Vadászrekordok egykor és most

A vadászat mindig a legfelsőbb körök sportja volt, bár én látok némi attitűdbéli különbséget az egy szál lándzsával sebzett vadkanra támadó Zrínyi Miklós, a saját, bérelt és gondozott vadászterületén szarvasra vadászó gróf Széchenyi Zsigmond és a rákosista-kádárista (stb.) lövöldözők között, de az tagadhatatlan, hogy az ember némi irigykedéssel vegyes csodálattal reagál egy-egy kapitális vad kilövésének hírére.
Nos, ez a vadászidény már most elkényeztetett bennünket, hisz a vízivad vadászatának első napjaiban már rekord született. Miniszterelnökünk irányításával kétezer-háromszáz vagy talán kétezer-négyszáz tőkésrécét ejtettek el egyetlen nap alatt.
Ez már igen – húzza ki magát az ember büszkén –, a mi vezetőink is tudnak valamit. Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók. Szemmel látható és kézzel fogható a fejlődés – vonja meg az egyenleget a magyarságára ilyenkor egyre büszkébb polgár.
Mert fenti adatot hasonlítsuk csak össze az átkos múlt szánalmas eredményeivel. Itt van például Horthy Miklós kormányzó öcscse, Kittenberger Kálmán vadásztársa, Horthy Jenő, aki maga vallja meg 1937-ben írott könyvében: „Hazudnék – mint ahogy sokan teszik is –, ha valami általam elért nagyon nagy terítékről beszélnék, melyet a Hortobágyon elértem. A legtöbb liba, amit egy reggel lőttem, 36 darab volt. Igaz, hogy dacára, hogy elég időt töltöttem már ott, nem sikerült eddig igazán jó napot kifogni, vagy ha igen, jó gödörben ülni.” (Horthy Jenő: Egy élet sportja.)
Aztán itt van gróf Széchenyi Zsigmond, aki állítólag tényleg jó meg tapasztalt vadász volt, ám a fenti számhoz képest csak szánalmas eredményeket tud felmutatni: „A Bihar megyei Geszten történt, a geszti halastavakon, 1943. október 30-án. (…) A geszti háziúr, Tisza Kálmán, az egykori miniszterelnök unokája jelentkezett: – Tavaimon annyi a liba, amennyi még sohasem volt, Szapáry László most utazott el, miután délelőtt tíztől sötétedésig kétszáznyolc libát lőtt. Országos rekord, még a legjobb hortobágyi eredményeket is felülmúlja. Ha kedved tartja, gyere le azonnal.
Nem is késlekedtem. Abbahagytam az olvasást, felkészültem, autóba ültem és hajnalban Gesztre érkeztem. (…) Mire ránk sötétedett, még nekem is nyolcvankilenc lelőtt libám feketéllett a geszti halastó higanyszerű tükrén.” (Széchenyi Zsigmond: Ünnepnapok.)
Aztán a hatvanas-hetvenes években végre, annyi ínséges vadászévad után, beköszöntött a Kánaán, melynek csupán egyik jelzéseként lehet számon tartani az akkori párt- és állami vezetők káprázatos eredményességét – mármint a vadászat terén. E kor egyik megindító dokumentuma a lenesi vadászház falán máig látható gyűjtemény, mely fotókon maga Kádár elvtárs is látható a többi elvtárs között, s a mellékelt oklevelek tanúsítják, hogy az elvtársak lábai előtt, a hóban elterülő tollas szőnyeg hány ezer lőtt fácánból áll, melyeket ezek a rettenhetetlen Nimródok ejtettek el a nap folyamán.
Böröczky Kornél, a Gemenci Erdő- és Vadgazdaság kormányterületének vezetője szűkszavúan és érthetetlen szégyenkezéssel írja: „Volt egy olyan rekord, amire nem nagyon vagyok büszke. Ez a lenesi egynapos 8974 darabos fácánteríték. Tulajdonképpen ez egy túlhajtott produktum eredménye. Talán egy kicsit az motivált, hogy ezt is meg tudjuk csinálni”. (Böröczky Kornél: Gemenctől Gemencig.)
És igen. Meg tudták csinálni. Ahogyan a középszerű sztahanovisták is meg tudták csinálni a háromszáz százalékot, úgy Böröczkyék is meg tudták csinálni a csaknem kilencezres fácánterítéket. Mert tagadhatatlan: ezt meg kellett csinálni. Volierben tenyésztett szelíd fácánok ezreit kellett etetni, gondozni, hogy a nagy napon ki lehessen őket ereszteni a ketrecükből, s akkor még nem is szóltam arról, hogy milyen nehéz lehetett ezeket a levegőbe hajszolni. De hát az elvtársak szórakozni akartak… Szinte hallom, ahogy a havas tájban a kikapcsolódni vágyó elvtársak tréfálkoznak: „Ezt elhibázta, Kádár elvtárs!” Mire azonnal jön a vidám replika: „Hogy ki hibázott, Lázár elvtárs, ezt egyelőre én mondom meg!” Ehhez hasonló évődésekkel telt a nap – s mintha csak nem nehezedne vállukra egy kis ország óriási terhe –, mellékesen országos rekordot állítottak föl.
S már úgy tűnt, hogy végleg búcsúznunk kell ettől a magyaros virtustól, amikor jött a hír a fantasztikus kétezer-valahányszáz tőkésrécéről, s felderült az ember lelke. Persze a fanyalgók mondhatják, hogy hol van ez a kádári csaknem kilencezertől, de be kell látnunk: az utóbbi évtized nem kedvezett ezen elvtársias sport megszállottjainak, s idő kell nekik, míg újra megtalálják a helyes csapást, ami – nem kétséges – ki van jelölve. Meg kell haladni a kilencezres álomhatárt, hisz tudjuk: a mennyiség egy idő múlva minőségbe csap át. És az a tízezer talán felér majd Zrínyi Miklós vadkanjával is. Persze a végeredményt tekintve nem úgy…
De mondjuk el végre az optimista jövőbetekintésre okot adó kétezer-négyszáz tőkésréce történetét kissé részletesebben is.
A hortobágyi hídi vásár időszakára időzítetten – bizonyára azért, hogy a sokadalom minél előbb értesüljön a történtekről, s hogy ünnepelni tudja szeretett miniszterelnökének sporteredményét – Medgyessy Péter miniszterelnök meghívására Adrian Nastase román kormányfő és még további nyolc (?) vadász (?) érkezett a bioszféra-rezervátumként1, ramsari területként2 és 1999 óta az UNESCO-világörökség részeként nyilvántartott Hortobágyi Nemzeti Park3 területére, hogy vadkacsára vadásszanak. A vadászat végén aztán volt is mit ünnepelnie a hortobágyi csárdát lefoglaló társaságnak, mert a számukra odaszállított hatezer, mesterségesen felnevelt „félvadnak” eufemizált (valójában szelíd) tőkésrécéből, melyeket gondosan a magasba zavartak (sportember nem lő vízen ülő kacsára, csak ha támad, vagy ha nincs más lehetőség az elejtésére), hivatalosan csak háromezer-valahányszáz úszta meg. De ha levonjuk belőlük a meg nem talált sebzettek feltételezhetően sok százas, s később így is, úgy is elpusztuló légióit, akkor bizony elmondható, hogy igencsak jól teljesített az alkalmi kommandó. Külön öröm az is, hogy a vadászat óta eltelt időben sem a sebzett vadkacsák, sem a mintegy hatezer lövést elszenvedő környékbeli halláskárosultak, sem a természetvédelem nem élt semmiféle panasszal a Miniszterelnöki Hivatal felé.

A szerző festőművész, író

***
- 1. Az UNESCO Ember és Bioszféra programját 1970-ben hirdették meg. Magyarországon öt Bioszféra-rezervátumot jelöltek ki.
- 2. 1975 decemberében lépett hatályba a ramsari egyezmény, az első olyan nemzetközi egyezmény, mely kizárólag élőhelyvédelemmel foglalkozik, s amely többek között kimondja, hogy „elősegíti a vadvizek és a vízimadarak megóvását azáltal, hogy a vadvizeket védett területté nyilvánítja, függetlenül attól, hogy azok a jegyzékben szerepelnek-e vagy sem”. (4.1 cikk.) Magyarország 1979-ben csatlakozott a szerződéshez.
- 3. 62 358 hektár a Hortobágyi Nemzeti Park részét képezi. Ebből 52 000 hektár bioszféra-rezervátum, 16 109 hektár (Hortobágy-halastó, Pentezug, Angyalháza, Hagymáslapos, Jusztus-mocsár, Fekete-rét) szerepel a nemzetközi jelentőségű vizes területek jegyzékén is. 8/1993 (I. 30.) FM-rendelet a vízivad vadászatát megtiltotta. (Nagy Szabolcs: Fontos madárélőhelyek Magyarországon.)