Utcakő és racionalizmus

Minél több a realitása annak, amit meghatározunk, annál több kizárásra és tagadásra kell hogy sor kerüljön. Ezért az a legmélyebb meghatározása Istennek, a legfőbb valóságnak, amit az ind Yaynavalkia ad róla: Na iti, na iti. Egyáltalán nem az, egyáltalán nem az.1 S aztán minek lehet nagyobb realitása ebben az istentelen korban, mint egy utcakőnek? S mi az utcakő? Míg a földön nyugszik, kerekeket s lábainkat segítve a kényelmesebb haladásban, a racionalitás maga. Felszedve, kézbe kapva s a levegőben repülve pedig maga az irracionalitás. Egyáltalán nem az, egyáltalán nem az… Nem az, mert az emberi lélek s a szellem három stáción megy keresztül. A tradicionalizmusból a racionalizmusba, onnan pedig a miszticizmusba bolyong. S a forradalmas korok – mily meghökkentő igazság! – mindig racionálisak. „(…) az ember azt hiszi, szinte isteni képesség birtokába jutott, amely egyszer s mindenkorra feltárja előtte a dolgok végső lényegét. (…) E képességet Descartes a raison vagy pure intellection elnevezéssel illette, Kant pedig, még pontosabban, tiszta észnek nevezte. (…) Az intellektusnak ezt a tiszta használatát, ezt a more geometrico gondolkodást szokták racionalizmusnak nevezni. Talán bölcsebb lenne radikalizmusnak hívni.
Mármost azt mindenki elismeri, hogy a forradalom lényegét tekintve politikai radikalizmus. (…) A politikai radikalizmus nem eredendő attitűd, hanem inkább következmény. Az ember nem azért radikális a politikában, mert a politikában akar radikális lenni, hanem azért, mert ezt megelőzően a gondolkodásban volt radikális.”2
Íme hát, a forradalmak racionalizmusa!
S ami még nagyon fontos: „Amikor a középkori ember forrong, akkor a nagyurak visszaélései ellen lázad. A forradalmár ellenben nem a visszaélések, hanem az érvényben lévő szokások ellen lép fel.”3
Akkor néhány rövid, szikár, tömör, borzalmas parancs volt minden érvényben lévő szokás: Te nem is vagy! Az intellektus megszűnt, átadta helyét a kollektivizmusnak! A földi élet nem más, mint a jövő ígéretéért elviselt szenvedés! Mindenki bűnös! A múltat végképp el kell törölni! Nincs kötelességed semmivel és senkivel – csak a hatalommal szemben! Kuss! A szemlélődés, a rácsodálkozás, a mozdulatlanság ideje lejárt, éljen az állandó mozgás és a fejlődés! A fejlődés fokmérője, hogy ki mennyit tud zabálni! A nemzet ostobaság, éljen az internacionalizmus! Meghalt az Isten! Éljen az új Isten, a pártfőtitkár!
És fellázadt a racionalizmus, a tiszta ész (no és az EMBERI lélek!), és elrepültek az utcakövek… S jött azután a rettenetes csöndek kora.
„A forradalom utáni korszakok, miután a szemmel látható ragyogás röpke órája tovatűnt, már a dekadencia időszakát jelentik. (…) A vereség után, melyet a vakmerő és idealista szándékok következtében szenved el, az ember teljes mértékben demoralizálódik. Elveszít minden spontán hitet, nem hisz semmiféle olyan dologban, ami világos és fegyelmezett erő volna. Nem hisz sem a hagyományban, sem az észben, sem a közösségben, sem az egyénben. (…) Testileg, szellemileg degenerálódik. (…) Megcsappan a férfias bátorság. Uralomra jut a gyávaság (…). A sorvadás korszakaiban a bátorság valamiféle rendkívüli minőséggé alakul át, amely csak némelyeknek sajátja. (…) A lealjasult lélek nem képes a sorssal szemben ellenállást kifejteni, s a babonás praktikákban keresi az eszközöket e rejtett erők befolyásolására. (…) A babonás lélek valójában gazdát kereső kutya. Már senki sem emlékszik a büszkeség nemes gesztusaira, a szabadság imperativusa pedig, mely évszázadokon át visszhangra lelt, most a legcsekélyebb megértésre sem találna. (…) A forradalmak alkonya után színre lépő szellemhez talán ez a név illik legjobban: szolgalelkűség.”4 Hát ezért nem repültek el 1989–90-ben az utcakövek… A nadrágszíjparcellákról, a kimustrált Ikarus buszokból nem lehet forradalomba menni, főleg, ha a kimustrált buszok ablakain még csipkefüggönyt is lenget a szél.
Ezért vagyunk mi most a RENDSZERVÁLTÁS után – ám talán a forradalom előtt… Persze a Mester azt mondja: „Először a »mi« létezik, s csak később az »én«. Az én tehát az elkülönülés másodlagos jegyével jön a világra. Ezzel azt akarom mondani, hogy önnön individualitását az ember abban a mértékben fedezi fel, amilyen mértékben egyre inkább ellenségesnek érzi a kollektivitást, és ahogy szembekerül a hagyománnyal. Individualizmus és hagyományellenesség egy és ugyanazon pszichológiai erőt jelenti.”5 Vagyis a forradalmi racionalizmus és radikalizmus az én felfedezése, a kollektivizmus tagadása, a szellem és a lélek tradicionalizmusból racionalizmusba bolyongása. Is. Mert a világ azért elképesztőbb és bonyolultabb – s az új forradalom a tradíció és a kollektivizmus forradalma kell legyen.
Mert most is néhány rövid, szikár, tömör, borzalmas parancs minden érvényben lévő szokás: Csak te vagy! A közösség megszűnt, átadta helyét az individuumnak! A földi élet nem más, mint örök hedonizmus! Senki sem bűnös! A múltat végképp el kell törölni! Nincs kötelességed semmivel és senkivel – csak vágyaid kiélésével szemben! Pofázz – de tudd, hogy meddig és mit! A szemlélődés, a rácsodálkozás, a mozdulatlanság ideje lejárt, éljen az állandó mozgás és a fejlődés! A fejlődés fokmérője, hogy ki mennyit tud zabálni és élvezni! A nemzet ostobaság, éljen a tőkés világgazdaság és a globalizáció! Meghalt az Isten! Éljen az új Isten – a médiasztár és a fogyasztás!
Az új moralisták, a farizeusok a racionalitás köpönyegébe bújva tökéletesen irracionális világot építettek minekünk. A racionalitás nevében irtóznak minden racionalitástól, radikálistól, forradalomtól. Igen, szoldateszkával védik a szokásokat. A szoldateszka neve: liberalizmus, nemzetekfelettiség, globalizáció, hagyománytagadás, múlt-kiröhögés, cinizmus, valóságshow, plaza… Ebben a világban a forradalom úgy készülődik, hogy lelkünk és szellemünk az individualizmus poklából visszavágyik a tradicionalizmusba. Talán éppen az utcakő fog visszarepíteni minket a nemzeti reneszánszba. A racionalizmus és az élhető élet nevében. Nietzsche úgy vélte, ami nem történik meg velünk, sokkal nagyobb hatással van életünkre, mint az, ami megtörténik. Úgyhogy jó lesz vigyázni, „sok rossz, fehér ököl”…

Valamennyi idézet (1–5.) José Ortega y Gasset Korunk feladata című művéből való.