Könyvesház

A négus meg a pajzsfal
Csatatörténelem
Róbert Péter

Nem véletlenül kaptak a régebbi iskolai történelemoktatásban olyan nagy szerepet a háborúk, esetenként államok, nemzetek sorsát megszabó fegyveres összecsapások, ütközetek. A csata fogalmára nehéz lenne rövid meghatározást találni, a hadászati lexikon is több oldalt szán rá, mindenesetre a részt vevő hadseregek nagysága, az általuk kiontott vér, az elpusztult emberek száma, a régiesen csatamezőnek nevezett, behatárolt térbeli dimenzió az ismérvek közé tartozik.
A történészek már rég felismerték a nagy csaták jelentőségét és közös jellegzetességeit, könyvek is születtek e felismerésekből. A Stig Förster, Markus Pöhlmann és Dierk Walter szerkesztésében, a Corvina Kiadó gondozásában megjelent kötet – rajtuk kívül még 21 történész munkája – különbözik elődeitől. Minden történeti korból, minden kontinensről mutat be csatákat, felhagy a régebbi kutatók Európa-centrikusságával, kiemeli az ellenfelek harcmodorában megnyilvánuló társadalmi rendszerek különbözőségeit és ezek hatását hadszervezetükre, végső soron a harc kimenetelére. A jól kidolgozott háttérbemutatások a modern történetírás eszközeinek segítségével nemcsak a háborút, esetünkben a csatát állítják elénk, hanem az adott küzdelem történelmi-társadalmi összefüggéseit is.
A könyv érdekessége, hogy többségében nem katonák, hadtörténészek által írott hadtörténeti munka: a rangos szerzők zöme társadalomkutató vagy egyetemen oktató történész. Területileg is kitágul a vizsgálódás köre, az egész „csatarégió” megjelenik az olvasó előtt, mindegyik ütközetet térkép szemléltet, tág az időhatár is, a görög–perzsa háborúktól az 1973-as egyiptomi–izraeli összecsapásig áttekinti a jelentősebbnek ítélt csatákat.
Cannaenál a kisebb sereg győz, Hastingsnál a pajzsfal sem tudja megállítani a normannokat. Feltűnően kis létszámúak a keresztes csapatok, de vállalkozásaik jól szemléltetik a lovagi harcmodort, amely néhány évszázad múlva eredménytelennek bizonyul a svájciakkal, azaz az új társadalmi renddel szembeni harcban. Nemzeti büszkeségünknek nem esik jól, hogy 1526-ból a Pánipatnál vívott indiai csatát elemzik a négy hónappal későbbi mohácsi ütközet helyett, viszont szép számmal találunk magyar vonatkozásokat: ilyen a szekérvár leírása vagy Bécs török ostromakor a kurucok portyázásának bemutatása. Egyre ritkább a hadvezér hősi halála a csatában, talán ezért foglalkozik a könyv részletesen Gusztáv Adolf elestével Lützennél. Furcsa képet kapunk a később oly rettegett, de a XVIII. században még babonás porosz hadseregről. Volt mit tenniük a tanítóknak, nem hiába értek el később kiemelkedő eredményt a porosz iskolamesterek. A szerzők párhuzamot vonnak Waterloo és Königgrätz között a tűzerő döntő jelentősége tekintetében. Sajnos mind több vért ontanak a tökéletesedő fegyverek. Egyre hosszabbak, véresebbek a korábban még pár óra alatt lezajlott csaták, gyarapodik a halottak, sebesültek száma. A könyv nem feledkezik meg a harmadik világról sem, bemutatja a négus győzelmét Aduánál az olasz gyarmatosítók felett. Csuzima tengeri ütközeténél kommentár nélkül említi a később évtizedeken át oly nagy dicsfénnyel övezett Aurora cirkálót, nem feledkezve meg olyan humoros mozzanatokról, mint a távírókábel véletlen elvágása az orosz csatahajók által, az elsüllyesztett angol halászhajó vagy a nyílt tengeri szénrakodás gyötrelmes volta.
Az első világháború hatalmas változásokat hozott a hadászatban: a lovasság hanyatlását új fegyvernemek megjelenése követte. Verdun vérszivattyújára ma is „megszentelt falvak” emlékeztetnek. Lövészárkok, amelyek először az amerikai polgárháborúban jelennek meg, kötik helyhez a katonát, Sztálingrádnál kilométerek helyett méterekért folyik a minden addiginál véresebb küzdelem. Sok olyan adatot megtudunk, amelyekről eddig hallgattak a Kelet-Európában hozzáférhető források, például, hogy a fent említett Volga-parti városban 50 ezer főnyi orosz segéderő harcolt a németek oldalán. Rengeteg apró epizódot, anekdotát közöl a kötet, ugyanakkor szétzúz bizonyos legendákat, elméleteket az újkori háborúkkal kapcsolatban. Ismert helyszínekről új információkat szolgáltat, a kevésbé ismertekről érdekfeszítő részletességgel számol be, például az Okinava szigetén a háború végén lezajlott öldöklő küzdelemről. Az időbeni közeledéssel a háttérben egyre inkább kirajzolódik a nagypolitika, mintegy igazolva Clausewitz mondását: „A háború a politika folytatása más eszközökkel.” Dien Bien Phu véget vet a franciák indokínai jelenlétének, és egyúttal rámutat az ellenfél lebecsülésének következményére. A könyv zárófejezete az 1973. októberi arab–izraeli háború, amely Egyiptom és Szíria a zsidó állam elleni meglepetésszerű – a legnagyobb vallási ünnepén indított – támadásával kezdődött, és a kemény csatákban több páncélos és repülő vett részt, mint a második világháború nagy ütközeteiben.
Az oktató, ismeretterjesztő jellegű olvasmányos kötet 24 fejezete sajátos szemszögből, a véráztatta csatamezőkről szemléli a világtörténelmet. Az ilyen nagy anyagot felölelő tudományos vállalkozás magában hordozza annak a veszélyét, hogy sokan hiányolják további csaták megemlítését, másokat feleslegesnek, lényegtelennek ítélnek. A szerkesztők arra hivatkoznak, hogy minden korból, szárazföldön, tengeren és levegőben vívott küzdelmekből válogatták példáikat, amelyekben az eltérő kor, fegyverzet és egyéb különbségek dacára egy közös vonás mindenképpen megtalálható: a csatában összesűrítve megfigyelhető az adott korszak harcmodora, amely általában tükrözi az ellenfelek társadalmi rendszerét, ezáltal nemcsak hadtörténeti tényekről értesülünk, hanem világosabban látjuk a történelem menetét, mozgatórugóit is.
A hadtörténelem és általában a történelem iránt érdeklődőknek ajánlhatjuk a kötetet, amely iskolai segédkönyvként is jól használható.
(Stig Förster, Markus Pöhlmann, Dierk Walter: A világtörténelem nagy csatái. Corvina Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 3600 forint)

Poverello
Le Goff és Szent Ferenc
F. Z.

Különös módon Szent Ferenc neve ma is meglehetősen gyakran fordul elő a napi híradásokban. Legtöbbször a környezetvédelmi hírekben szereplő aktivisták hivatkoznak rá, újabban pedig a genetikai módosítások kérdésében rángatják elő nagy előszeretettel Francescót. Ha derűlátók vagyunk, azt mondhatjuk: lám, a nagy középkori szent élete ma is hivatkozási alap, példája sok évszázadon keresztül sugároz. Realisztikusabban szemlélve a dolgot azonban szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a harmadik évezred tömegkultúrája többnyire nem a Poverellóval és különösen nem valóban eleven és ma is aktuális tanításával foglalkozik.
A nyomtatott könyvek piacán ennél szerencsére sokkal jobb a helyzet. Nemcsak világviszonylatban, hanem idehaza is. Nálunk, Magyarországon persze meglehetősen nagy hiányok mutatkoznak az assisi szenttel foglalkozó irodalom és szakirodalom terén, elsősorban a könyvkiadás 1950 utáni drasztikusan állampárti monopolizálása miatt. A negyvenes években még 16 könyv jelenhetett meg magyarul Szent Ferencről, ezt követően viszont harminc éven keresztül semmi. A hetvenes évek két magyar nyelvű kiadványa sem Magyarországon, hanem Bécsben és Újvidéken láthatott napvilágot. A nyolcvanas évek e tekintetben látványos változást hoztak, 1980-ban Chesterton, ’81-ben Szedő Dénes, ’84-ben Kazantzakisz, ’85-ben Leclerc műveit adták ki, és ez a tény jókora fordulatot jelentett. 1989-ben vékony, kezdetleges technikával sokszorosított füzet jelenhetett meg Esztergomban, amely a szent valamennyi írását tartalmazza, majd 1990-ben a Helikon Könyvkiadó igen szép kivitelben adta ki Assisi Szent Ferenc perugiai legendáját. Varga Kapisztrán fordítása és a kötethez írt előszava a tudományos kutatás szempontjából is jelentős vállalkozás volt. Sajnos egyelőre folytatás nélküli.
A kilencvenes években az Agapé könyvkiadó Ferences források című sorozata segítette leginkább a Szent Ferenc életével való ismerkedést, a szépirodalmi alkotások közül pedig Julien Green regénye jelentett újdonságot. Ezek a könyvek persze viszonylag szűk körben tudták hatásukat kifejteni, amit az a tény is mutat, hogy Jacques Le Goff magyarul is megjelent tanulmánygyűjteményének bibliográfiája is csak ötöt sorol fel közülük.
Sajnos Le Goff saját bibliográfiájával sem jutunk sokkal messzebb, mivel az ebben közölt művek csaknem mindegyike tíz évnél régebben jelent meg. Nem meglepő, hiszen az alapkiadás, amely a szerző korábbi, többnyire húszéves tanulmányait tartalmazza, 1999-ben látott napvilágot a Gallimard-nál; ezeket az írásokat talán némiképp korszerűsíthették, de alapvetően olyan fejezetcímekkel jellemezhetnénk az egész könyvet, mint amelyet a 1981-es nyitótanulmány visel: „Szent Ferenc a feudális világ megújító és visszahúzó erői között”. Ez ma már kicsit avíttas.
Jacques Le Goff Assisi Szent Ferencről szóló tanulmányainak gyűjteménye tehát Magyarországon nagyon is hiánypótlónak tekinthető, hiszen abban az időben, amikor ezek az írások különféle szakfolyóiratokban napvilágot láttak, nálunk az erős cenzúra következtében esélytelenek voltak a megjelenésre. Le Goff saját – talán túlságosan szerény – vélekedése szerint az 1999-es Gallimard-kiadást az indokolta, hogy életrajzírói munkássága mind ez idáig egyetlen monográfiára szorítkozott, és azt szerette volna, ha a Szent Lajos mellé még egy kötetet tehetne. Ilyen szempontból sikeres volt, de olvasói közül biztos sokaknak jutott eszébe, hogy néhány kérdést a kitűnő történész talán át- vagy továbbgondolhatna. Itt, Magyarországon viszont bízzunk benne, hogy az Európa Kiadónál megjelent tanulmánygyűjteménnyel nem áll le a retrospektív franciscanum-kiadás, ez csupán a biztató kezdet, és hamarosan a korszerűbb vagy legalábbis frissebb monográfiák is napvilágot láthatnak.
(Jacques Le Goff: Assisi Szent Ferenc. Ford. Szilágyi András. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002. Ára: 1900 forint)

Krími ikonosztáz
Klasszikus családregény a félmúltból
Balkó Ágnes

Ljudmila Ulickaját az utóbbi évtized legtehetségesebb orosz prózaírónőjeként, a csehovi elbeszélő hagyomány egyenes örököseként tartják számon. A Booker-díjas – ez a legrangosabb angol irodalmi díj – szerzőnek több mint két évtizede jelennek meg írásai, de a hazai olvasók csak most kezdik felfedezni.
A Médea és gyermekei korokon és nemzedékeken átívelő, hatalmas panorámájú családregény: címszereplője, a krími görögök leszármazottja egyidős a századdal. A Szinopliak tizennégyen vannak testvérek, és a korán árvaságra jutott kisebbek nevelését Médea vállalja magára az első világháború kitörésével egy időben. Elhatározása egész életére kijelöli ugyan a sorsát, de ő lesz a család összetartója, a szeretet és a bölcsesség hordozója is. A hegy meredélyén álló házában évtizedeken át minden nyáron összegyűlik a szerteágazó család megannyi leszármazottja, hogy hitben és emberségben megerősödve, a kikezdhetetlen értékek hirdetőjeként lépjen vissza abba a zűrzavaros világba, amelyet Médea háza konokul kívül rekeszt.
A Szinopli család minden ága: a taskenti, a vilniuszi, a tbiliszi, a szibériai sorsa szinte ógörög tragédiákat idéz, a történelem viharában szertehulló, Európa megannyi országába, sőt a Távol-Keletre elvetődő tagjainak életútja megrázó drámákat sűrít magába. Vörösek és fehérek, artisták és papok, pártfunkcionáriusok és kétkezi munkások a különös kavalkád szereplői. Médea lélekben akkor is velük van, amikor több ezer kilométer választja el őket; soha egyetlen pillanatra sem hátrál meg, nem ad tanácsot, nem moralizál, elődeitől örökölt rendíthetetlen tartása segíti át őt és övéit minden feldolgozhatatlannak látszó konfliktuson.
A regény ritka erénye, hogy képes nagy történelmi tabló nélkül is, egy mikrovilágon belül érzékeltetni, honnan és hogyan meríti ez a kivételes asszony az erejét. Magányos, nehezen társra lelő s korán özvegységre jutó nőként tanúja lesz a forradalom és ellenforradalom felcsapó hullámainak, a sztálini önkénynek, a krími tatárok kitelepítésének, és zsidó férje révén megismeri a pogromok megalázó, gyilkos világát is. Családjába fogadja, és magához emeli a szerteágazó rokonság soraiba lépő, eltérő kultúrájú és nemzetiségű jövevényeket, de mindig ő az, aki a világ aktuális szellemi kínálatával szemben az ősi hagyományt, az örök érvényűt és kikezdhetetlent képviseli: „erős, akár a tengerből kiemelkedő sziklaszirt”.
Médea kopottas hegyi hajléka a menedék, a távoli történések fókusza, értelmező és megoldást adó színtere is, az emlékezet temploma, ahol a véletlennek tetsző életfordulatok értelmet nyernek, és egy magasabb értékrendben összegződnek. Az ikonok arcvonásait, különös tekintetét idéző asszony pedig a katarzis lehetőségének örök letéteményese.
(Ljudmila Ulickaja: Médea és gyermekei. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2003. Ára: 1990 forint)