Önnek mint műegyetemistának mikor kezdődött a forradalom?
– Korán, mert a Műegyetem forradalmi bizottságának tagjaként a főváros XI. kerületéért feleltem. Október 25-én felhívtam Apró Antalnét, a kerületi pártbizottság első titkárát, aki fogadott. Egy másik hallgatóval fehér zászlóval érkeztünk az épülethez, hiszen akkor még lőttek. Egy nagy teremben ott volt az egész pártbizottság. Átnyújtottuk nekik az egyetemisták tizennégy pontját (távozzanak a szovjet csapatok Magyarországról, legyen demokrácia, szabad választás és többpártrendszer, vélemény- és sajtószabadság stb.), és részleteztük, hogy mit értünk a pontok alatt. Aztán kérdeztem Aprónétól, hogy vannak-e itt a rendőrségen politikai foglyok. Áthívatta a rendőrkapitányt, aki előadta, hogy izgatásért ülnek a zárkában. Javasoltam, menjünk át a pártbizottság épületéből a szemközti rendőrségre. Ezzel mindenki egyetértett. A pincebörtönben kilenc őrizetes volt, ötüket izgatással gyanúsították. Kérésemre a rendőrkapitány azonnal elengedte őket. Ez indított arra, hogy tevőlegesen is részt vegyek a forradalomban.
– Budapesten maradt?
– Október 26-án autóstoppal Szolnokra, majd onnan vonattal Békéscsabára mentem, hogy lássam a szüleimet és menyasszonyomat. Este érkeztem meg, a vasútállomásról kilépve a tömeg éppen azt figyelte, hogyan verik le a vörös csillagot az épület tetejéről. Miután sikerült, megtapsolták, majd az emberek elindultak a főtér felé, ahol a nyomda is volt: várták, hogy a Békés megyei követeléseket – amit színészek és újságírók fogalmaztak – kinyomtassák. A tüntető tömeg engem is magával ragadott. Este tíz óra tájban vagy tízezren lehettek már a nyomda előtt, amikor volt gimnáziumi társaim felismertek, és rögtön szóltak Kaskötő István színházi dramaturgnak, hogy itt vagyok, Pestről jöttem. Kaskötő megkérdezte, mit tudok a fővárosi eseményekről, mert itt az emberek semmit. Hírzárlat van, a rádió nem mond semmit, csak zenélnek. Elmondanád, hogy mi történt Pesten? – kérdezte, majd négyen a nyakukba emeltek, vállukra álltam, és a sok ezer ember előtt óriási lelkesedéssel elmondtam, hogy mi történt október 22-én az Országháznál, majd a Magyar Rádió elleni csatát, az országházi vérengzést, a Corvin közi felkelők hősiességét, egyszóval lépésről lépésre a forradalom eseményeit, aminek magam is részese voltam. Azt is elmondtam, hogy a Gellért téri szovjet emlékműnél a szovjet parancsnok kijelentette, ők nem lőnek a magyarokra addig, amíg a magyarok sem lőnek rájuk. Pillanatnyilag béke van Budapesten – mondtam, és a tervünk az, hogy fegyver nélkül teljesüljenek a követeléseink. Javasoltam, hogy legyen így Békéscsabán is.
– A tömeg hogyan reagált a fiatal egyetemista fellelkesült előadására?
– Hol néma csenddel, hol lelkes közbekiáltásokkal kísérték szavaimat, végül nem akartak hazamenni. Azt kiáltották, hogy vonuljunk az ÁVO épülete elé. Valószínűleg ebben az is közrejátszott, hogy megemlítettem: az ávósokat le kell fegyverezni, mielőtt bármi baj történne. Elindultunk az ávósok székháza felé, amely háromszáz méterre volt a főtértől, közben spontán elkezdték skandálni: Vesszen az ÁVO! Az ávósok nem reagáltak, és a tömeg hajnal kettő felé szétoszlott. Én is hazamentem, Gabit, a menyasszonyomat csak másnap láttam.
– Hogyan folytatódtak az esmények Békéscsabán?
– Néhány óra alvás után reggel elmentem a színészklubba, ahová Kaskötő hívott, és megalakítottuk a békéscsabai forradalmi tanácsot, amelynek tagjai lettek munkások, vasutasok, rendőrök, katonák és a helyi értelmiség képviselői. Engem pesti küldöttnek tekintettek. Később, a kihallgatásaim során az ÁVO kormánybiztosi ranggá emelte a szereplésemet, mintha engem a forradalmi egyetemisták küldtek volna le Békéscsabára szervezni az ellenállást, exportálni a forradalmat. Estére a forradalmi bizottságba beválasztottak két pártbizottsági tagot is, ami rendhagyó volt a forradalom történetében, mondhatni, a békéscsabai megmozdulást abszolút jóindulat és naivitás jellemezte. A forradalmi bizottság október 28-án meghívta a színészklubba Kiss József ávós őrnagyot, a békéscsabai ÁVO vezetőjét egy megbeszélésre. Én azt javasoltam, hogy adják át a fegyvert a rendőrségnek, az ávósoknak nem lesz bántódásuk, mindenki hazamehet békével. Erre Kiss József azt mondta, menjek vele a Munkácsy utcai ávós rezidenciára, és adjam elő, mit akarok. Csaknem a teljes tiszti állomány együtt volt, vagy ötvenen, és elmondtam nekik, mi történt Pesten. Talán hihetetlen, de megrendülten értesültek a Kossuth téri vérengzésről.
– Egy húszéves fiatalember megdobogtatta az ávósok szívét a haza iránt?
– Igen, sőt az egyik ávós százados, Bocskay Mihály kérdezte, hogy mit tudok a fiáról – akivel együtt jártam a műszaki egyetemre –, él-e. Éppen elutazásom előtt találkoztam a fiával. Mondtam, hogy él és jól érzi magát. Erre az ávós százados elkönnyezte magát. Egyszóval ilyen hangnemben folyt a beszélgetés, és egyöntetű volt a vélemény, hogy leadják a fegyvert Huzsvai Gyula megyei rendőrkapitánynak. A fegyvert átadták, de valószínűleg csak egy részét, mert az ÁVO épülete egy titkos átjáró révén kapcsolatban volt a megyei pártházzal, és a fegyverek jelentős része a pártfunkcionáriusok kezére került. Ez később derült ki, amikor pár nappal később teherautónyi fegyvert foglalt le a forradalmi bizottság a katonaság közreműködésével. A katonaság sem volt egységes, például a hadosztályparancsnok, Tóth István alezredes a Békés megyei forradalmi bizottság tagja lett, szimpatizált a forradalommal, de amikor behívták a pártházba, és közölték vele, hogy mi ellenforradalmárok vagyunk, iszonyatos megtorlás lesz, sürgősen le kell bennünket tartóztatni, akkor megingott. Talán mert nagycsaládos ember volt, és félt az esetleges következményektől, október 28-án az éppen a színészklubban ülésező forradalmi bizottság tagjait velem együtt letartóztatta.
– Mi történt ezután önökkel?
– A laktanyába vittek és magánzárkába csuktak bennünket. Egy órát tölthettünk a magánzárkában, mire a forradalmi bizottság más tagjainak a mozgósítására a tömeg észhez tért és körülvette a laktanyát. A honvédség jaminai egysége viszont lövegeivel felvonult a felháborodott tömeg támogatására. Nem kellett sok ahhoz, hogy testvérharc robbanjon ki. Az ingadozó hadosztályparancsnok oldotta meg a feszült helyzetet, mert kiengedett bennünket a zárkából és visszavitt a színházba. Óriási ovációval fogadtak minket, Tóth István alezredesből is a nép hőse lett. Pedig egy órával előtte még katonai bíróság elé akart bennünket állítani.
– Békéscsaba népe felnőtt a forradalom eszméihez?
– Gyakorlatilag igen, hozzátéve, hogy a hadsereg is mellénk állt. Közben megtudtuk azt, hogy Békés felől nyomulnak előre a szovjet páncélosok.
– Volt fegyveres harc?
– November 4-ig nem. Békésen megszerveztük a megye helyi forradalmi bizottságait. Küldöttséggel magam is jártam Szarvason, Gyomán, Kondoroson, Endrődön, Békésen. Közben megkerestük Békéscsaba nagy üzemeit, ahol munkástanácsok alakultak. A kinyomtatott követelések hasonlóak voltak az országos követelésekhez, néhány helyi kívánsággal megtoldva. A kegyetlen módon végrehajtott betakarítást nem feledték az emberek, ezért például az egyik fő követelés volt, hogy a békéscsabai tanácselnököt, Szegedinét, a fő szervezőt állítsák bíróság elé.
– Úgy tudom, a vasutasoknak nagy szerepük volt a forradalomban.
– Ők hozták a hírt, hogy Románia felől orosz utánpótlási egységeket szállítanak vonaton. A hír valósnak bizonyult, és ezért a forradalmi bizottsággal egyetértésben a vasutasok október 28-a után úgy döntöttek, hogy Lökösházánál felszedik a síneket. A szovjet utánpótlás vasúton nem tudott elérni Békésbe. Később a súlyos ítéletek is igazolták, hogy érzékeny pontot találtunk. Közben a forradalmi bizottság gyűjtést rendezett, és élelmiszerekkel megrakott teherautók indultak Békéscsabáról Budapest felé: osztottuk ingyen a krumplit, a hagymát, az alapvető élelmiszereket a főváros lakosainak. Engem november 4-e a békéscsabai származású Rábai Miklós, a híres néptáncos Bérc utcai lakásában ért. Hallottam, hogy Győrben esetleg új ellenkormány alakul, ezért november 11-én ismét visszamentem Békéscsabára, hogy ellenállást szervezzek. Bementem a megyei pártbizottságra és előadtam, hogy szakadjunk el a Kádár-kormánytól. Ekkor megmagyarázták nekem, hogy miért nem lehet: az erőviszonyok stb. Klaukó Mátyás elvtárs, az első titkár, aki eddig bujkált, már ismét átvette a hatalmat. A vádiratban az is szerepelt, hogy a párt vezetésével el akartam szakítani Békés megyét a Kádár-kormánytól.
– Ennyire naiv volt?
– Ennyire hittem abban, hogy ezek az emberek megváltoztathatók. Néhány nap múlva azonban letartóztatták Fekete Pált, a forradalmi bizottság elnökét, ami jelzés volt, hogy keményen megindult a visszarendeződés. Ekkor már én is rájöttem, hogy baj van, és elrejtőzködtem Békéscsabán, majd onnan felszöktem Pestre.
– Mikor tartóztatták le?
– 1957. május 9-én az egyetemi diákszállón. Két nyomozó beültetett egy Pobedába, és vittek vissza Békéscsabára. Nem hittem, hogy olyasmit követtem volna el, amiért felelősségre vonhatnának. Annyira élt bennem a tiszta egyetemista szellem, a szent szabadság kivívásának óhaja, hogy nem is gondoltam megtorlásra. Külföldre se akartam menni, hiszen itt volt a menyaszszonyom.
– De jött a keserű felébredés.
– Rám bizonyították, hogy gyújtólángot adtam a békéscsabai forradalomnak, és ezzel a Bhö 1/1 paragrafusába kerültem, azaz a népköztársaság elleni szervezkedés kezdeményezésével és annak vezetésével vádoltak meg. A Békés megyei nagy perben életfogytiglani ítéletet kapott Fekete Pál, a másodrendű vádlott,Tóth István hadosztályparancsnok, aki engem letartóztatott, majd elengedett, tizenöt évet kapott. A harmadrendű vádlottat, Huzsvai Gyula megyei rendőrkapitányt három évre, Füzessy Ottó színészt másfél évre ítélték, én mint ötödrendű vádlott tíz évet kaptam, a per harmadik legsúlyosabb ítéletét. A vasutasok hat–nyolc évnél kevesebbel nem úszták meg.
– Hol töltötte le a büntetését?
– Legtöbbet a Gyűjtőben ültem, aztán két és fél évet Vácott, ahol 1960-ban ezernegyvenkilencen voltunk. Ezt abból a tanulmányból tudom, amely a váci börtönlázadást dolgozta fel. Negyvenkilenc közbűntényes nem, de a politikaiak mind sztrájkoltak.
– Ön kezdeményező és vezető szerepet játszott, súlyos büntetést kapott.
– Testi és lelki megpróbáltatások közepette a Doberdóba tettek, azaz magánzárkába, ahová a legsúlyosabb elítélteket és a fegyenceket csukták.
– Miért volt a hét napig tartó börtönlázadás, az éhségsztrájk?
– 1960. április 1-jén a párt utasításának megfelelően a Kádár-rendszer a nemzetközi elszigeteltség oldására az Elnöki Tanács útján közkegyelmi rendeletet adott ki. Ennek értelmében feltételesen szabadon bocsátották azokat az ’56-os forradalmárokat, akiknek az ítélete nem haladta meg a hat évet. A részleges közkegyelem mellett egyéni kegyelemben részesítették többek között Farkas Mihályt és fiát, Farkas Vladimírt, valamint Déry Tibort is. A párt holdudvarához tartozó, egyéni kegyelemmel szabadultak ügye mélyen felháborította a nagyon rossz körülmények között élő benn maradó rabokat. A megtorlás rendkívül kemény volt, a veréseken, a megalázó, meztelenül falhoz állításokon túl súlyos ítéletek születtek. Társaimra még további kétévi börtönt szabtak ki. Ők főként munkások és katonák voltak. A mellettem lévő zárkában Székfy Szilárd százados megbolondult. A főkolomposságot öt hónapi kegyetlen kihallgatás után sem tudták rám bizonyítani, így megmaradt az eredeti ítéletem, és a Gyűjtőbe kerültem.
– Mikor szabadult?
– Hatévi raboskodás után, 1963. március 26-án szabadultam. A menyasszonyom, Gabriella megvárt, ma is a feleségem.
– Kikkel ült együtt?
– Az éhségsztrájk után két évig egy zárkában voltam Mécs Imrével, Péterfy Miklóssal és Pataki Lászlóval. Mécs Imréről nekem mint zárkatársról jó a véleményem. Együtt dolgoztunk a mérnöki irodában, és a cellánkat mulatságos zárkának nevezték, mert mindig fel tudtuk vidítani egymást. Sokat beszélgettem Bibó Istvánnal és Mérey Ferenccel is. Óriási kisugárzásuk volt, soha nem lehett rájuk haragudni.
– Göncz Árpád is Vácott töltötte a büntetését.
– Még zárkatársak is voltunk egy ideig. Árpáddal semmi bajunk nem volt a börtönben.
– Az ötvenhatosok közül többen szerepet vállaltak a szocialisták mellett a rendszerváltás után. Erről mi a véleménye?
– Az, hogy ötvenhat árulói. Kezdeményeztünk beszélgetést Göncz Árpáddal, Mécs Imrének nyílt leveleket is írtunk. Ezekkel az emberekkel már nem tudunk közösséget vállalni. Magunkat csendes ötvenhatosoknak hívjuk. Bennünk még él 1956 szelleme.
– Ki az igazi ötvenhatos?
– Például Fekete Pál, akit nem is ismernek. Sok ilyen forradalmár van, akit alig ismerünk. Hegedüs Laci, Regéczy Laci… Őket is igazi ötvenhatosnak tartom.
– Gondolom, nehéz feldolgozni a csalódásokat.
– Nem tudom, milyen ember lettem volna, ha nem ülök hat évet a börtönben. A Bibliát először Bibó István jóvoltából éppen a börtönben olvastam. Olyan emberekkel találkoztam, akiktől sokat tanultam. Az első talán Perbíró József volt, a Szegedi Bölcsészettudományi Egyetem professzora, aki angol nyelvre oktatott. Nem bántam meg semmit, ugyanazt tenném, amit a forradalomban tettem, sőt talán többet is.
origo.hu
25 éve veszett nyoma, de még mindig keresik ezt a magyar férfit
