sópor csillog, s nevetés, tréfálkozás morajlik a járatokból – mindig magyar nyelven. Odafönt ukrán, román többség; idelent, majd négyszáz méterre a föld alatt szűkös, kacskaringós hazai világba érkezünk. Ki tudja, miért: az aknaszlatinai bányában a vájár, a gépész, a mérnök, a meddő tárnákba vájt allergiológiai kórház személyzete mind magyar. Függőleges szórvány. A só talán az időt is tartósítja.
A havasokat koszorúzó ős fenyvesek, a hegysorok közein levő mély völgyek s azok fenekén rohanó, zajló patakok rendkivűl bájos képet alkotnak.
Visszaszállunk a szocreál páternoszterbe.
Kárpátalján, akárcsak Erdélyben vagy a jelentősebb dél- és felvidéki városokban kettős feladatot kellett megoldaniuk az építészeknek: végképp kitörölni a nemzeti jellegzetességeket a városképből, és az igénytelenség, a fásultság monoton falansztervilágát megteremteni. Hogy ugyanúgy ne érezhesse magát otthon sehol az ember, ugyanolyan elvont és ideologikus térben éljen, mindig jól láthatóan, mindig jó munkásemberként. Beregszász, Huszt, Técső nyomorúságos utcáin, mint bárhol a keleti szláv szocializmus birodalmában, ócska panelházak, a falon kidugott kályhacsővel meg vodkát és borsókonzervet árusító magazinokkal. És persze az elmaradhatatlan vörös téglás pravoszláv templomok. Mindegy, melyik városba érkezünk, egyre megy, kikkel találkozunk a főtéren: minden település olyan hangulatú, mint egy vidéki pártház, ugyanazokkal a szürke köpenyes, mogorva apparatcsikokkal.
Amit 1998-ban és 2001-ben az árvizek elmostak, ma változatlanul mállik szét. A szűkebb patakvölgyekben még mindig nincsenek utak, az elszaggatott hidakat ingatag fatákolmányok helyettesítik, és a Monarchia idején pedánsan kiépült erdei vasútpályának csak a földből kicsavarodott csonkjai láthatók. A Szovjetunióba kebelezett Kárpátalját átjárja az örök átmenetiség. A közöny szaga szinte elviselhetetlen.
Pedig útitársaim szerint egy-két év alatt drámai fejlődés bontakozott ki ezen a vidéken: megjelentek az első európai értelemben vett benzinkutak és éttermek. De én csak a golyóálló mellénybe burkolt, géppisztolyos milicistákat látom, akik minden teherautót megállítanak, amely az erdőkből kanyarodik ki illegális farakományával, hogy levegyék a sofőröktől a részesedést. És az utcákon tolongó fiatal, nyomorukból csinosan kiöltözködő nőket, míg férfiakat alig, mert a legtöbbjük külföldön dolgozik. Éjszakánként meg tizenéves lányanyák szlalomoznak babakocsijukkal a kivilágítatlan főutakon, s ha valaki elüti őket, errefelé pár dollárral minden baleset, minden holttest elfeledtethető…
Eltelt egy évtized, és alig változott valami.
– Tessék, ez volt a híres szlatinai kenyérgyár – mutat Bozsuk Olenka aknaszlatinai háziasszonyunk egy megrogyott épületre –, az egész vidéket ellátta. Mi lett mára belőle?!
– Itt állt a Lenin-szobor – sóhajt nagyot Makaruk Gabriella óvodavezető, amikor bekanyarodunk a parkba, amelyben hatalmas ötágú betoncsillag hever a játszótér előtt, óriáslepke nagyságú masnival feldíszített, kisdobostérdzoknis kislányok futkorásznak körülötte. – Nemrégiben Bogdan Hmelnyickijt, az ukrán nemzeti hőst helyezték vissza a régi talpazatra. Előásták a temetőből a lefűrészelt bronzfejet is, és visszahegesztették a helyére. Szerintem nem kellett volna elvinni a Lenint, jól megfértek volna egymás mellett. Hiszen az is csak a múlt része…
– Miért csodálkoznak, a kommunizmusban sokkal jobb volt: akkor emberszámba vettek bennünket, volt szabadságunk, rendes fizetésünk – tör ki a keserűség Olenkából és Gabriellából egyszerre. – Most akár fel is fordulhatunk az államtól.
Gorbacsov neve itt szitokszó, a kommunizmus emléke nosztalgikus könnyeket csal a szemekbe. Pedig minden magyar temetőben ott az obeliszk a második világháborúban elpusztultak és a málenkij robotban eltűntek névsorával. A Beregszász közeli Nagyborzsova község főterén például hat férfi neve szerepel a háborús veszteséglistán, nyolcvanháromé a gulágén. Aknaszlatináról 690 embert hurcoltak el 1944 októberében, amikor befutott a Vörös Hadsereg, míg a fronton húszan vesztették életüket. Szerényebb számítások szerint Kárpátaljáról összesen húsz-, mások szerint negyvenezer magyar, valamint számos német nemzetiségű hadköteles férfit deportáltak először a Munkács melletti Szolyvára, ahol a magyar honvédlaktanyából kialakított koncentrációs táborban tífusz tizedelte meg őket; aztán a túlélőket a Szovjetunió belső területeire irányították. Volt falu, ahonnan anyákat is összeszedtek gyermekeikkel – ők többnyire már az utazást sem élték túl. Huszton a szovjet katonák megerőszakolták a 17–20 éves, németes nevű lányokat, mielőtt deportálták volna őket.
Nehéz a veszteséglistát összeállítani, mert alig készült név szerinti lajstrom az elhurcoltakról. Jószerivel csak a túlélők emlékezetére hagyatkozhatunk, így sok településen sosem fog kiderülni, hányan maradtak az ázsiai kényszermunkatáborok temetőiben. Szolyván pedig évtizedekkel ezelőtt autóbusz-pályaudvart emeltek a tömegsírokra, hogy eltüntessék a nyomokat.
Így valóban nehéz megválni Lenintől.
– Aknaszlatinának az igénytelenség és a nyomor a legszembetűnőbb problémája – jelenti ki Szokolán Ildikó polgármester asszony. – Itt senki nem akar vízdíjat fizetni, mert hozzászoktak a szocializmusban, hogy minden ingyenes. Ezért csak kétóránként van víz az egész városban, kivéve éjszaka, amikor egyáltalán nincs. De így is lopják. Nálunk szemétszállítás sincs, mert a lakosság nem hajlandó pár hrivnyát összedobni havonta.
A polgármester asszony szerint gyökeresen megváltoztatná a helyzetet, ha Magyarországról konténereket, kukákat hoznánk. Mi tamások vagyunk ebben. A szlatinai blokkházak garázsaiban ma disznók, tyúkok élnek, a tereken megbéklyózott lábú lovak legelésznek a roncs Ladák között. Pedig a sóbányászatáról és sós fürdőiről nevezetes Tisza-parti határvároska Ukrajna jelentős gyógyturisztikai centruma. A folyó túloldalán, a román parton a régi magyar vármegyei központ, Máramarossziget fekszik, vasszerkezetű fahíd visz oda, azaz vinne, csak még nem adták át. Egy üveg sörért bármire hajlandó ukrán kiskatonák őrzik az átjárót. Sziget innen is és túl is.
– Szlatinán sajnos egyre több a román, a hegyi falvakból betelepült újgazdag, aki kiszorítja a többi nemzetiséget – panaszkodik Bozsuk Olenka, miközben a poros utcákon sétálunk. – Nézzék csak, gyerekjáték megkülönböztetni a magyar portákat a románokétól: a földszintes, egyszerű házakban laknak a magyarok, a márványos villákban meg az oláhok.
Olenkáék utcájában tíz éve még nem élt egyetlen román sem; ma alig lézeng egy-két kisebb épület a sokemeletes, tükrös falú, bizánci ízléssel megálmodott, félszocreál paloták között. Szomszédjuk villája hófehéren ragyog a verőfényben, ám a kertet betöltő épülethez hátul rossz deszkákból és kátránypapírból eszkábált viskó tapad. Nem disznóól, nem kutyaház. Effélékben laknak a palotatulajdonosok. Olenka azt mondja, sok tucat szobájuk üresen áll, és kétévente cserélik a parkettát, mert az a lehúzott redőnyök mögött szétrohad. Bekukucskálunk egy másik csodaház ablakán: az üres fogadószoba közepén csak egy fapriccs áll, éppen puliszkaebédét költő család üli körbe a földön.
A román–ukrán határvidéken a kárpátaljai románság óriási vagyonokra tesz szert a csempészetből. Manapság cigarettával üzletelnek, korábban drótokat feszítettek a két part közé, és azon vontatták ide-oda a televíziókat. A rossz nyelvek szerint fegyver és kábítószer is átjut a Tiszán. S noha Aknaszlatinán ma a románság szava a leghangosabb, és a magyar kisebbség már 35 százalékra fogyatkozott, az előző ciklusban és most is magyar polgármestert választottak meg.
Mindezt a szakadatlanul marakodó és utálkozó magyarok persze nem maguknak, hanem egy talpraesett ruszin asszonynak, Olenkának köszönhetik.
A kincstár, mint mindenütt, itt is nagy gondot fordít a munkások gyermekeinek nevelésére és oktatására.
Voltaképp óvodatúrára jöttünk Kárpátaljára: vízügyi, környezetvédelmi, közútépítő szakemberekből verbuválódott baráti társaság Szombathelyről, akik saját pénzüket és más vas megyei vállalkozókét, könyveket és írószereket, élelmiszersegélyt hoztak a szórványvidék magyar óvodásainak, iskolásainak. Kovács Jenő és csapata egy évtized óta jár vissza ezekre a településekre; amikor arra volt szükség, gyógyszereket és ruhaszállítmányokat hoztak az árvíz lepte településekre, máskor személyautójuk csomagtartójában hozták át a határon Hollósy Simon festőművész mellszobrát, amely ma szülővárosának, Técsőnek a főterét díszíti. A bronz Hollósy kedvenc hegyvonulatát szemlélheti végre.
Aknaszlatina az első állomás.
– 1985-ben itt megszűnt a magyar óvoda, az épületbe bányamentő állomást telepítettek – meséli Puliszka Éva óvodavezető. – ’93-ban jött Szlatinára Ferencz Imre plébános a Székelyföldről, ő kezdeményezte az óvodaingatlan visszaszerzését.
Ez a székelyföldi pap óvodákat állított Máramaros-szerte, templomépítésekbe fogott, segélyszervezeteket épített ki, anyanyelvű hitoktatást szervezett meg. Felemelte a fejeket. Mi más lett volna a sorsa: türelmetlenül ösztökélte a magyarokat a jóra, tehát azok kiutálták őt Kárpátaljáról. Magyar génhiba. Helyét egy hasonlóképp elszánt dominikánus szerzetes vette át Kecskemétről, Mészáros Domokos, aki lassan belebetegszik a teendőkbe.
– Negyvenöt gyerekről gondoskodunk ebben az intézményben, akik közül csupán négy nem magyar – folytatja Puliszka Éva. – De ők is magyarul beszélnek otthon, ezért van, akinek a szülei is tanulgatják nyelvünket, hogy szót értsenek vele.
Amikor Kovács Jenőék átadják az adományokat, tucatnyi kiskölyök sereglik az előtérbe, pironkodva, szertartásosan kórusba fejlődnek, majd kis torokköszörülés után köszöntő dalba kezdenek.
– Nálunk nincs akkora gond, mint a mélyszórványban – mondja az óvodavezető. – Csak hát a magyarok vállalják a legkevesebb gyermeket: a férjek külföldön robotolnak, hogy családjukat eltartsák, így esély sincs a nemzésre. Hazánknak nem bomba nőkre, hanem édesanyákra volna szüksége – int Puliszka Éva.
Az aknaszlatinai óvoda egy kopejka állami ellátmányt nem kap, csupán a katolikus egyház támogatásából tartja fenn magát. A miheztartás végett: a negyvenöt gyerek és a tizennégy dajka, óvónő, irodista étkeztetésére havonta 1000 hrivnyát, azaz 50 000 forintot fordíthatnak. (Naponta szűk 40 forintnyit!) A teljes személyzet fizetése havonta 100 000 forintból áll ki. (Fejenként 7000 forint.) Van Aknaszlatinán persze állami óvoda is, amely arról ismerszik meg, hogy a gyerekek ősztől nyárig dzsekiben alszanak a folyosón, mellettük ürítetlen ágytálak gőzölögnek.
A következő állomás Nagybocskó, Szlatinától keletre a Tisza mentén – mind beljebb haladunk a szórványvidéken. Alig mentünk tíz kilométert, és itt már a negyven gyerekből csupán hét színmagyar az éppen újjáépülő katolikus óvodában. Nem meglepő: a település lakosságának tíz százaléka magyar nemzetiségű, de ők is alig beszélik anyanyelvüket. Ferencz Imre, a csíki székely pap kezdeményezésére ’98-ban épült fel Bocskón a magyar katolikus templom, a szovjet hősi emlékmű tőszomszédságában, sarlókalapács-árnyékban, mert az ukrán hatóságok máshol nem voltak hajlandók helyet adni.
– Az óvodába sok a jelentkező, de főleg ruszinok, románok, ukránok, mert a szülők színvonalasabb szolgáltatásra tartanak igényt, és szeretnék, ha gyerekük később nyugaton: Magyarországon tudna érvényesülni – mutat rá Makaruk Gabriella óvodavezető.
– Mi az oktatás nyelve?
– Természetesen tanítunk nekik magyar mondókákat, meséket is, de a hétköznapi érintkezésben ukránul beszélünk velük, különben senki nem értené, mit akarunk – ismeri el Makaruk Gabriella.
Az eszmecserét az autóban folytatjuk: sietnünk kell föl a hegyekbe az óvodatúra utolsó állomására, Gyertyánligetre. Az óvodavezető asszony a hátsó ülésen minden átmenet nélkül egyszer csak dührohamot kap: teli szájjal ócsárolja kolléganőjét, aki a másik terepjáróban kísér el bennünket. Hogy így a pénzek, meg úgy a besúgások. Később megtudjuk, a szóban forgó hölgy eközben éppen Makaruk Gabriella lejáratásával múlatta az időt. Mi elővigyázatosan békítgetünk, ki tudja, mi lappanghat egy óvónőben. Végül megkérdezem örök útitársunktól, Olenkától:
– Mondja, maguk ruszinok is ilyen széthúzóak?
– Se a ruszinok, se a románok, csak a magyarok – felel Olenka. – Pedig a nóta is mondja: „Szeressük egymást, magyarok…”
Hiába, magyar génhiba.
Többféleképpen lehet átkelni a Tiszán Románia és Ukrajna között.
Taracközön batyus nénik imbolyognak a vasúti talpfákon, mert a gyalogosforgalomnak nem biztosítottak helyet a hídon.
Lehet még ladikozni, úszni is, vagy a számtalan csonka híd szélére állni, és átbámulni a kettészelt Máramaros túlfelére. Técső–Kistécső, Nagybocskó–Újbocskó, a két Lonka: hajdan egyetlen település volt, amelyet elválasztott a határ. A hidakat elvitte a víz, vagy tankokkal húzták a Tiszába a háború után. Aztán szögesdróttal borították be az oroszok a folyó partját, ami legalábbis különös két baráti ország esetében. Néhány éve bontották le a dróthatárt.
Máramaros a megcsonkított hidak hazája.
Még az alföldi Mezővárin történt, közel a magyar határhoz; egy családnak vittünk segélyszállítmányt, akik kitüntető szívélyességgel fogadták csapatunkat. A pálinkázás-süteményezés közben arról panaszkodnak, milyen nehéz megélniük a falusi turizmusból: bár jönnek buszok Magyarból, csak egy éjszakát töltenek náluk, aztán mennek tovább a nagy kárpátaljai körúton. Pedig Mezővári 90 százalékban magyar település, s az a megemészthetetlen tragédiája, hogy még csak nem is kellett volna elcsatolni Trianonban, mert a Csehszlovákiát Romániával összekötő vasútvonal kilométerekre a falu fölött húzódik. Kőhajításnyira, a folyó túloldalán Móricz Zsigmond szülőfaluja, Tiszacsécse.
– Minek mennek tovább, nagyobb a szükség itt a segélyre, mint Aknaszlatinán vagy Nagybocskón – mondja behízelgő hangon az asszony. – Különben is, azok a szórványmagyarok olyan igénytelenek, piszkosak, elhanyagolt a lakásuk. Semmivel sem törődnek. Itt jobb helyen lenne a szállítmány.
Bozsuk Zoltán, aknaszlatinai házigazdánk mint piszkos, igénytelen szórványmagyar csöndesen álldogál a tömbmagyarok fogadószobájában. Leteszi a pálinkáspoharat.
– Nagyobb a szórványban a szükség – jelenti ki Kovács Jenő.
Úgy a helység, mint a vele összeérő sóakna-telep téres fönsíkon fekszik, mely lassú lejtéssel ereszkedik le a közeli Tisza szélére.
Hogy mi köze a sókristálynak az ’56-os magyar forradalomhoz? Meglehetősen sötét az öreg bánya titka. Kétszáz éve még elég volt egy kapavágás Aknaszlatinán, és sórögök fordultak ki a földből. Ma már több mint négyszáz méter mélyre ásnak, miközben a fennsík a bánya fölött rejtélyes módon berogyott – temetők, dombok, épületek süllyednek a föld alá évről évre. Szlatina fénykorában magyar, zsidó, ruszin tutajosok bukdácsoltak le a Tiszán, hogy Szolnok vagy Szeged sóhivatalaiban rakodják ki szállítmányaikat. Szlatina vészkorában a városka vezetői a bevonuló Vörös Hadsereg komisszárjainak könyörögtek, hogy ne hajtsanak el minden magyar és német bányászt „háromnapos kis munkára”, mert megbénul a termelés. A termelés megbénult, a bányászok közül alig néhány árnyékember tért vissza a donyecki vagy szibériai gulágról.
– Vigyázzanak, hova lépnek: aki lecsúszik a szűk aknákba, azt elevenen megnyúzza a só – figyelmeztet Bozsuk Zoltán. Házigazdánk kitűnően ismeri a terepet, bányafelügyelő volt, míg le nem építették a vállalattól. Orrunk csodálatosan kitisztul, őrületbe kergető parlagfű-allergiánk eloszlik a meleg párás-sós levegőben, miközben keresztül-kasul bejárjuk a vaksötét tárnákat. A kitermelés akadozik, csak egy helyen látunk hatalmas marsjáróra emlékeztető munkagépeket, viccelődő magyar bányászok állják körül. Sós víz csillog egy nagyobb kőmedencében, szivattyú dohog a szélén.
– Mélyebbre már nem mehetünk, mert az alsó szinteket elöntötte a víz – magyarázza Bozsuk. – Lehetséges, hogy a Tisza szivárog be valahol.
A hatóságok nem ismerik el, de pillanatnyilag lehetetlen megállítani a vízszint lassú emelkedését, aminek az lehet a következménye, hogy Aknaszlatina egy szép napon – román cigarettacsempészestül és magyar óvodástul – csendben eltűnik a mélyben. Sótemetőbe száll, oda, ahol már annyi piszkos rejtély nyugszik – legalábbis ezt rebesgetik a szlatinaiak. Egy metángázmérő nemrégiben benyitott az alsóbb szint felelőtlenül nyitva hagyott szobájába, és urániumos ládára bukkant. Szerinte a só szigetelőképességével kísérleteztek odalent ukrán tudósok. Ma az a szint már víz alatt van, esetleg uránostul, ami azért sem jó hír, mert ugyanezt a vizet pumpálják a fönti gyógyfürdőkbe. Sugárterápia.
De nem volt ez másképp évtizedekkel ezelőtt sem.
Azt mesélik a helybéli magyarok, nem sokkal ’56 októbere előtt katonaság vonult be Aknaszlatinára, hogy kiürítsenek minden erdei kirándulóhelyet, turistaházat, kisvendéglőt. Embernek nem volt szabad a rengetegbe menni, gombázni, áfonyázni sem. Aztán megérkezett a páncéloshadosztály. A mendemonda szerint rakétákat is telepítettek a hegyekbe, akkor kezdték a sóbányát piszkálni. Mára azok a dombok rogytak össze, amelyekbe annak idején a katonák elástak valamit. A helyiek szerint rakéta-üzemanyagot, mások szerint radioaktív hulladékot.
Ami biztos: napokkal később innen indult Budapestre a szovjet büntető hadsereg.
Gyertyánliget (régi nevén Kabolapolyána) fönt van a hegyekben, a Szuporka patak szűk völgyében. A Monarchia idején vaskohászati központ épült itt, lejjebb, Nagybocskón a Klotild névre hallgató vegyi gyár ontotta magából a kénsavat, a szódát meg a tűzálló építőanyagot. Mindkét üzem világpiacra termelt. Ma csak a mocskos és gyanúsan meleg hegyi patakok emlékeztetnek arra, hogy még folyik valami ipari tevékenység a hegyek között.
A gyertyánligeti katolikus templom megsárgult anyakönyvét lapozgatjuk. Az 1700-as évek második felétől 1972-ig tartalmazza a születettek és elhunytak névsorát. Amikor Kárpátalja Csehszlovákiához kerül, a gyöngybetűs írás egyik napról a másikra viszszavált diszkrét latinra – ahogy a legelső bejegyzésekkor, Mária Terézia alatt vezették a könyvet a plébánosok. Amikor pedig 1939-ben a régiót visszacsatolták Magyarországhoz, ismét magyar nyelven jegyzik be a neveket és a kommentárokat. Ezen már a szovjet időkben sem változtatnak.
De ma leginkább a halottak uralkodnak az anyakönyvben. Már csak ötszáz magyar lakik a háromezer lelkes faluban. Fölsétálunk a temetőbe: még gondozzák a sírokat, de a kert helyenként elvadult. Az egyik sarokban vörös csillagos munkásmozgalmi sírok, nem messze tőlük átlőtt pléh Szűz Mária-szobor. Rozsdás vaskereszteken magyar nevek, de a néhány évtizedes szocreál síremlékeken a Guszti név már cirill betűvel szerepel, a Vera: Bera, vagy korcs szavakat vésett fel a sírköves: „Itt nyudszik szeretett nadyapánk.” A szomszéd telken ukrán parasztok éppen szénát rakodnak. A szombathelyi Kovács Jenő homlokráncolva támaszkodik a drótkerítésnek, nem érti, mi történt.
– Három évvel ezelőtt jártam itt, akkor még nem volt ezen a helyen kerítés – rázza a drótot haragosan. – A temető ott folytatódott, ahol most azok az emberek a szénát rakják, méghozzá magyar katonasírokkal az öreg diófák alatt.
Most letarolt rét látható a katonatemető helyén, csak a buckák emlékeztetnek a hajdani sírokra. Középen hatalmas, korhadt pravoszláv keresztet szúrtak a földbe a honfoglalók. A miheztartás végett.
Aknaszlatinán Olenka a legnagyobb magyar. Ő járt házról házra a polgármester-választás idején, hogy szavazatokat gyűjtsön a magyar jelöltnek, Szokolán Ildikónak. Még a románokat is meggyőzte, hogy ne a betelepült honfitársukra szavazzanak. Úgy is lett.
– Pedig nem összetartók a magyarok, eszik meg egymást a gyűléseken, semmiben nem tudnak megegyezni – mondja szlávosan elnyújtva Bozsuk Olenka, Zoltán felesége, amikor vége a dadapárbajnak az autóban. – Én szoktam csitítani őket, de minden hiába. Felsőapsán, szülőfalumban élt egy-két magyar, főleg az értelmiség, s apám tartotta velük a kapcsolatot – meséli Olenka. – Szüleim mindig azt mondogatták: lányom, tanulj tőlük, mert az a legokosabb nép Kárpátalján. Férjhez mentem Zolihoz, és magamtól elsajátítottam ezt a nyelvet. Mi, ruszinok ma is leginkább a magyarok után megyünk. Például úgy főzünk, ahogy ők.
Ám Olenka szerint népe egyszerűbb, és több szeretet van benne. Ők soha nem akartak húzni senkihez sem. Amikor a csehek bejöttek, a szláv testvériség jelszavával igyekeztek a magyarok ellen fordítani a ruszinokat. Nem sikerült.
– Mi mindig csak görög katolikusok akartunk lenni, semmi több – mondja Olenka. – De nem lehet: 1948-ban kivégezték, elhurcolták papjainkat, mindnyájunkat pravoszláv templomokba kényszerítettek. Amióta megint szabad vallásgyakorlás van, nagyon kevesen tértek vissza a görög katolikus hitre. Templomainkat még ma sem kaptuk vissza. És csak a rendszerváltás óta létezik újból a ruszinság fogalma.
Gens fidelissima: a leghűségesebb nép – ezt a címet kapták II. Rákóczi Ferenctől a ruszinok (rutének, rusznyákok, kisoroszok, magyaroroszok), leglojálisabb nemzetiségünk, amely bőségesen kivette részét már a labancok elleni harcból is. A XVIII. századtól etnikai túlsúlyra jutottak a mai Kárpátalja hegyvidéki területein: ma 600–800 ezren élnek Ukrajna legelhanyagoltabb tartományában. A szovjet hatóságok mindent megtettek, hogy elmossák azonosságtudatukat: több százezer ukránt telepítettek be a Kárpátokon túlról, és azt sulykolták, hogy a ruszin nyelv valójában az ukrán tájszólása. Nem csoda, hogy a ruszinok többnyire fájlalják: Kárpátalján még mindig „az ukrán banda” garázdálkodhat.
Mert e stratégia megtévesztésig hasonlít a románokéra: a sztálinista puccskor rekvirált görög katolikus templomokat a hatóságok ma sem adják vissza, hogy a fogyatkozó magyar és német katolikusok szentélyébe kényszerítsék őket. S ha a magyar plébános óvatlanul beengedi a helyi unitusokat, azok előbb-utóbb felbátorodnak, végül földobálják az idegen nyelvű katolikus imakönyveket, templomi zászlókat a karzatra. Mivel nemzeti függetlenségüket különös mód a görög katolikus vallás, ez a nyugati és keleti kereszténység közé feszített függőhíd jelenti, a szovjet kísérlet feltehetően sikerült: nehéz lesz a többségi ruszinokat újra talpra állítani, azonosságtudatukat, méltóságukat visszaadni.
Ha valaki nem tudná, Rahó előtt, a „hucul Svájcban” van Európa közepe. Ez nem kisebbrendűségi szemfényvesztés, mint a románok, a szerbek, a szlovákok történelmi bűvészmutatványa, hanem földrajzi tény.
„Változatlanul és örökösen precíz pont. Európa közepét rendkívüli pontossággal, különleges eszközökkel állapították meg, amelyek az Osztrák–Magyar Monarchiában készültek 1887-ben” – ez áll büszke latinsággal a régi kövön, amely a centrumot jelöli a Tisza jobb partján. Mellette többnyelvű tábla, a hálás utókoré, az alábbi kiegészítéssel:
„Európa közepének meghatározását az Osztrák–Magyar birodalom tudósai végezték el – mely birodalom ebben az időszakban megszállva tartotta Közép-Európa nagy részét –, hogy nyomatékosítsák e jelkép történelmi jelentőségét.”
Lehetséges persze, hogy még ma is Európának tekinthetjük az Urál hegység és a Hebridák között húzódó végtelen teret, de Rahó Párizzsal, Prágával vagy Béccsel, vagyis a földrajzi centrum a szellemivel feltehetően már soha nem fog egybecsúszni (talán soha nem is csúszott egybe…).
– Ne vicceljen, hová lettek a magyarok?
– Fogalmam sincs.
– De hát tele a temető magyar sírokkal.
– Mi csak 1956-ban költöztünk ide, nem tudhatom, mi lett velük.
Királymezőn, fent a Tarac-patak völgyében faggatunk mindhiába egy idős református asszonyt. Problémánkat sem igazán érti.
– Nézze, tíz sírból hét magyar, három német. Akkor hogyhogy nincs magyar mise Királymezőn? – makacskodunk.
– Én csak azt tudom, hogy 1920-tól, amikor bejöttek a csehek, sokszor bekiabáltak a németek a magyar misékbe, hogy mit magyarkodnak a katolikusok – magyarázza az asszony. – Aztán lassan mindenki a németek szertartására kezdett járni. Ma mindössze három magyar család él itt, meg néhány vegyes. A többiek talán elmentek, meghaltak.
Most pedig a németeken a sor. Királymezőn látványosan épül a pravoszlávok új temploma, míg az újjáéledő görög katolikus egyház bekéredzkedett a katolikus istenházába. Egyre otthonosabban érzik magukat, a németeket viszont egyre terhesebbnek, panaszolja egy fiatal katolikus segédpap. Kérdésünkre azt is elmondja, hogy a misén a prédikáció már többnyire ukránul folyik, imakönyveik cirill betűsek.
Fanyar, túlérett áfonyabogyók piroslanak a magyar sírokon. A temető magasabb pontján, ahonnan belátni a havasokat, a szerteágazó patakvölgyet, amelyről elsodorta az utat és az ezeréves határig kiépített vasútpályát a két nagy árvíz, első világháborús katonaemlékmű áll. Egyik oldalán magyar, másikon német névsor. Fölöttük karddal átdöfött hatalmas rohamsisakot faragtak a kőbe. Aztán a régi magyar csendőrlaktanyát keressük. A szombathelyi csapat egyik tagja fényképpel a kezében járja Királymezőt, egy régi hidat keres. A fotókon kackiás, egyenruhás úriember feszít egy fiatalasszonnyal, azon a hídon állnak összeölelkezve. Útitársunk édesapja csendőrtisztként Királymezőre, állomáshelyére ment nászútra édesanyjával, majd egy évet töltöttek itt 1941-ig, amikor néhány röpke évre visszaállt a magyar világ Kárpátalján. A másik fényképen a tiszt kivont kardú szakaszt gyakoroltat a havasi réten. Megtaláljuk a kaszárnyát, a hidat is. A fénykép tiszta, ápolt tájat, jól kiépített utakat mutat az összekapaszkodó ifjú házasok mögött. Ma szétmarcangolt erdők és az Árpád-vonal fölrobbantott betonbunkerének maradványai adják a keretet a kései fotóhoz útitársunkról.
Kitérőt teszünk a szomszédos Németmokrára, erre a hajdani német fakitermelő telepre. Az elképesztően széles utcán, itt, az isten háta mögött kiskosztümös, magas sarkú cipős nők korzóznak, ünneplőbe öltözött férfiak grasszálnak nyüzsgő gyerekhad kíséretében e reménytelenül nyomorúságos forgatagban. Az utcaképen látszik a hajdani német jelenlét: a házak milliméter pontosan illeszkednek egymáshoz és az utcafronthoz.
– Az őslakosok Ausztriából települtek ide, Mária Terézia idején – mondja németül egy törékeny emberke.
– Mi történt velük 1945-ben?
Kérdésünkre a férfi összerándul, és olyan mozdulatot tesz, amelytől elszorul a gyomrunk. Jobbra-balra rántja a fejét rémülten, körülnéz, mint aki tiltott dologról fog beszélni.
– Akit csak lehetett, deportáltak az oroszok. A szüleimet is. Elfogytak a németek, helyettük a hegyekből leköltöző görög katolikus és pravoszláv ruszinok lakták be a települést.
Bukdácsolunk visszafelé. Átmegyünk Dombón, azon a falun, amelynek katolikus templomát 1986-ban (!) dózerolták el. A második világháború után ugyanis a hívőket kikergették innen, az épületet kultúrházzá alakították át, melyet a rendszerváltásra széttáncolt a helyi ifjúság. Le kellett hát bontani a háromszáz éves magyar barokk istenházát. Az elsodort utakon lassan baktatnak a rövid szőrű, mokány hucul lovak, birkák, vonulnak le a havasi legelőkről. Errefelé korán kezdődik a tél.
Megkerüljük a föld alatti tavat, visszaszállunk a bányászliftbe. „Jó szerencsét, csókolom!” – jólesik magyarul elköszönni a függőleges szórványban. Bőrünk ragacsos a sós párától. Amint fölérünk, és kinyílik a kas rozsdás ajtaja, átgázolnak rajtunk az ukrán turisták, de így van ez rendjén. Visszaadjuk a sisakot és a lámpát a raktáros hölgynek, aki olyan, mintha éppen a termelési versenyt szakította volna meg a kedvünkért.
Asztalhoz ülünk. Előttünk vodkáspohár. Társaságunkban helyi magyar potentát, aki mindenáron dalolni szeretne velünk. Végül megakad egy régi nótánál, elfelhősödik a szeme, amint rágyújt:
„Szájúznye rusími…”
Vodkánkba meredünk, kínos csönd támad. A nóta refrénje: magyar génhiba.
(Az idézett részletek Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képekben című könyvből származnak.)
