Egy léha, könnyelmű senki

Riportalanyként szerepeltem a minap a Riporter kerestetikben. Ez még a jobbik eset. A vendég, míg sorra nem kerül, szemléli a versenyt. Villámkérdések jöttek. Könyvcím villant: Csendes Don – ki lehet a szerző? A két játékos közül senki se tudta. A következő feladat én voltam. Tudni, hogy kicsoda is Sebeők János és beszélgetni vele. Élből tudták, hogy ki a Sebeők János és elbeszélgettek velem.
Másik. Egy ifjú barátommal beszélgetve valaminő apropó folytán Yves Montand nevét említem. Kikerekedett szemek: nem ismerem. Ki az?
Ismerősnek lenni egy ismeretlenné ürült világban félelmetes és elgondolkodtató élmény. Talált, süllyedt. Adios, Atlantisz. A műveltségi vetélkedők s az egyszerű emberi párbeszédek nap mint nap a műveltség egyre nagyobb fekete lyukait tárják fel. Mintha valamiféle anyag felfeslene. De létezett-e s létezhet-e ilyen anyag? Tananyag? Egy ismerettár, mely a méltó és igazságos emberléthez elkerülhetetlenül szükségeltetik?
A középiskola lényege, hogy úgymond alapműveltséget ad és nem kézzelfogható szakmát. Adja, mi döntőrészt semmire se kell. Semmire kellő anyag? A valahai s bennem jórészt immár néhaivá – merthogy eltemetetté – vált anyagot életem folyamán eleddig nem sokszor kérték számon. Senki se állított eddig falhoz, hogy „differenciálj”.
Minél fakóbb a műveltség, annál kérdésesebb az anyag. „Az ember egy léha, könnyelmű senki, de mégis mily jó embernek lenni.” Az ám: mit jelent embernek lenni? Az emberré válás az evolúció által egy majomősből az emberré való átfejlődésként tételeztetik, de mit értsünk nem a majomság emberiséggé válása, hanem egy adott emberi lény emberré válása alatt? Mely élmények, ismeretek, információk szükségesek ahhoz, hogy valaki ember legyen a talpán, s eme élmények mennyiben azonosíthatók az alapműveltség intézményes fogalmával?
Az alapműveltség eszméje lényegében mechanisztikus. Feltételezi, hogy a műveltség tégláiból felépíthető az ember, s előbb-utóbb a felépült házba – ha felépült egyszer a házad – a lélek is beköltözik. Sokszor persze inkább kísértetkastély és szellemvár épül így, nem valódi otthon. Az épületes ember, akárcsak az épületes mondanivaló, sokkalta több egy mégoly szép architektúránál. S akkor még el sem jutottunk a kultúrák különbözőségéhez.
A National Geographic 2003. augusztusi száma szerint Amazóniában még ma is élnek a civilizáció által meg nem érintett törzsek. Ez a hökkenet nyelvére lefordítva nem jelent mást, mint hogy élnek teljes joggal embernek nevezhető lények velünk egy földtekén, akik számára nem történt meg az első világháború, nem történt meg a második világháború, nincs számukra sem kétpólusú, sem egypólusú hatalmi tér, nem kollektív élmény nekik a XIX–XX. századi technikai forradalom gőzmozdonyos heve, se a XXI. századba hajló XX. század informatív jelrendszere. A Leonardótól Edisonon keresztül Marquezig terjedő nagy közmegegyezés náluk mint kiindulási pont csődöt mond. Feléjük máshonnét kell kiindulni. Lévi Strauss s az őt követő kultúrantropológusok, mint Csányi Vilmos is, ezért kutatják az emberi jelleg, jelenség, jellem közmegegyezésen túl is érvényes alapjait. Ezek az elemek a mosoly hídján és harag hangján keresztül az állatvilágba visznek bennünket vissza. Így értelmezve az emberi minőség a fejlődés és technolúció által ki tudja hogyan, miért s mivégre elfojtott állati őslét egyfajta fedőszerve, ruhája. Így fest az ember alulnézetből.
Felülnézetből közelítve feléje ugyancsak egyfajta ruha, csak épp a magasabb rendű szellemiség ruhája. Paradoxmód az állati múlt és a szellemi örökség fogja satuba mindazt, ami a közkincs és az alapműveltség illuzórikusabb állapotaiban embernek tűnik.
Az ember vagy messziről jött, vagy küldetése van, de semmiképp sem építhető. Hit tartja meg és nem pillér, emlékezet jellemzi s a felejtés ékíti. S ha jön az idő, meglehet, Jézus fogja tanúsítani.