Teller Ede emlékezete

Képzeljenek el egy gyereket, aki hároméves koráig meg sem szólal, majd nyomdakész mondatokban kezd társalogni. „Kérem, ne szóljatok hozzám, most egy problémán gondolkodom” – idézte a matematika bűvöletében növekedő hajdani kisfiút Marx György professzor a 95 éves Teller Edét köszöntő írásában. A Trefort utcai Mintagimnázium hajdani növendéke már gyerekkorában megtapasztalta, hogy nem egyszerű az élet, ha valaki zsenigyanús, és kilóg a sorból. Akkor pedig főleg nem, ha mindig mindenről van véleménye, és azt nem is tartja titokban.
A visszaemlékezések tanúsága szerint azonban Teller Ede soha nem volt „nagyokos” szobatudós. Szeretett zongorázni, sakkozni, túrázni, s noha fiatal korában súlyos baleset érte, később családi drámák sorozatát élte meg, szerette az életet.

A matematikától atyai buzdításra a kémia, majd a fiatal karlsruhei professzor, Herman Mark kvantummechanikáról szóló előadásainak hatására a fizika felé forduló fiatalember végigjárja Európa híres, nagy egyetemeit. Lipcsében Heisenberg mellett dolgozik, Göttingában a későbbi Nobel-díjas James Franck tanársegéde, Rómában Enrico Ferminél jár, Koppenhágában többek között Niels Bohrral és Gamow-val értekezik. Az Egyesült Államokban is a kor legjelentősebb tudósaival dolgozik együtt. Azt terjesztik róla, hogy hatalmas befolyása volt politikusokra, államelnökökre, de ő ezt mindig szerényen elhárítja. Teszi a dolgát lelkiismerete szerint, és élete során többször kerül éles összeütközésbe a közvéleménnyel, de mindezt rezzenéstelenül viseli.

„A kételkedés pozíciójából indultam” – mondta egy korábbi interjúban, és ez a kételkedés nemcsak az atombomba és a hidrogénbomba kifejlesztésében alapvető szerepet játszó tudós morális aggályait jelenti, hanem a politikai címkézéssel kapcsolatos kételkedést is. A húszas évek végén, a gazdasági világválság, majd Hitler hatalomra jutása idején a kommunizmust még az egyik lehetséges útnak tartja, ha nem rajong is érte. De 1943-ra, Koestler Sötétség délben című regényének hatására eloszlik a kétely, s megérti, hogy ami a Szovjetunióban történik, az semmiféle ideológia nevében nem védhető. Tudós, nem politikus, de amint írja, azokban az időkben „politikussá kellett válnom, mint mindannyiunknak, ha életben akartunk maradni”. Tudja és hangoztatja, hogy a háború nem ért véget 1945-ben. Los Alamosban ő az egyetlen, aki kiáll a hidrogénbomba kifejlesztése mellett, és az ő kezdeményezésére jön létre egy második tudományos műhely, a Lawrence Livermore nukleárisfegyver-laboratórium. Erre a legbüszkébb, amint egy korábbi interjújában mondta. Később az ő nevéhez fűződik a „csillagháború” néven híressé vált programterv, amelynek fő célja a lézersugaras rakétaelhárító rendszer kidolgozása volt, s amelynek része volt abban, hogy Gorbacsov előtt világossá vált a fegyverkezési verseny tarthatatlansága – következésképpen abban is, hogy a szovjet rendszer összeomlott.

Több mint ötven évig volt távol Magyarországtól, de mindvégig figyelemmel kísérte, mi történik itthon. Amikor 1990 végén hazajött, elment mindenhova, ahova hívták. Találkozott tudósokkal, gyerekekkel, előadásokat tartott – bizonyítva, hogy a legbonyolultabb kérdésekről is lehet egyszerűen, közérthetően beszélni. Remek stílusa, humora mindenkit magával ragadott. Az atomreaktorok biztonságáról tartott előadásában, 1996. október 24-én arról beszélt, hogy kutatótársaival már jóval korábban felhívta a figyelmet azokra a hibaforrásokra, amelyek később katasztrófához vezettek Csernobilban és másutt. De ezek az esetek sem tántorították el attól a meggyőződésétől, hogy a tudományos kutatásokra szükség van.

A legutóbbi időkben többször kifejtette, hogy a csatlakozás az Európai Unióhoz olyan történelmi lehetőség, amely nem jön el még egyszer, nem szabad tehát elszalasztani. 2001-ben a „nap idézeteként” járta be a világhálót egy mondata: „A pesszimista olyan ember, akinek mindig igaza van, de soha nincs öröme benne.” Pontosan tudta, miről beszél.