Vészmunka

Egyszer, még a Friderikusz-show-ban Friderikusz felszólított, hogy tessék úgymond megnyilvánulni. Ha csak az kell, hát akár kézen is állhatok, mondtam, s kezeket föl, felemeltem kezeimet az ég felé. Miféle kézenállás ez? – kérdezte Friderikusz. Ja, ez antigravitációs kézenállás, így én. Egyesek még mindig emlékeznek erre. Az én antigravitációs kézenállásomra.
Ha létezne gravitációsan korrekt bandzsi dzsamping, istenuccse bátorkodnék megtenni. De a bandzsi dzsamping – avagy ahogy én mondani szoktam: a bumbi dzsamping – gravitációsan inkorrekt, mert fejjel lefelé lógva végzi az ember. A legutolsó kép, ami bennem ennek kapcsán ég, az a fejjel lefelé felakasztott Mussolinié. Nos, én heccből sem akarok afféle gumi-Mussolini lenni. Nem vagyok teljesen őrült, hogy így végezzem. Ha ugrok, akkor macskaként a talpamra, vagy sehogy. A bandzsi dzsamping ezért aztán kimarad az általam megkockáztatott és vállalt önveszélyeztetési móduszok közül.
Élüzem, lebegett valamikor az istentelenség lelkeként a vörös csillag és a gyárkapu fölött. Halüzem – volt közel a Dunához valamikor. Élethalálkérdés, állította valamikor a felkiáltójel. Veszélyes üzem az élet – életüzem, halálgyár –, s ki-ki maga dolgozza ki önrészére az egészségügyi óvó rendszabályt. Hogy mitől tartózkodik, és mire vállalkozik. Hogy mely veszélyeket kerül el, s mely veszélyekbe fejel bele. Ahogy vannak szárazságtűrő és vízkedvelő növények, ugyanígy léteznek veszélyfüggő és kockázatkerülő emberek. A veszéllyel kialakított bensőséges, tegező vagy épp külcsíni, magázó viszony egyébiránt mindig sorsallegória, amely a Rorschach-teszthez hasonlóan sok mindent elárul a viszonyt kialakító gazda karakteréről, éspedig azért, mert viszonyunk a veszélyhez többnyire nem megideologizálható, inkább jellemünkből fakad. Az például, hogy jómagam antialkoholista, nem dohányos, kávékedvelő, nem vegetáriánus húsevő vagyok, nem ideologizálható meg, hisz személyiségjegy kelti és nem eszme. Más tészta, ha antitrinitárius volnék, ott már helye volna az ideológiának.
Sokféle veszély létezik. Védekezni kell a baleset, az infarktus, a magas vérnyomás, az elhízás ellen, de veszély az is, ha érzelmileg valami meghat. Vagy megragad. Ez ellen is védekezni kell. Királyindiai védelem és kéreg a szíven. Aki valaha is kötődött, az jószerével ma be van horpadva. Tipikus eset, hogy valaki csalódik szerelmében, majd a következőben – meglehet az igaziban, nem bízik, hanem magától elűzi, elmarja azt. Bizony nehéz kialakítani a helyes arányt, kellőképp nyíltnak, kellőképp ártatlannak, rácsodálkozónak maradni – egyidejűleg védettnek is.
A legtöbb ember védekezni csak a materiális veszélyek, illetve érzelmi ráhatások ellen kényszerül, de mit tegyen az, aki természetérzékeny, s mint ilyen, a természetvesztés által tudatilag folyvást veszélyeztetve, érintve van? Avagy menjek tovább, a hivatottul érzékeny ember mitévő legyen? Van lisztérzékenység. Az baj. S van bajérzékenység is, bár az nem liszt, legföljebb isa por és hamu vogmuk. Némely emberfiák és emberlányok egy adott kérdésre túlérzékenyek. Teréz anya például a szegénységre volt túlérzékeny. Ő szegénységérzékeny volt. Egy extraszensz. Engem a természetvesztés érint különösképp. Amazónia és Közép-Afrika erdeinek tűzelhalása, a kékbálnák tömeglemészárlása, vagy épp az Abonyhoz közeli Kaszálóerdő kékvércséinek – boldogságos kék madarainak – szisztematikus kiirtása. Nekem ezek a nagy veszteségek, melyek a folyamatos gyász állapotában és a vég nélküli cselekvés kényszerében tartanak. Markukban. Mitévő legyek – avagy magamon túlmutatva –, miképp éljen ép ésszel a túlérzékenység által önveszélyessé vált ember? A karitatív szív a fájóhoz fordul, a hindu hagyja szenvedni, mondván, a karma malmai lassan őrölnek. Mindkettő bölcsesség, mindkettő egy út. A természet- avagy szegénységérzékeny embernek is ki kell taposnia saját útját a bölcsességek és utak között. S mivel folyamatos benne a gyász, a veszteségérzet, ezért ez a munka leginkább a gyászmunkához hasonlítható.
Gyászmunka az a folyamat, melyen keresztül képessé válunk együtt élni halottainkkal, a kiáltó ninccsel anélkül, hogy megállás nélkül üvöltenénk. Az érzékenység által próbált ember életöröme csak vészmunka által tartható fenn. Megmutatom, milyen is a vészmunka a gyakorlatban.
Minap értesültem arról, hogy Izland ismét belekezdett a bálnavadászatba. Egyelőre tudományos célú bálnavadászat ez, de bálnavadászat. Tudjuk, amit tudunk. Egy ilyen hír hallatán kétféle reakció támad bennem. Tehetetlen gyász és mohó cselekvési kényszer. A gyász bénít, a kényszer a Greenpeace-hez hajtana, egy tiltakozó hajó fedélzetére. A bálnavadászat betiltásáért talán a legtöbbet a Greenpeace tett. Igen ám, csakhogy Izland a Greenpeace és az ökológia tudatában állt ismét a szigonyágyú mögé. Tehát a cselekedet sem megoldás, nem véd az ellen, ami bánt. Mit van mit tenni hát, a vészmunka jegyében elhatározom, hogy addig is, amíg valami jobb nem történik, persze csak szigorúan kutatási, tudományos céllal, ember leszek.