A valódi szeretet nem velünk született képesség, hanem hosszú elsajátítási folyamatok és változások eredménye. Péter apostol levelében ezt olvassuk: „egymást tiszta szívből, buzgón szeressétek, mint akik újonnan születtek”. Ez a különös kifejezés, az „újjászületés” gyökeres változást jelöl, valami olyasmit, ami nem következik az ember életéből. Ahogyan nem magunk adjuk magunknak életünket, akképpen ez az újonnan születés is ajándék, kegyelem. A keresztyénség ennek lehetőségét és örömét hirdeti. A keresztyénségben Isten mozdulata és az ember vele szemben tett mozdulata egylényegű: a szeretet az isteni hatalom mozdulata a világ felé és viszontszeretet: a világ mozdulata Isten felé.
A szeretetnek sok-sok dimenziója van, s ezeket egymástól gondosan megkülönböztetve kell látnunk. A nevelés, az erkölcs, a jogalkotás, sőt a tudomány világa, egész civilizációnk zűrzavarba kerülne ilyen megkülönböztetések nélkül, amelyekre akkor is törekednünk kell, ha nyelvünk nem minden tekintetben alkalmas rá. A latin legalább hat-hét kifejezést használ a szeretet valóságára, míg a német csak egyet. Mi most a klasszikus görög nyelvre utalunk, amelyen az Újszövetség is íródott.
Van egy görög szó, amely a szeretetet, illetve a szerelmet fejezi ki, s amely szinte valamennyi más nyelvbe átkerült. Ez a szó az erósz, a vágy hatalma, amely arra készteti az embert, hogy beteljesülést keressen. Ám az Újszövetség szerzői következetesen nem ezt a szót használták, pedig a Biblia is beszél arról, hogy az ember beteljesülésre vágyakozik, és ezt még a görögöknél is nagyobb realizmussal ábrázolja. Vajon miért kerülték ezt a kifejezést?
Az Ószövetség görög nyelvre fordításakor, a Kr. e. II. században az erósz szó már annyira telítődött szexuális tartalommal, hogy nem volt alkalmas az isteni és felebaráti szeretet tolmácsolására. Azt, hogy „szeresd az Istent, és szeresd felebarátodat” már nem lehetett ezzel a szóval fordítani. A szeretet szinonimáit sem lehetett általa visszaadni: például a könyörületet, a hűséget, az igazságosságot, a méltányosságot. A görög nyelvben azonban más kifejezések is használatosak a szeretetre. Arisztotelész például a barátság erényeiről írva a filia szót használja. Az erósz azt fejezi ki: „szeretlek, hogy szeress”, a filia azt: „szeretlek, mert szeretsz”. Az erósz a hiányérzetre utal, a filia arra, amit szívesen tesz az ember. A filia szóból származnak az olyan, a magyar nyelvben is meghonosodott kifejezések, mint a filozófia, filatélia. Ám az Újszövetség szerzői egy harmadik kifejezést választottak, amely a korabeli görög nyelvben szinte teljesen jelentéktelen szerepet játszott. Ez a szó az agapé. Vannak, akik szerint mindössze a hangzásbeli azonosság miatt alkalmazták ezt a szót. Héberül ugyanis a szeretet: ahaba. A helyzet azonban nem ez.
Az erósz azt jelenti: kíván, vágyódik. A filia azt jelenti: nagyra becsül, ragaszkodik, baráti kapcsolatban áll. Az agapé pedig annyit tesz: magánál többre tart valamit, megelégszik valamivel, elfogad. Az erósz mindig arra irányul, amit jónak talál. Agapé viszont mind a jó, mind a rossz iránt megnyilvánul, feltétlen, a forrása önmagában van, s a körülményektől függetlenül túlárad önmagán. S halljuk máris Jézus oly nehezen magyarázható, és még nehezebben teljesíthető parancsát: „szeressétek ellenségeiteket…” Ez a jézusi szó igazolja, hogy nem fordítási lelemény miatt került a keresztyénség középpontjába az agapé, hanem mert egyedül ezzel lehetett kifejezni Istennek azt a szeretetét, amely minden hittapasztalatot átfog és meghatároz.
Isten szeretetéből valók azok az ígéretek is, amelyek újra és újra elhangzottak az ószövetségi prófétáknál: szabadulást, vigasztalást, reményt hirdettek azoknak, akik a bűn útjára tévedtek, történelmi katasztrófákat szenvedtek el, nyomorúságok közt éltek kiszolgáltatva. Isten szabadítást, helyreállítást, megváltást hoz az embernek. Ezek a kifejezések feltételezik, hogy az embernek gyógyulásra van szüksége, Istennel megszakadt kapcsolatát, összetört istenképűségét helyre kell állítania, a bűn rabságából ki kell szabadulnia. Az ember azonban nem fordul Istenhez, hanem megvonja Istentől imádatát, magára, magába hullik vissza, megromlott természete megcsalja őt. Az eredendő bűn ellenállhatatlan ereje vesztébe sodorja. Vagyis az ember természetéből nem következik az agapé. Kálvin egyenesen így mondja: Isten megmentő szeretete, amely Krisztusban elérkezik hozzánk, szinte természetünk ellenére való. Jézus élete, halála, feltámadása új teremtést jelöl, amely azonban a réginek nem puszta leváltása, hanem átformáló megváltása. Csak így érthetjük helyesen Aquinói Tamás szavait: a kegyelem nem eltörli, hanem tökéletessé teszi a természetet.
Jézus az ígéretek beteljesedése. A keresztyén hit vallja, hogy Jézus egyidejűleg a próféták által megígért Messiás, Isten szabadító felhatalmazottja, az érettünk szenvedő isteni szeretet megtestesülése, s ugyanakkor Isten fia, a Szentháromság második személye, aki örök időktől rendelt az ember üdvözítésére. Immánuel – velünk az Isten. A megváltó üzenet így nemcsak Istennek a szenvedő emberrel való szolidaritását, hanem Isten teljes önfeltárulkozását is hirdeti. Jövel, jövel, Immánuel! – hangzik az adventi énekben, amely kimondja, hogy a megoldásra, a bűnök alól való felszabadulásra, az új életre várakozó ember felismerte: várakozása felelet Isten ígéretére.
Az evangélium, a jó hír maga Jézus Krisztus, akinek már a nevében is világosan megszólal az örömhír. Jézus héberül azt jelenti, szabadító, a Krisztus az ugyancsak héber messiás szó görög fordítása, ami azt jelenti: felkent. A bibliai korban királyokat, főpapokat kentek fel olajjal, s ilyen felkentként várták a Megváltót is. Jézus e várakozás beteljesedése miatt lehet Krisztus – kezdte előadását Gáncs Péter püspök.
Máté, akit Jézus a hagyomány szerint a vámszedőasztal mögül hívott el követésére, evangéliumával mindenekelőtt a zsidó olvasókat akarta megszólítani, és meggyőzni arról, hogy Jézus valóban a Messiás. Az evangélisták közül egyedül ő tudósít a betlehemi csillag megjelenéséről (ez arra utal, hogy a „szeretet születése” nem csupán a választott nép belügye, hanem a világmindenséget érintő esemény). E csillagászati jelenséggel már Johannes Kepler is foglalkozott. Számításai szerint a Máté által feljegyzett égi tünemény a Jupiter és a Szaturnusz együttállása lehetett Kr. e. 7.-ben. Mivel mindez a Halak csillagképében történt, ami a zsidóság csillagképe, a babiloni csillagászok, a mágusok úgy vélték, egy új uralkodó születését hirdeti. Ennek akartak utánajárni, amikor – több mint ezer kilométeres utat megtéve – megérkeztek Jeruzsálembe. Logikus módon a trónörököst a királyi palotában, Heródes udvarában keresték, és ezzel nem kis pánikot okoztak a hatalmához görcsösen ragaszkodó uralkodónak. Heródes összehívatta a főpapokat és írástudókat, akik végül Mikeás próféta könyvében találták meg a jövendölést a Messiás születési helyére: „Te pedig, Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legjelentéktelenebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled…”
A bibliai szövegben nem esik szó a bölcsek számáról és nevéről. Az ajándékok számából fejlődött ki a későbbi hagyomány, amely szerint hárman voltak. A VI. századtól már nevet is kaptak: Gáspár, Menyhért és Boldizsár. Az értékes ajándékokból alakult ki a VIII. századra az a legenda, hogy napkeleti, arábiai királyok hódoltak az új király jászolbölcsőjénél. A népszerűvé vált legenda létrejöttében talán annak is szerepe volt, hogy a mágus kifejezésben ott rejtőzött a pogány pap árnyéka is, ami nem fért bele az akkorra már államvallássá nőtt kereszténység szótárába. A bölcsek vagy háromkirályok eleinte három különböző életkort, majd egyre inkább az akkor ismert három világrészt: Afrikát, Ázsiát és Európát reprezentálták.
Máténál a festők által annyira kedvelt idilli jelenet drámai fordulatot vesz: József álmában a következő parancsot kapja: „Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba… mert Heródes halálra fogja kerestetni a gyermeket…” Ezzel kezdődik Jézus szenvedéstörténete, passiója. Már csecsemőként hontalan üldözött. Heródes megpróbál leszámolni a megszületett, a testté lett szeretet hatalmával. Az uralmát féltő király lemészároltat minden kétévesnél fiatalabb fiút Betlehemben és környékén. Rájuk, az aprószentekre emlékezünk december 28-án.
Lukács már evangéliumának ajánlásában jelzi, hogy mindennek pontosan utánajárt. A tudományosan képzett, művelt szerző Jézus születésével kapcsolatban is precíz. A karácsonyi evangélium pontos datálással indul: „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet…” Lukács új történelemszemléletet hirdet meg. Eszerint a történelem első szakasza a választott nép, Izrael korszaka, amely Keresztelő Jánossal zárul. Ezután lép a történelem színpadára Jézus Krisztus, akinek földi küldetése születésétől mennybemeneteléig tart. Pünkösddel indul a történelem harmadik periódusa, az egyháznak, az evangélium terjedésének, a missziónak a története, amely Jézus végső viszszajöveteléig tart.
A keresztyén világ Jézus születésétől kezdi az időszámítást még akkor is, ha meghatározásakor számítási hiba történt. Dionisius Exiguus római szerzetes pontatlanul számolta ki Jézus születésének dátumát a VI. században, amikor ehhez igazította az időszámítást, amely akkoriban Diocletianus császár (245–313) trónra lépésétől datálódott. Mivel Heródes bizonyíthatóan Kr. e. 4.-ben halt meg, viszont Jézus Heródes uralma idején született, Krisztus – bizarr módon – valószínűleg Kr. e. 5. és 7. között született. Mindezt neves csillagászok, közöttük Kepler számításai is alátámasztják, akik a bolygók már említett együttállását Kr. e. 7.-re datálják. Ezzel összhangba hozható a Lukács által feljegyzett népszámlálás is, amely szintén Kr. e. 7. körülre tehető.
János, a „szeretett”, a leghűségesebb tanítvány a legközelebbi szemtanú, hiszen ő az egyetlen, aki a golgotai keresztig is elkíséri Mesterét. Az ő karácsonya mentes a kedves és hangulatos szentesti szereplőktől. Nála nincsenek angyalok, pásztorok és királyok, de még szent „szülepár” se. János evangéliumának prológusában nem csöndes és romantikus az éj, élesen hasít bele az éjszakába a tiszta, csak a lényegre koncentráló ige szava: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” János nagy összefüggéseket tár föl, és szinte filozofikus mélységekbe vezet el. Korunkban neves tudósok sora vallja, hogy az anyag végső soron energia, amely visszavezethető a gondolatig. Ha úgy tetszik, János erről a titokzatos összefüggésről, szédítő csodáról tesz bizonyságot, amikor arról ír, hogy az isteni gondolat, a teremtő ige testté lesz Jézus Krisztusban. Jánosnál a filozófiai mélységnél is fontosabb a személyes érintettség. Evangéliumát ugyanis így folytatja: „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében.” A karácsony igazán meglepő ajándéka, esélye, hogy a testté lett ige, az inkarnálódó szeretet bennünk is megszülethet, és ezáltal Isten gyermekeivé lehetünk.
Anélkül, hogy bárkit is megfosztanék a karácsony „apró, földízű” örömeitől, hadd kívánjak mindenkinek egyszerű karácsonyt. Az egyszerű nem egyenlő a szegényes, sivár ünnepléssel. Ellenkezőleg: egyszerű és egyben zseniálisan nagyszerű az, ami a lényegre koncentrál. A karácsony Isten meglepetése.
A fenti szöveg a december 22-én elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata. Az előadás megtekinthető december 28-án 13.15 órától az MTV-n, valamint 21.25 órától az M 2-n.
A Mindentudás Egyetemének következő előadása 2004. február 2-án 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületének B28-as előadójában (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2/B).
Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
