Az átváltozás

Nincs kedvem hozzá, mert szigorúan, engesztelhetetlenül és mindegyre jobban kapaszkodom a legutolsó szalmaszálba: hogy nem lehetek olyan, mint ők. Mint ti. Nem lehetek materialista például.
Ugyanis materialistának lenni, szigorúan, engesztelhetetlenül és mindegyre jobban – szánalmas megoldás. Aki idáig jut, rácsapja a létezés ajtaját az összes lehetőségre. Reménységre. Az elképzelhetetlenre. A csodára és csodavárásra. A hitre, hogy ami van, gyökeres változásra ítéltetett. A másságra – hogy mondjak valamit, ami érthető odaát.
Mert ez a világ a liberalizmus és a materializmus miatt tart ott, ahol tart. Ez a világ a pusztulás szélére jutott.
S a szigorú, az engesztelhetetlen, a mindegyre jobban materialisták és a kérlelhetetlen liberálisok minél inkább bizonygatják, hogy a létező világok legjobbikában élünk, annál nyilvánvalóbban pusztulunk. Ők minél inkább hirdetik a szakadatlan fejlődést, a szakadatlan fejlődés szigorúan, engesztelhetetlenül és mindegyre jobban taszít bennünket a szakadékba.
Mert már régen nem az emberben van a hiba. Az ember a hiba. Mostani valójában. Az ember, aki megölte Istent, és a trónjára ült. Az ember, aki elhitte, hogy ő az evolúció csúcsa. Az ember, aki az anyagba dermedt, ragadt, aki odapusztult a romló, ostoba anyag mellé, és annyira, de annyira silány. Az ember, aki fejlődik. Aki elemészt mindent. Az ember, aki egyet hisz: jussa neki a világ.
Az ember, akinek a karácsony a „gasztronómiai vonatkozások miatt becses”.
Egy rántott halért pedig tényleg nem érdemes. Egy rántott hal nem lehet az arkhimédészi pont, ahonnét ki lehet forgatni sarkaiból a világot. S szinte zokognivaló, mennyire nem kell még kereszténynek sem lenni ahhoz, hogy ez a misztérium felfoghatóvá, átélhetővé váljon. Csak suttogni merem: ha valaki elkerülte a szigorú, az engesztelhetetlen, a mindegyre jobban materializmus csapdáját, annak feltárul ez a misztérium. Annak megjelenik Jézus – még akkor is, ha nincsen Jézus.
Az olyan ember még hitetlen is lehet.
S mennyit kér cserébe a létezés? Keveset, Istenem, annyira keveset! Mindössze annyit, hogy nőjünk fölébe a rántott halnak.
De ma az „evolúció csúcsa” már erre sem hajlandó.
Hát ezért jutottunk idáig.
Mert vannak már olyanok is, akik nem járnak temetőbe.
Pedig temetőbe járni jó.
Különösen ősszel. Hullott leveleken, mikor jóízűen dörmög és pipál a csönd… Önzés is van ebben, persze. Az „én még élek” önzése. Az önsajnálat édességének önzése. Az elkerülhetetlennel való szembenézés bátorsága, ami szintúgy önzés. S az emlékezésé is, ami az örök fejlődésben nem hívők, a nem engesztelhetetlenek legfényűzőbb önzése…
Azoké, akik tudják, hogy nem lehet bízni a halottakban.
Akik tudják, hogy csak a hullák fegyelmezettek, visszafogottak, méltóságteljesek.
De a halottak nem azok. A halottaknak múltjuk van.
Pusztán materialista szempontból ugyanis, a tudomány mai állása szerint, a halottak élők voltak korábban. S ez, ez a megkerülhetetlen megelőző állapot teszi visszavonhatatlanul élővé a halottakat.
Mert sajnos az életet s a tetteket nem lehet letudni egy egyszerű kis halállal. Már itt elbukik az engesztelhetetlen materializmus, még akkor is, ha feltéve, de nem megengedve, nincsen Isten…
Egy szép nagy vörös csillag a síron – az az életről mesél.
Minden más valóban az élők méltósága csupán. Ugyanis Farkasréten még Rákosi Mátyás is békében nyugodhat…
A halál a materializmus élő cáfolata. Ezért aztán van jobb- és baloldali halott, harmadik utas halott, polgári halott, nemzeti érzelmű halott, idegenlelkű halott. Ha a halottak nem ilyenek lennének, nem lenne jobb- vagy baloldali élő, harmadik utas élő, polgári élő, nemzeti érzelmű élő, idegenlelkű élő.
A halál bizony nem nivellál nagyszerűség és gazemberség között.
Miképpen az életben sem lehet mindig mindent ráfogni a körülmények kényszerítő hatalmára. Ez csak a szigorú, engesztelhetetlen, és mindegyre jobban materialisták menedéke. Azoké, kik szerint mindnyájunkat a rántott hal jellemez leginkább…
Ha ez nem így lenne, akkor a zsidók kijárnának a német katonai temetőkbe, és ősi szokás szerint követ raknának a katonák sírjára. Azokéra is, akiknek fejfájára Waffen SS-jelvény van téve jelül. A kommunizmus megalázottai és megnyomorítottai pedig kijárnának a munkásmozgalmi panteonba, virágot helyezni azok szép nagy vörös csillaggal ékesített sírjaira. Nincsen ez így szerencsére – mert a materializmus a gyávaság és a kisszerűség ideológiája. Nincsen így, mert a halottak élnek, velünk vannak, a halottaink mind-mind mi vagyunk. És borzalmasan elveszettek lennénk nélkülük.
Amúgy… Amúgy domboldalon van a nagyvázsonyi halottak városa. S mindenszentekkor messzire világítanak onnét az emlékezés gyertyái.
Csak némán, földbe gyökeredzett lábbal lehet nézni.
Azt üzenik a gyertyák, hogy a materializmus nevetséges. Szánalmas. Hogy az örök fejlődés messianizmusa minden egyes embernél kudarcot vall, legkésőbben akkor, amikor kiviszik a temetőbe. Azt üzenik a gyertyák, hogy van élet a halál után. Azt üzenik a gyertyák, hogy aki ilyenkor is a földi harcokra gondol, tüntetésekre, tojásdobálásra, annak összezsugorodott és rántotthal-szagú a lelke.
Az úgy járt, mint Gregor Samsa.
Üdv a halottaknak!
Üdv az új világnak, ami már készülődik ennek a mostaninak, a pusztulónak, az elviselhetetlennek a méhében… Üdv…

(Azzal, hogy Bächer Iván írását a Népszabadság előkelő helyen közölte, szerintem megsértett sok Népszabadság-olvasót is. Kár volt.)