Várostrom után szabad rablás

Csütörtökön megkezdődött a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) miniszterelnöki találkozója a mexikói Cancúnban. A tanácskozás nyitó napján ötezer tüntető csapott öszsze a rohamrendőrökkel, többen megpróbáltak átjutni a csúcstalálkozót védő kerítésen (képünkön). Ezt megelőzően a franciaországi Larzacban százötvenezren tiltakoztak a konferencia ellen, amely megállapodást készít elő többek között az agrárkereskedelem és az ipari termékek forgalmának felszabadításáról, a génkezelt élelmiszerek forgalomba hozatalának engedélyezéséről és a szolgáltatási piacok megnyitásáról. Ma délután Budapesten a hazai civil szervezetek demonstrálnak a közszolgáltatások privatizációja, a WTO profitorientált és a nagy cégeket preferáló politikája ellen.

A határokat és korlátokat nem ismerő globális piacgazdaság ügyének legbefolyásosabb képviselője, a Világkereskedelmi Szervezet 1995 óta működik, több ezer oldalas alapokmányát néhány száz embernél többen biztosan nem ismerik, a szervezet keretében születő egyezmények ellenben 140 állam (köztük Magyarország) polgáraira, sok milliárd emberre nézve kötelezőek. A WTO konferenciák, bizottságok és tanácsok bonyolult szövevénye: egyike azoknak a gyakorlatilag senki által nem ellenőrizhető nemzetek feletti szervezeteknek, amelyekben senki által nem választott tisztségviselők a nyilvánosság kizárásával hoznak törvényeket, amelyekhez a választott kormányoknak és választóiknak alkalmazkodniuk kell.
Ám ez a szelíd óriás nem kíván semmi egyebet, csak szabadságot és egyenlőséget: megkülönböztetés nélküli, teljes egyenlőséget a termékek és szolgáltatások köztársaságában, s a tőke szabad mozgásának útjában álló akadályok eltávolítását. (Amiről éppenséggel eszünkbe juthat Alain Tourain francia szociológus egykori meghatározása, aki szerint a társadalom nem egyéb, mint a technológiai-gazdasági rendszer logikus működésének útjában álló akadályok öszszessége.) A WTO tehát nem holmi öncélú üzleti vállalkozás, missziója van: a szabad világ eszményeinek terjesztése.
Amit a WTO ígér, és teljes erővel igyekszik is valóra váltani, az mindenekelőtt a politikai megkülönböztetés minden válfajának eltüntetése az egy és oszthatatlan világpiacról. Idejétmúlt kiváltságokról, ósdi előítéletekről lesz tehát szó, melyek az előző századoknál is felvilágosultabb huszonegyedik században semmiféle védelmet nem érdemelnek. Két hasonló termék között az állam, amikor támogat, adóztat, tilt vagy engedélyez, ezentúl nem tehet különbséget. A hazai őstermelő tehát nem részesülhet olyan kedvezményben, ami ne illetné meg egyúttal a multinacionális konszerneket is. A környezetre, testi vagy lelki épségünkre nézve kártékony szolgáltatás sem szenvedhet hátrányt a piaci versenyben. Nem illik, azaz tilos ezentúl hánytorgatni, ha a termék előállítása esetleg megalázó, embertelen körülmények között történik. Ha jól meggondoljuk, az állam gazdaságpolitikája, amióta a világ világ, egyébből sem áll, mint efféle megkülönböztetésekből: a hazai és a külföldi, a káros és az előnyös, a törvényes és a törvénytelen úton szerzett vagy előállított javak között. De hát mi szükség államra? A territoriális államok ideje, úgymond, lejárt. Szuverenitásukon nemzetek feletti politikai és gazdasági szervezetek osztoznak. Mi a különbség? Hogy az államot és általában a helyi közigazgatást elvben, de bizonyos mértékig a gyakorlatban is ellenőrzik alattvalói, akik befolyásolni tudják a törvényeket és a hatóság eljárásait, míg a Cég immunis minden efféle civil okvetetlenkedéssel szemben.
Másodszor, a WTO a piaci verseny szabadságát ígéri, valamivel szakszerűbben: a tőke szabad mozgását. Ezt az ígéretét azonban nem teljesíti. A WTO által erőltetett és kivívott szabadságjogok olyan kiváltságoknak bizonyulnak, amelyekkel kizárólag a pénztőke tud élni. A pénzügyi befektetők vagyona ugyanis – de csakis az övék – valóban tetszés szerinti gyorsasággal mozgatható aszerint, hogy éppen a patagón mobiltelefon-hálózat vagy a tuaregek szexuális felvilágosítása ígér gyorsabb megtérülést. Akinek azonban gyára, műhelye, szerszámai vannak, vagy semmi egyebe sincs, csak a saját hozzáértése, képessége, hogy elvégezzen egy munkát, jószága, földje, amiből megél, az nem képes „az üzemet” hasonló gyorsasággal átállítani valami egészen más technológiára, vagy átszállítani egy másik országba a kereslet és a kínálat pillanatnyi alakulása szerint. A WTO a „monetáris szféra” – a pénzügyi befektetők – világuralmát törvényesíti: elsősorban nem is az államok, hanem a reálgazdaság ellenében, amelyet a nemzetek feletti pénzügyi befektetők kénye-kedvének szolgáltat ki, akik megfosztják a munkást és a vállalkozót a helyi piacon élvezett, viszonylag védett helyzetétől. A fogyasztót pedig megfosztják az ismerős, helyi termékek sajátos jellegétől, valamint a jó minőség és a valódi sokféleség élvezetétől. Egy-egy szolgáltatás vagy áru piacát ugyanis világszerte uralni fogja a leghatékonyabb technológiával előállítható termék, az, amelyiket a legolcsóbban lehet legyártani és a legdrágábban vagy a legnagyobb tömegben eladni. (Ennek pedig a jó minőséghez semmi köze, ezt a hazai vásárló is megtanulta már a maga kárán.)
A világpiac a szó klasszikus értelmében egyébként még csak nem is piac, mert:
– a költségek és az árak itt nem spontán piaci vetélkedésben alakulnak, hanem diktálják, kialkudják, tőzsdén manipulálják, esetleg háborús úton kényszerítik ki őket;
– sok milliárd piaci szereplő közül nagyjából száz-kétszáz van abban a helyzetben, hogy üzleti magatartásának alakításával befolyásolja a költségeket és árakat, sőt arra is csak ők képesek, hogy egyáltalán átlássák a piacot;
– a szereplők közötti kapcsolatok nagyobb része nem piaci természetű, azaz nem egymástól független vevők és eladók között létesül, hanem a cégek és érdekeltségek hálózatán belül, ahol a nyersanyag kitermelésétől a reklámig és a hulladék kezeléséig egységes vagy összefüggő vertikumban folyik a termelés-értékesítés, valamint a népbolondítás;
– végül, de nem utolsósorban a gazdasági internacionalizmus szép új világára nem a magántulajdon a jellemző, anélkül pedig, ha nem tévedek, nincs piaci versenygazdaság. Az egymástól független, azonosítható, megnevezhető és felelősségre vonható magántulajdonosok helyét személytelen befektetők, tulajdonoshálózatok és menedzsmentek vették át. És könnyen elképzelhető, hogy a gazdasági globalizáció ellenfelei nem elutasítják, hanem visszasírják a magántulajdont, a verseny spontaneitását és a piac méltányos szabályait, amelyek felett a helyi hatóság (állam) őrködött.
A WTO politikai szervezet. Hatalmi törekvéseket szolgál, és amit tesz, annak a gazdaság spontán folyamataihoz csak úgy van köze, mint azoknak a brit ágyúnaszádoknak, amelyek az ópiumháborúban egykor Kínát meggyőzték a szabad kereskedelem előnyeiről. Két világháború, megannyi helyi háború, államcsíny, békediktátum, erőltetett politikai szerződések sokasága, tehát nem éppen békés, cseppet sem spontán és korántsem gazdasági eszközök egész arzenálja szolgálta egy hosszú korszakon át a befektetők szabadságának kiterjesztését az egész világra. Mint várostromot a szabad rablás, úgy követte a háborúskodó és gyarmatosító imperializmus korszakát a szabad kereskedelemé. El ne felejtsük fel- és megszabadított állapotunk mámorában, hogy azokhoz a behozhatatlan előnyökhöz, amelyeket a világgazdaság nagyjai a föld többi lakóival szemben élveznek, nem szabadpiaci körülmények között jutottak, és nem szektorsemleges gazdaságpolitikával! Hanem igenis erőteljes protekcionizmus árán, jelentős állami beavatkozás eredményeként. Amit így elértek, azt akarják most megtartani. Ezért és nem másért tiltják a többi nemzetet attól, ami náluk bevált, hogy védjék piacaikat, földjüket, vállalkozóikat és munkásaik kenyerét. Ehelyett olyan versenyre kényszerítik őket, amelyben minden ország a nemzetközivé lett pénzvilág hajlandóságáért verseng. Azt pedig csakis az nyerheti el, aki a legjutányosabban kínálja természeti és szellemi erőforrásait, a helyi tudást, a helyi piacot. A helybeliek világszerte a földjüket árusítják (amelyen a WTO egyik tervezett rendszabálya szerint az állam többé akkor sem korlátozhatja az exportra termelést, ha az országban éhínség pusztít), erdeiket (melyek génkincse azt illeti, aki a növényekből előállított szert szabadalmaztat), a munkások pedig maguk kergetik el a szakszervezeteket, hogy egymásra licitálva bocsáthassák áruba munkaerejüket. A WTO nyelvén „komparatív előnynek” nevezik, ha egy országban olcsó az emberi élet, vaskezű a diktatúra, igénytelen és engedelmes a nép, gyáva a sajtó, gyenge a környezetvédelem, és az igazságszolgáltatás megvesztegethető.
S mit akar a WTO most? Miután világszerte átvette és kérlelhetetlen szigorral gyakorolja az ellenőrzést a magángazdaság felett, ellentámadásba lendül. Vannak a gazdálkodásnak olyan területei, amelyek lényegüket tekintve nem gazdaságiak és nem magántermészetűek, s minőségük létfontosságú az egész társadalomra nézve, általában az állam vállal értük felelősséget. Közszolgáltatásoknak nevezik őket, skálájuk a gyógyítástól az oktatáson át az ivóvíz-ellátásig, a közlekedési és energetikai rendszerekig terjed. Olyan hatalmas kiterjedésű, tőke- és technológiaigényes ágazatok tartoznak ide, amelyek piacosítása megkétszerezné a világ befektetőinek vadászterületét. Az állam rossz tulajdonos, ezt sulykolják belénk. De közben arra gondolnak, hogy az állam megbízható megrendelő, még jobb adós: nem szökik meg, és tartozását, törik-szakad, megfizetteti alattvalóival. Az alapvető szolgáltató szektorok működőképességének megőrzéséért pedig akkor is felelősséggel tartozik, ha azok magánkézbe kerülnek. Ezért magánosításuk és megnyitásuk a multinacionális befektetők előtt első helyre került a WTO és a vele szorosan együttműködő üzleti lobbiszervezetek napirendjén. Ha célhoz érnek, a helyi társadalom világszerte elveszíti az önvédelem és az önfenntartás elemi eszközeit, az állam feladata pedig az adók behajtására és az erőszakszervezetek működésének törvényesítésére korlátozódik.