Hogyan legyél humoralista (15.)

„Az etikett, az etikett, mire tanít az etikett, hogy halat késsel sose edd. (…) Ó, ó, etikett, csak a halottak tudnak illemet”

(…) Materialista is vagyok. (…) Különösebben hát nem szokásom a katolikus ünnepekre ügyelni; a húsvét és a karácsony számomra családi és – nem utolsósorban – gasztronómiai vonatkozások miatt becses (…), de ez az én magánügyem, amit alkalomadtán legfeljebb, ha mindenkinek mondhatok el, ugye – írta 2003. október 31-én a Népszabadságban egy, a szépírás képességével megáldott újságíró, aki mindnyájunk közös tanítómesterét, az „istenes” Karinthy Frigyest is segítségül vette őszintének ható, bár – mi tagadás – mellbeverő cikkébe. Ahol – azonos világnézettel – halottak napja ürügyén, a halottakról is… (nem ítélkezem).
(…) Materialistának lenni (…) szánalmas megoldás. Aki idáig jut, rácsapja a létezés ajtaját az összes lehetőségre. Reménységre. Az elképzelhetetlenre. A csodára és csodavárásra. (…) Már régen nem az emberben van a hiba. Az ember a hiba (…), aki az anyagba dermedt (…), akinek a karácsony a „gasztronómiai vonatkozások miatt becses” – válaszolt egykori, vele egy szerkesztőségi szobában dolgozó újságíró-kollégájának a Magyar Nemzet 2003. november 3. számában egy úgyszintén – szerintem talán még úgyabbul – szebb író, vitriolosabb tollforgató.
Ha hasonló radikalizmussal szedném ízekre előbbi újság(ba) írót, hasonlóan „szigorúan, engesztelhetetlenül”, ahogyan ő tette publicisztikájában, vagy utóbbi 2003. november 4-i cikkéből idéznék, szintén a Magyar Nemzetből – van úgy, hogy az engesztelhetetlen gyűlölet marad a legutolsó lehetőség. S van úgy, hogy a mindenáron megmaradás parancsát csak gyűlölettel lehet teljesíteni… Mert ez a világ a liberalizmus és a materializmus miatt tart ott, ahol tart. Ez a világ a pusztulás szélére jutott – akkor… de most inkább újabb idézetet ragadok ki szövegösszefüggéseiből.
Egy (karácsonyi) rántott halért (…) nem érdemes… Egy rántott hal nem lehet az arkhimédészi pont, ahonnét ki lehet forgatni sarkaiból a világot. S szinte zokognivaló, mennyire nem kell még kereszténynek sem lenni ahhoz, hogy ez a misztérium felfoghatóvá, átélhetővé váljon. Csak suttogni merem: ha valaki elkerülte a szigorú, az engesztelhetetlen (…) materializmus csapdáját, annak feltárul ez a misztérium. Annak megjelenik Jézus – még akkor is, ha nincsen Jézus. Az olyan ember még hitetlen is lehet. S mennyit kér cserébe a létezés? Keveset, istenem, annyira keveset! Mindössze annyit, hogy nőjünk fölébe a rántott halnak. De ma az „evolúció csúcsa” már erre sem hajlandó. Hát ezért jutottunk idáig – folytatódott egyre vehemensebben a már eddig is hosszabban citált Magyar Nemzet-beli válaszcikk.
S ha nem „jutottunk”, jutott valaki valahonnan valahova – ahogyan a Népszabadság közös szerkesztőségi szobájából, újságírótársától társa egy merőben más irányultságú napilaphoz… ha a másik még ott van … (maradt) s onnan kéne eljutni valahova… akkor nem biztos, hogy nekünk, harcosan térítőknek „összezsugorodott és rántotthal-szagú lélekre”… Gregor Samsára kellene utalni… a kafkai átváltozásból Örkény óta lehetséges a visszaváltozás is… De csak ha a világi elvárások ellenében változtatni tudunk korábbi életünkön! (Hiszen az állati létben is megnyugvást tudtunk találni [???], miért ne lehetne méltó munkát, örömöt, barátokat e váratlan visszaváltozás után is?)
Csakhogy – Hamvassal – a kereszténység kétezer éve után, a Halak csillagképéből átléptünk a Vízöntőébe. (…) A barbár, nem mint régebben, a népvándorlás idején, a fejlett és magas embert távolról és kívülről rohanta meg, hanem alulról és belülről. Az emberben magában van a tudattalan, ami feltört, és a társadalomban magában van a tömeg, amely feltört. Ez az új népvándorlás, a barbárság vertikális betörése. (…) Ami felül volt, az most lekerül, s ami alul volt, az felmerül. (…) Ezért a fordított rend a kiválasztásban, az értékelésben, a rangsorban, az ízlésben. (…) A has felül, a nyakon éppen olyan démonikus, mint az agy alul. (A lemerült szellemi ember ma nem egyéb, mint színtiszta lázadás.) (…) Ha a belek elkezdenének gondolkozni és életterveket szőni (mint a selymet az elvtárs), ezek bél-gondolatok lennének. Mint ahogy a tömeg uralomra jutásának (már nem) első jele a belek gondolkodásának felülkerekedése (…): előtérbe lépett minden, ami táplálék, gazdaság, gyomor, földi javak, étel (mégsem engedik föl, föl az éhes proletárt). (Evilág és) e világ – így – nem az én világom, csupán a testem kényszere, hogy egyre beljebb, mint a féreg, furakodom beleibe – Pilinszkyvel. Ez se beavatkozás a belügyekbe… belügyi szervekbe. Vádalku nélkül kikotyogom a világ farizeus (elő)ítélkezőinek, hogy ettünk egy isteni – szó szerint – rántott halat… halszálkás ancúgban… advent előtt. Karácsony Benővel jutottunk oda… A megnyugvás ösvényein… a belső vízözönből… már csillaghálóban, partra vont halak… (S lehetünk mi is egykor étek talán, egy hatalmas halász asztalán.)
S bár egy frappáns többtalálatos publicisztikával kevesebbek lennénk – mégis, ki tudja, esetleg én, az úgyszintén hosszú utat megjáró, ádáz prófétánk helyében, csak most az egyszer, karácsonykor, karácsonyi(bb) lelkülettel, újabb elementáris cikke megírása helyett visszamennék abba a népszabadságos szobába (tíz percre), és hamis, hazug békekötés nélkül, élőszóval talán többre mennék… (hiszen a cél az elsődleges). Mert így, ezzel a knock out publicisztikával csak az egyik tábort erősítette meg… És most már – Papp Laci helyett – nem kiütném ellenfelemet, miközben szurkolótáboromban „mérsékelten” természetesen minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy hozzájáruljak a (végső? totális? megsemmisítő???) győzelemhez!
Persze fordítva is fennáll ennek (a veszélye) lehetősége, s akkor az újságok végre üresen jelenhetnének meg… Ha – más példával – mondjuk Kertész Imre, ritka kegyelmi pillanatát kihasználva, a végleg reménytelennek látszó társadalmi megbékélést hirdeti meg, akkor az irodalmi mellett a Nobel-békedíjat is… (bár éppen idén devalválódott ez utóbbi végleg).
Egy egyszerű salommal is befejezhetem, hiszen az ember lénye legmélyéből vágyakozik a béke után, de gyakran nem ismeri annak a jónak a természetét, amelyre minden vágya irányul, és azok az utak, amelyeken el akarja érni ezt a jót, nem mindig az Isten útjai.
Jelenits István beszélt egyszer (tanmeseszerűen) fiatal paptársáról, aki egy közlekedési baleset tumultusában utat törve magának, egyenesen a földön fetrengő, mindkét lábát tőből elveszítetthez fordult, miközben az szerencsétlenül jajveszékelt: bánd meg, fiam, bűneidet!
Ajtóstul a legszentebb célok is ellentétükbe… Így „a létezés ajtaját – mi is – rácsapjuk az összes lehetőségre.” Megint csak Pilinszkyvel: nincs ajtó, mit megnyithatunk (de) nincs retesz (se), ami kirekesszen.
(Egymás ellen élnünk-halnunk […]
Öldökölnünk és csatáznunk nincs miért, de kell?!)