Este

Ráérünk, mondta Zsiráf, és mélyet slukkolt az isztriai estéből. Egy kicsit karcos volt már a levegő, és úgy rezgett a tenger sötétkékje felett az ősz ígérete, mintha még nem döntötte volna el, ideje van-e megérkeznie.
Premantura minden szegletét ismerték már jó ideje. Amikor vagy négy éve az éjjel-nappal locsogó medulini zsibvásárt otthagyták egy elmaszatolt délutánon, és beérkeztek a kisváros csendjébe, Lókötő lecövekelt a főtéren a toszkánarcú templomtorony árnyékában.
– Itt vagyunk – mondta, pedig gőzük sem volt, hogy hol vannak. Eltévedtek, és később úgy sejtették, éppen azért találtak oda.
Premanturán a dolgoknak helyük van. Hordó és Zsiráf körbeszimatoltak minden megérkezésükkor, esetleg nem festették-e át a Szakadtkocsma kerítését, de nem: soha, ez a város szemmel láthatóan nem igyekezett sehová.
Majd egy napot utaztak, és estére nem tudták, az ittlét vagy a fáradtság boldogsága-e, amitől berúgtak még az első korty Malvazija előtt.
Ültek a Zappa-arcú motoros vendéglőjében, úgy, ahogy egyszer talán a szüleik réges-rég, valamikor a hatvanas évek vége felé, amikor még nap mint nap megtörtént a rock and roll – legalábbis szerették így képzelni, nagyon szerették; közben beleremegett az asztaluk abba, ahogy valahonnan a vécék felől dübörgött a Highway star, és talán, hogy ne hallják a lepucolt cédéhangzást, csakis a zenét, rakiját kértek, sokat, mert tudták: amíg ki nem találják, mit csináljanak, ők bizony csak a ráadásgeneráció.
Persze Isztrián ez sem fáj annyira. Ahogy az út beletekeredett velük a tájba a kőházak és a gyümölcsfák között, Lókötőből és Zsiráfból kilazult a vágy, hogy a világon változtassanak.
– Rosszul tudod, itt épp azért lehet csak hatvannal menni, hogy ne érj oda saját magad előtt és láss – mondta Zsiráf Hordónak, aki őrjöngve vezetett, és hogy bosszantsa őket, ezután hússzal ment tovább.
– Akkor nézzetek, nyavalyások – vigyorgott –, kő, fű, ég.
És a kocsi az úton szinte magától gurult kilométereken át.
Lókötő nem tudta, miért fogja el minden alkalommal, ha Pulába ér, ez a lassú jó érzés, mint amikor kilencórányi alvás után a redőnyrésen beeső napcsíkra nyitja valaki a szemét, és rájön, hogy otthon van. Szerette ezt a várost, és álmában összekeverte néha a gyerekkori Pécs utcáit az itteniekkel. „Fordulj a dzsáminál a kikötő felé” – gondolta magában, és Hordó megláthatta a gondolatot.
– Elégedett vagy, hülyegyerek? – kérdezte, Lókötő meg, hogy válaszoljon, tökig feltekerte kedvenc Satriani-számát, ami az odaérkezéshez a kezdettől hozzátartozott.
Ahogy meglátták a leágazást, nem bírták tovább, és nekiestek Hordónak.
– Gyerünk már! – üvöltötték és rázták az ülést. Nem kellett megbeszélniük, hogy az Aréna mögötti lejtős utcában megállnak majd egy pillanatra, hogy a kisközértben sört vegyenek.
(A napégette pulai utcákon még késő délután is fénylenek a kétezer éves kövek, és Lókötő soha nem bírta ki, hogy ne mezítláb járkáljon a városban.)
– Milyet kértek? – kérdezte Zsiráf, ahogy felkapaszkodott velük az autó a hegyre, mert ő volt a soros.
– Karlovackót – mondta határozottan Hordó a volán mögül.
– Meg Ozujskót is – tette hozzá Lókötő, és úgy ugrott ki a kocsiból, mint egyszer régen a pécsi ház előtt.
Premantura pont kétsörnyire van Pulától, annyiszor lemérték már, hogy kortyonként beléjük vésődtek a kilométerek. Azt az utat mindig csendben teszik meg, és amikor meglátják a kősirályt a gáton a város előtt, belehúznak az üvegbe.
– Vecer – morogta Frank Zappa a bajsza alatt, ahogy begurultak a kocsmája elé, aztán, hogy kikászálódtak, és ott álltak sorban, mintha a következő mondattól annyi minden függene, átvillant rajta a felismerés.
– Itt vagy megin? – törte feléjük vigyorogva a magyart, de mind a hárman úgy hallották, azt mondta: Isten hozott.
Az első kört kihozta, mielőtt megrendelték volna, és mert arrafelé egyértelmű minden, aznap este velük ivott.
– Hát akkor… kezdte volna Hordó sután, de mondata fennakadt a szőlővel futtatott tetőszerkezeten. Ráértek.