A’ dam, hol vagy?

A pilóta csökkenti a magasságot, a gép kissé bedől a kanyarban, és máris olyan, mintha Bruce Willis mellett ülnénk az Ötödik elemben: legalább tíz repülő szerkezet tolakszik a föld felé. A Schipholon még az „egyéb” kategóriába sorolnak beléptetéskor, de a határőr nem úgy néz rám, mint gyújtogató a vizes szalmára, nem vesz tőlem ujjlenyomatot, nem tekint a húszmillió román egyikének, viszont az országimázs szerves részeként felszólít, hogy érezzem jól magam Hollandiában. Menni fog. A reptérről tízpercenként indul vonat Amszterdamba, emeletes, légkondis, és nincs hangja. Átszállás a WTC-nél (hm…) villamosra, hat megálló, a Koncertgebouw-nál le, becuccolás a hotelba, a földszinten polgári ebédlő, a recepciós szépen belesimulna egy Greenpeace-tüntetésbe. De Bach szól, fel a szinte függőleges lépcsőn, a szoba valamivel kisebb, mint a Vasálarcosé volt St. Marquerite-en – hiába, takarékoskodni kellett az építkezésnél, a bútorokat is a homlokzatra erősített kampókon húzták fel az emeletre. Be az első barna kocsmába egy sörre, felismerem, mint Alice Coopert a nyakában tekergőző óriáskígyóról, ez csak egy Heineken lehet, a szemben lévő székre lustán felkapaszkodik egy valószínűtlen vörös macska. Megérkeztem. Eszembe jut az átszállásnál a helyi BKV-aktivista (kifogástalan egyenruha, hátközépig érő rasta rőzse), és róla egy vicc. Jamaicában egyik napról a másikra elfogy az összes marihuána. Lassan kitisztul az első rastafari, hunyorog, körülnéz, aztán megszólal: Hé, emberek, mi ez a baromi ócska zene?
Az Oudezijds Achterburgwal és környéke (a Damtól öt perc séta) a simogató őszi napfényben olyan, mint bármely más csatorna, hidakkal, házakkal, lakókkal, hering- és tulipánhagyma-dílerekkel, legfeljebb a Theatre Casa Rosso előtt meredező falloszszökőkút jelzi, hogy a piros lámpás negyedben őgyelgünk. Aztán leszáll az este, kigyúlnak a fények, és megkezdődik az előadás. Benépesülnek a peep show-k, az élőműsort kínáló szórakozóhelyek és a coffee shopok, a világ valamennyi nációját képviselő prostik pedig elfoglalják helyüket a kirakatokban. Ez az igazi attrakció, ami rajtuk van, azt szokták hiányos öltözetnek nevezni, amit árulnak, az meg a legnagyobb jóindulattal sem tekinthető zsákbamacskának, hacsak nem akar valaki valami extrát. Az árak egységesen ötven euróról indulnak, egy akció tizenöt perc. Egyáltalán nem meglepő, de feltűnő, hogy a lányok igen szépek, lepukkadt kamiontündért nem látni, a VIT-en lehetett ilyen a feeling, Kelet-Európától Kelet-Ázsiáig terjed az egzotikus skála. A prostik egyébként 100–150 euróért bérelik a kalickákat nyolcórás munkaidőre, viszont a népszerűbbje lekaszál 500–700-at egy műszakban. A szexshopokban a szokásos műtárgyakon és irodalmon kívül a lököttek is találnak maguknak nézegetnivalót, az emelkedettebb szellemeknek meg ott van a szexmúzeum, lám, már a görögök is. A homoszexualitás Amszterdamban nem hiszti tárgya, összesen egy pavilont láttam, abban is valami prospektust osztogatott két öltönyös csóka arról, hogy mire kell vigyázni, ha már úgy alakul. Nem úgy tűntek, mint akik bármekkora összegért felkapaszkodnának egy IFA platójára miniszoknyában az Andrássy úton.
Live show-ra is be lehet fizetni, mindig éppen Sonderangebot van, csak neked, csak most, harmincért itallal együtt. A csalogatóember elmehetne konferansziénak, a kulissza is kabarészínházra emlékeztet, a standard menü a következő: vaginaizomzat-fitogtatás, különféle gyümölcsök és dísztárgyak felvonultatása a mindennapi használattól kissé eltérő kontextusban, leszbikus hatvankilenc, majd desszertként élőszex. Úgy tűnik, van rá igény. Sztriptízbárra is. Beugró nincs, de lehet ugyanezt különszobában is ötvenért, ott már popsztárnak érezheti magát bárki.
A hollandok ügyesen elintézték ezt az egész mizériát. Téved, aki azt hiszi, hogy ezekben az intézményekben kizárólag perverzek és degeneráltak randalíroznak. Megállapodott polgárok, ifjú és kevésbé ifjú párok úgy sétálgatnak és válogatnak a szexshopokban, mint nálunk a piacon. Amszterdamban legalizálták azt, ami ellen hadakozni idő- és pénzpocsékolás. A vásár beszorult egy festői kis gettóba, ellenőrizhető, ráadásul beemelték az egészet a turizmusba. Több elégedett buszról-le, buszra-fel kíváncsi tolong itt, mint az Éjjeli őrjárat előtt, pedig egy rosszabb napon abból is csak a kalapokat látni. A közbiztonság is kielégítő: jó, nem érdemes részegen ötszázasokat lobogtatni vagy pofán vakuzni egy szappannyi hasislasztival zsonglőrködő afrohollandert, de egyébként semmi gáz. Olyan arcok nyomják a frankót, hogy álmában felüvöltene az ember, a „nyolckerben” meg azonnal tárcsázná Doszpot Pétert, de itt eszébe sem jut a nagyvárosi para. Hajnalban esem ki a vigalmiból, egy kihalt bevásárlóutcán vezet az út a hotelig. Megállok a két konzumszentély közé szorult kicsi templom előtt egy fotó erejéig. Léptek. Három, feltehetően suriname-i lúzer néz a szemembe. Kissé necces a helyzet, már látom, amint a feleségem bosszút esküszik a koporsómnál, és elindul, mint Uma Thurman a Kill Billben, mire a következő párbeszédben vagyok szereplő:
– Kokain?
– Nem, köszönöm.
– Heroin?
– Nem, köszönöm.
– Crack?
– Nem, köszönöm. De ha lenne egy sörötök…
– Hihetetlenül jó a pólód. Érezd jól magad.
A drog persze komoly probléma. És akkor itt most nem is mennék bele abba, hogy mi a jobb: ha valami barom már kora reggel él állampolgári jogaival, és halálra röhögi magát A walesi bárdokon az iskolában, mert be van szíva, mint állat, vagy döntő győzelemként elkönyvelni egy hercig tojásdobálást. Nem vagyok benne kompetens. Hollandiában az úgynevezett könnyű drogok (marihuána, hasis) forgalmazása és fogyasztása nem számít bűncselekménynek, bár a hollandok nagy része konzervatív beállítottságú (de/és nyitott), és eléggé unják, hogy országuk mint a füvesek Mekkája vonult be a világ tudatába, de többnyire nem is érdekli őket az egész. (Minek, ha lehet?) Rengeteg coffee shop működik, van, ahol meccset néznek, mások az amerikai turistákra szakosodtak, az egyik helyen vidám sakkozók ücsörögtek, de sehol nincs tömeg. A többség marad a sörnél. A termesztési regény a második világháború utáni dohányhiánynyal kezdődött, a kísérletező kedvűek kenderrel töltötték be az űrt cigarettáikban. A hatvanas években, a hippikorszakban ez a gyenge hazai nederweit még egyszer visszatért, aztán átadta a helyét a keményebb indiai, pakisztáni, libanoni, marokkói importáruknak, manapság meg úgy telenyomják THC-val a cuccot, hogy kezdő ne nagyon vagánykodjon, mert hamar megtapasztalhatja magán egy hátsó fali infarktus összes tünetét. A hetvenes években a coffee shopok különféle megkötésekkel a tűrt kategóriába kerültek (a Bulldog volt az első), 1996-tól pedig már abszolút legálisan működhetnek. A városban senki nem csodálkozik azon, hogy a polgármester naprakészen vágja a marihuána fogyasztói árát (1 gramm 7 euró), vagy hogy mennyibe kerül egy „menü” (12 euró). Apróbb megkötések azért vannak, az egyik „kávézó” ajtaján például a következő felirat olvasható: „Megkérjük kedves vendégeinket, hogy jointjaikat lehetőség szerint idebent szíveskedjenek megsodorni. Megértésüket köszönjük.” Magokat, segédeszközöket, kül- és beltéri termesztéshez használatos berendezéseket és szakkönyveket a virágpiactól a sarki vegyesboltig mindenhol árusítanak, évente megrendezik a fűolimpiát, és igen fejlett a „mörcsendájzing”. Bögrék, nyalókák, gumicukrok, energiaitalok, karórák, dísztárgyak tömege hirdeti magán a növényt. A legszellemesebb talán az a póló, amelyen a mostanában reneszánszát élő Che Guevara látható (itt azért megjegyezném, hogy az illető legalább akkora barom volt, mint Castro, csak korán beugrott a szokásos jégcsákány).
Egy ügyvéd úr a jól ismert sapkát viseli az önkényuralmi jelképpel, de rettenetesen be van lőve, és megvilágosodását az alábbi felirat érzékelteti: F…k The Revolution.