Demokraták kontra antifasiszták

Történelmi időket élünk. Tizenhárom évvel azután, hogy Magyarország visszatért a többpártrendszer normális kerékvágásába, illetve a hatalmi ágak egyensúlyára építő demokráciafelfogáshoz, egy magát filozófusnak feltüntető politikacsináló publicista (régebben maga is hivatásos, fizetett SZDSZ-es politikus) előre megfontolt szándékkal alantas mélyütést vitt be a független bírói hatalomnak. Ily módon Tamás Gáspár Miklós (mert róla van szó) meghosszabbított karja lett a Medgyessy– Gyurcsány-féle leplezetlen rendpárti törekvéseknek, amelyekkel az aktuális végrehajtó hatalom a számára ilyen-olyan okból kényelmetlen független intézményeket (ügyészséget, bankfelügyeletet, nemzeti bankot) akarja maga alá gyűrni. Amikor nemrég Lomnici Zoltán néhány talányos mondatban utalt a bíróságot érintő befolyásolási kísérletekre, kijelentését óvatos megelőző intézkedésként is felfoghattuk. Ma már tudjuk: a kormánypártok meg akarják fosztani a bíróságokat a működésükhöz elengedhetetlenül szükséges költségvetési pénztől, a baloldal bulvárfilozófusa pedig meg akarja fosztani a bíróság intézményét a hitelétől.
„Ki az utcára, demokraták! Ki az utcára, antifasiszták! Ki az utcára, rendes emberek! Pusztuljon a fasizmus!” – üvölti eltorzult arccal a politikai hordószónok, feledvén, hogy egyszer volt Budán Demokratikus Charta. Ráadásul akkor „a fasiszta jobboldal” kormányzott, most meg „a demokratikus baloldal”. Milyen hatalom ellen akar forradalmat szítani az anarchista lelkületű népvezér? Azóta állítólag bűn lett utcára vinni a politikát – kivéve, ha rendőri védelem mellett szórólapokat osztogatunk a hazudozó, galád ellenzék leleplezése végett. Tamás (akit nem óhajtok betűszóként népszerűsíteni, mint az MTK-t) SZDSZ-es politikusként és később is fogékony volt az utcai megoldásokra: ha kellett, kart karba öltve tüntetett a globalizmus ellen a Thürmer-legényekkel, miközben felmarkolta a globalista Soros György ösztöndíját; ha kellett, újságosbódék borogatására szólított fel a sajtószabadság nevében; ha kellett, esernyős ügyvivőként segítette elő a posztkommunisták és a valaha vérmesen antikommunista balliberálisok egymásra találását. (Minden külön értesítés helyett: MSZP és SZDSZ jegyesek.) Mostani húzása azonban szétfeszíti a hatályos alkotmány kereteit. Nem ő mondja, hanem mi, demokraták és rendes emberek: ebből elég volt.
Szenteljünk egy bekezdést az elmeroham kiváltó okának. Hegedűs lelkész írt egy minősíthetetlen cikket egy kerületi lapba, amelyben szerepelt az is, hogy rekeszd ki a galíciai jöttmenteket. Csúnyán zsidózott, s azóta magát és pártját is kirekesztette a parlamenti politizálásból. A bíróság első fokon elmeszelte, másodfokon felmentette. Megesik ilyen a jogállamban – vegyük csak a Tocsik-ügy kusza történetét. Az alkotmányosságba belefér, hogy notórius aláírók fizetett hirdetésben tiltakozzanak a konkrét ítélet ellen – az azonban nem fér bele, hogy a bírói intézményt általánosságban aláássák. Aki ilyesmire vetemedik, az talán lehet antifasiszta, de nem lehet demokrata. (A két halmaz – mint a XX. század történelme mutatja – nem mindig fedi egymást.) A demokrata azt mondja: demokráciában senki ne rekesszen ki senkit, s pláne ne nevezhessen jöttmentnek. (Ekkor ugyanis visszatérhetünk a „ki volt itt előbb” terméketlen vitájához, holott a politikai nemzet elsősorban mégiscsak jelen idejű képződmény.) Ne nevezhesse senki még a zsidózó Hegedűs lelkészt sem „nemzetrontó antiszemita jöttmentnek”, mint Gusztos Péter a gyűlölet új generációja nevében. (Vagy a demokraták és rendes emberek menjenek utcára Gusztos ellen is? Nem volna ez aránytévesztés?)
Tamás cikke nem fér bele a politika udvari bolondjának csínytevései kategóriájába. Előre megfontoltan – talán figyelemelterelő politikai küldetésből – szít társadalmi békétlenséget. Tudatos provokátor, hiszen az 1990-es „őrjöngő antiszemitizmus” kapcsán írott, Horthy-restaurációt vizionáló cikkét maga is hírhedtnek nevezi. Az utóbbi három hétben fasisztoid és nyílt fasiszta (!) támadásokat vél felfedezni. Az Éjjeli menedék kivégzésével kapcsolatban úgy fogalmaz: „…a tévéműsort az állami tévé a kormányhoz lojális vezetősége megszüntette – helyesen”; és nem szakad rá a mennyezet. Hol vannak már a szép liberális elvek állam és kormány különválasztásáról! Hol az első médiaháború Antall– Hankiss csatája, amikor Tamásék azért érveltek az illojális Hankiss Elemér mellett, mert a közmédia feladata a kormányzat ellenőrzése! Azóta állítólag részvénytársaság lett a köztévé – most meg megkapjuk a képünkbe, hogy a kormány igen helyesen szüntet meg műsorokat lojális sameszai által!
De menjünk tovább. Kondor Katalinról zárójelben odavetve közli: („Vári” fn. tmb. – állítólag…) Érzi, hogy rendes liberálisnak ez ciki: a tovább élő hálózat annyi hatos kartont gyárt, amennyit csak akar, aztán ki lehet csempészni a kormányhoz lojális radikális baloldali lapok vezetőségéhez, hogy lehessen majd állítólagozni. Hja kérem, mondhatja, a szóbeszéd ellen bajos harcolni – feledve, hogy neki is voltak már hasonló méltatlan körei. Vagy a rendes demokrata ezt követően biggyessze oda az ő neve után is: (secur. – állítólag)?
Ám ennél messze fontosabb a jogállam megkérdőjelezése. Hogy első fokon „a bíróság bebizonyította, hogy a jelenlegi törvényi szabályozás elégséges a veszedelmes fajgyűlölő propaganda féken tartására”, másodfokon viszont (mert neki nem tetszett az ítélet) a bíróság ítélete „durván törvénysértő és alkotmányellenes, semmiféle tiszteletet nem érdemel” (sic!). Külön szempontként jelenhet meg, hogy az ítélőtábla döntését „nekünk, antifasisztáknak” el kell-e ismernünk. (Mert ugyebár mi, antifasiszták különös vágású emberek vagyunk…) Nesze neked, törvény előtti egyenlőség!
Azt az állítását, hogy a bíró „cinikus, alpári és otromba antiszemita gúnyolódásra ragadtatta magát”, Tamás az ítélet szóbeli indoklásának ama részére alapozza, hogy „a zsidóság részéről nem kell fenyegető erőszakos magatartástól tartani, így föl sem merülhet az erőszakos magatartás elhárításának szükségessége”. Jogi bikkfanyelven ez nem mást jelent, hogy Hegedűs cikke a bíró szerint súlytalan, nálunk nem vezet zsinagógák felgyújtásához, mint például Franciaországban. Tamás ezt szándékosan félreérti: ahelyett, hogy úgy gondolná, hogy a zsidóságnak nem kell félnie, azt olvassa, hogy a zsidóktól nem kell félni. S kész is a pogromprogram: a bíróság szerint az áldozattól kell félteni a társadalmat. (Javallott egy magyar nyelvtanfolyam.) Innét már csak egy ugrás, hogy Tamás szerint a bírói kar mindig is reakciós (!) szellemű volt, s hogy az osztályharcos szempontok szerint a felső középosztály viselkedése az urnáknál nem jogi kérdés. (Ebben igaza van Tamásnak. Mentálhigiéniai.) Még megdicséri a híresen demokrata Kovács Lászlót, hogy miniszterként bírál egy másik hatalmi ágat, majd kiugrik a szög a zsákból: az egész cirkusz a gyűlöletbeszéd-törvény befolyásolására tett harsány hozzászólásként olvasandó.
A régi elvbarátok újabb árulását (hogy a politikai rendészet esetleg mégis felülkerekedhet a szólásszabadságon) nehéz lesz tisztára mosni. Amúgy pedig az utcát tessék békén hagyni: ilyenkor minden rendes demokrata otthon marad…